Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1916-09-14 / 37. szám

XIV. évfolyam. 1916. szepteml>©r lió 14. 37-íIsl szám. NAGYBANYA ■X1^.3F?.J53u3Lr>^.XJlMLX IÉ3ÍB ÖSÉPIRODALMI HETIL.AP, < & '«i Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjeíenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi*ut 14. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. I ssrsoísssrzxrozzxe*! Védelem az elnéptelenedés okozói ellen. Szeptember 13. Amidőn a termelés és a kereskede­lem megnehezíti a közélelmezést, az ál­lamhatalomnak magának kell a közélel­mezés ellátását a kezébe vennie. Nagyon is indokolt volt tehát Vá- zsonyi Vilmos orsz. képviselőnek a kép­viselőházban tett ama kijelentése, hogy a közélelmezési czikkek monopóliumát a kö­zönség érdekében helyén valónak tartja. Annak tartja ma már a legtöbb fo­gyasztó is, csakhogy még át kell alakí­tani a merev többségi elvre épített kép­viselőházat, törvényhatósági bizottságokat, városi képviselőtestületeket is a legérde­mesebbek többségévé. Mert ha a közsé­gek, városok közgyűléseiben a jelenlegi többségi rendszer marad érvényben, va­gyis az érdekcsoportok kapzsi kezeiben lesz a szavazatok többsége, akkor az lesz az eredmény az élelmiszerkereskedelem községi monopóliumából is, amit a köz­pontok csináltak mindenütt Európában. A fogyasztók ellen szervezkedtek hangzatos jelszavaik ellenére. Ez a kérdés tehát még nem eléggé érett, de annyi bizonyos, hogy a megol­dás el nem marad. Hiszen az élelmiszer­kereskedelem már azért sem képezheti a magánkereskedelem kiváltságát sokáig, mert a termelő is lehet elárusító, ha pe­dig a „coli agricol“ rendszerét az állam nálunk is fejleszteni fogja, akkor bekö­vetkezik az a természetes állapot, mely szerint a termelőket és fogyasztókat ma­A „Nagybánya“ tárczája. Lőtt sebek a balkaron. A Beszkidekben megint zuhogni kezdett a márcziusi hó, mintha nem is akarna vége sza­kadni ennek a végtelen fehér takarónak, ami alatt a télen úgy meglapult a kárpáti nyomorú­ságnak minden véres maradványa! Talán mert a két hét előtti olvadáskor nemcsak a lelkűnkbe markolt, de minden érzékünkbe is fojtogatóan csapott bele az a szomorú, csupa hullapusztulás, amiről a nap lelopta a szemfedőt . . . De néhány nap óta megint esett s friss, nagyszerű pihék kergetőztek előttünk, mikor támadni kezdett a hadosztály! Makacs muszka­hegy állott velünk szembe éppen a grániczon; megrakva hármas fedezékben szibériai lövé­szekkel és sok-sök géppuskával, ami nem is nagyhangú fegyver. Sőt. Szelíden csak azt mondja: — Pa . . . pa...papa . . . pa . . . papapa ... pa . . . pa . . . s csak úgy egyszerűen lekaszálja az eleven embererdőt. Nálunk előbb az ágyuk bummoltak; a grá­nát mérges csattanása és a srapnelí-pukkanások nyomán szelid kis felhők szálltak fel rózsaszín­ben az orosz fedezékek táján . . . azután mi is indultunk. Lassan szétterpeszkedik minden ezred. Nyú­lik jobbra, nyúlik balra s amint baktatunk a ha­gának az államnak kell egységes szerve­zetbe összehozni, hogy a maga érdekeit, a fogyasztókét és termelőkét is megvéd- liesse a közélelmezési hiénák pusztításai ellen, akik milliomosokká lettek az állam­nak és millió fogyasztó kiuzsorázása révén. Alig hisszük eszerint, hogy kételked­nék valaki abban, miszerint az élelmisze­rekkel való kereskedelem (habár községi kezelésben is lesz), csak akkor fogja a közjóiét ügyét előmozdítani, ha a közve­títés feladatai mellett, annak fele jövedel­mét a termelő városok és a községek ja­vára fogják fordítani. Ezt az állam is meg­tehetné a monopóliumainál, hiszen a ga­bonamonopólium a fogyasztási adóknál úgy is több jövedelmet fog hozni neki. Bizony a világháború tanulságai beigazol­ták, hogy mily rettenetes nagy hiba volt az államtól, hogy ezer éven át egészen megfeledkezett arról a kötelességéről, a melylyel tartozott volna, t. i. a termelő városok, községek területéről felszedett jövedelmek csekély hányadából önmagát is megadóztatni és az áílamjavak jöve­delmeiben a községeket is részesíteni. A legszegényebb városok és közsé­gek irtózatos terhek alatt nyögnek, hoz­zájárulnak az állam jövedelmeihez évszá­zadok óta, anélkül, hogy eszébe jutott volna a bőségben élő, nagy kiterjedésű állami, alapítványi uradalmaknak, hogy segítsenek az elhagyott községek hely­zetén. Hiszen nem lehet mély szomorúság nélkül arra gondolni, hogy mialatt a 60,000 holdas Pusztaszeren, Zircen, Tiha­vas erdőben, lassankint egy kilométeres lesz már a saját ezredünk frontja is. A puska még vállon, de nagyon lekjvánkozik; a szurony feltüzve. Jön egy szakadék: átvergődünk rajta; jön egy kis puskatűz: lefekszünk előtte; járőrök jelentenek valamit: megáll a rajvonal, takarja magát a széles fatörzsek mögött; tfu . . . tfu . . . halló rajvonal . . . Előre! — szó! a velünk ho­zott telefon, aminek a vezetődrótja lépéseink szerint pereg egy orsóról: megindulunk újra. Közben ránk lopakodik a sötét, megnyúlnak az árnyékok s a fehér havon mint régi kisértetek serege czikázik előre a rajvonal. Már elértünk a megparancsolt állásba, mi­kor szemköztről újra megkezdődik a puskatüz; lefekszünk s innen a Mannlicherek dörgő tüze felel a Mauser puskák pattanásaira. Pár pillana­tig, vagy talán perczig is csak a puskák ropog­nak, az aczéldarazsak csípnek és az erdő dörgi vissza az egész konezertet, de ezután mint egy- egy sötét árnyék egymásután kúszik hátra a hóban a sok sebesült. Egyik-másik nagyon vér­zik, de néma fájdalommal, hangtalanul, nem is jajgat. Legfeljebb ilyeneket mondanak:- Szegény Gergőnek egészen vége van . . . A Huínagünak is kampecz, a hasába kapott ket­tőt, mikor föltérdelt . . . Nekem a szomszédos pajtásom halt meg, szegény Gyuri egy bokor mögé húzódott ... és ilyeneket Mindegyiknek a más halála, a más baja fáj jobban, mint a saját sebük, amire kötést kapnak . . . Mert ki ád kötést a halálra? És ezalatt velünk szem­ben és jobbról is egyre hangzik: nyon, Aninán, Körmöcbányán milliókat érő kincseiket századok óta élvezik a nagy- birtokos állam, szerzetesrendek és hitbi- zományok, addig az ott élő ezer és ezer család és a község jövőjével, fejlődésé­vel nem gondoltak. Pedig az lett volna az ő érdekük, hogyha koldus községek helyett virágzó városi élet fejlődött volna az ő nagy uradalmaikon. Az lett volna tehát teendőjük, hogy ne zárják ki az il­lető városokat és községeket is az ő nagy birtokaik hasznaiból. Ellenkezőleg csele­kedtek. Nagybérlőket hoztak idegenből, ezeket gazdagították. A községi törvény pedig még tovább ment, amennyiben fel­hatalmazta a dúsgazdag földbirtokosokat, hogy álközségeket alakítsanak abból a célból, hogy a nyomorgó községeik ter­hei alól magukat felmentsék. így azután a községi terhek viselése alól kivonták magukat a vagyonos állam, egyház- és uradalmak tisztviselői, a hadsereg tisztjei, mintha a középkori hűbéri kiváltságok ide­jében élnénk ma is Magyarországon. Természetes volt ilyen viszonyok kö­zött, hogy amikor a Haditermény r.-t. megalakítását tervezték, akkor is mellőz­ték azt a tekintetet, hogy a földmivelő magyar birodalom községeinek terhein is könnyítsenek a várható jövedelemből, eset­leg a földművelés érdekeinek előmozdí­tása czéljából közhasznú beruházásokat létesítsenek, minők a járhatlan alföldi utak jókarban tartása s a hiányzó utak kiépí­tése. Nem gondoltak ilyenekre. Pedig le­hetett volna erre fedezetet találni. A „Molnárok Lapja“ szerint, hogyha- Pa. . . pa ... papapa...papapapapa... pa . . . és megint és mindig csak ugyanaz a kattogás. A zászlóaljparancsnokom igazi magyar hon­véd, akit már nyolcz hónap óta egyfolytában a rajvonalban tép és ráz ez a véres vihar s aki mindig ott van, ahol bajtól lehet tartani, rám­néz a meleg szemével és azt mondja:- Nézd fiam, menj ki féljobbra, előre a szakadékon túl ezzel a fél századdal. Vigyázz, rád bízom az egész jobboldalunkat. Ha lehet, keresd meg a géppuskákat . . . Minden szava olyan meleg, mintha az apám beszélne velem, aki régen halott. Mintha csak azt mondaná:- Aztán vigyázz magadra! Isten veled! Csizmám sarkát összecsaptam a keményre fagyott havon, azután egy szives jóéjszakát-tal elbúcsúztam. A legényem ideadja a vattát, a gézt, a kis sebkötözőcsomagot, meg a szublimá- tos üveget, azután mindezt zsebrevágva, előre a fák között. Utánam százöt ember. A puha hó elnyel minden zörejt, zaj meg nincs, nem szól senki egy szót se, sehol nem hallatszik egyetlen hang, mintha csak árnyak mennének előre; a fehér hóleples honvédek úgy látszanak, mint megannyi éjféli kisértet. Legfeljebb a szivek zakatolnak, de ezt a hangot most mindenki maga hallja csak. A szakadék szélénk kattog egy géppuska: lehasalunk a hóba. Mindannyian, először én s utánam a százöt ember, vezényszó nélkül, kér­dés nélkül, zaj nélkül, hangtalanul. Mindenki egy

Next

/
Thumbnails
Contents