Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-08-17 / 33. szám
XIV. évfolyam 1910. augusztus liö 1 *7 33-ili szám. NAGYBÁNYA TXLI^SSXXDA.IL.jM:! JDS SZÉPIRODALMI HETILAP. í 91613!! 03 ——^BÉÜÉ—ÜÉ—H——————I—i ■■■HIM III II lllt.r.lir—*d«*——B—gac5 ■—■■■——BBi Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 koronái Felelős szerkesztő : negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. ✓ Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon E G L Y M I H A L Y. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. I—IBB————5——— htiít^p’ ti wi ■ ■ii'i 1 ■ — A felmentettek. Augusztus 16. A felmentett kétségen kivül kiváltságot élvez, olyan kiválságot, amelyre gyakran, sőt a legfőbb esetben nem a maga egyéni értéke és különös tulajdonságai szerzik meg a jogcímet, hanem a véletlen, a körülmények, amelyek őt bizonyos alkalmazásba helyezték. Egyike a háború rengeteg, ki nem kerülhető egyenlőtlenségeinek : a mig az emberek egyik része a legborzasztóbb viszontagságokat szenvedi, életét, épségét pusztítja, addig egy másik résznek megadatik, hogy otthon maradhasson, a régi, kényelmes életmódját folytathassa és minden veszedelemtől biztonságban legyen. Van ami fokozza ezt az egyenlőtlenséget; hogy a harcmezőn öregek és családapák küzdenek és pusztulnak, mig idehaza ifjú és nőtlen emberek ülnek a felmentés csöndes révében ; hogy azok, akik a fronton vannak, életük és egészségük kockáztatása mellett vagyoni érdekeiket is kénytelenek gazdátlanul hagyni, feláldozni, mig sokan a fölmentett vállalkozók és tőkések közül elképzelhetetlen háborús nyereségekhez jutnak. Megszüntetni azonban ezt az egyenlőtlenséget nem lehet. Az államgépezet, a közigazgatás, a gazdasági élet, a kultúra kerekeinek lehetőleg a régi ütemben forogni kell, nehogy a háború bajait más zavarok is fokozzák. Szükség van minden olyan intézménynek rendszeres működésére, amelyek a hadsereg igényeinek kielégítéséről gondoskodnak, szükség van a közhivatalokra, a pénzintézetek működésére, amelyek a hadikölcsönök egybegyűjtését végzik és az ország népe vagyonát kezelik; szükség van arra, hogy nagyobb üzemek, műhelyek, vállalkozások ne szüntessék be munkájukat és a mun- kátalanokat ne szaporítsák. Már most, akik ezeknek a hivataloknak, bankoknak, üzemeknek, műhelyeknek vezetői, legszükségesebb alkalmazottai, azoknak csakugyan meg kellett adni a katonai szolgálat alól a felmentést, annyival is inkább, mert az újabb sorozások alatt az alkalmatlanok száma is sokkah jobban megcsappant, semhogy a felmentetteket csupa untaug- lichal lehetne pótolni; a rokkantak pedig, hiába, nem felelnek meg minden alkalmazás követelményeinek. Az a fölfogás, hogy egyes fölmentettek ne igyekezzenek a maguk kirívó és nyegle viselkedésével még jobban fokozni az ellentétet, amely az ő helyzetüket a fronton lévőkétől megkülönbözteti: teljesen jogosult. A felmentettnek diszkrétnek kell lennie és dolgoznia. Dolgozni legalább is kétszer annyit, mint máskor, hogy ezzel a hadbavonult kartársának munkáját is pótolja és hogy például a hivatalokban, ezzel lehetővé tegye, hogy a hadbavonultak a háború alatt fizetésüket megkaphassák. Az élet örömeit és tüntető szórakozásait pedig akkor is mérsékelten szabad élvezniük, ha anyagilag módjuk van rá. Ha már férjüket sirató özvegyeknek és fiukat sirató apáknak felmentett ifjakat látni kell, — ne tüzelje ........11 eaniMBi« mr rT'irmnc ez ek fájdalmát a fölmentetteknek joggal megítélhető viselkedése. Az azonban, hogy a felmentettek adót fizessenek, ha első pillanatra rokonszenvesnek tetszhetik, merőben igazságtalan. Vannak a felmentettek között kishivatal- nokok, akik a most megkapott harmincöt százalékos pótlékkal se tudnak fizetésükből megélni, a magánhivatalok felmentett emberei között is a legtöbben ilyen helyzetben vannak; lehet ezeket még adóval is sújtani? De ha azon az alapon érné őket a megadóztatás, hogy a háború alatt ezzel a bőrük épségben maradását fizessék meg: akkor hasonló adót kellene mindazokra kivetni, akik véletlenül, vagy összeköttetések utján olyan katonai alkalmazást kaptak, - akár mint vöröskeresztesek, akár mint parancsőr- tisztek, törzshöz beosztottak, kórházparancsnokok és igy tovább, — amelynél nincsenek veszedelmeknek és golyóknak kitéve, sőt amely egy részüknek ép úgy biztosítja az otthonmaradást, mint a felmentetteknek. —• Ha már vannak egyenlőtlenségek és azok rendszerét fenn kell tartani: adóval ezt ellensúlyozni nem lehet. Mindenkinek, a ki a fölmentett kiváltságos helyzetében van, a maga jóiz- lése bizonyára megszabja a kereteket, amelyben úgy a társadalmi, mint a humanisztikus téren működnie kell. Az bizonyos, hogy a fölmentett ma hatványo- zottabb mértékben áll a társadalom erős ellenőrzése s kritikája alatt. S talán ezt a mai időkben, midőn alig van család, melyet a háború vér és könytengere ne érinA „Nagybánya“ tárczája. A haszontalan leány. Turay Sándor káromkodott, mint a sakál, Öméltósága, a felesége, született Vandrák bárónő, meg sirt, mint a krokodilus. Leányuk, Luczi, szomorúan hallgatta az izgató hangversenyt és elkívánkozott messzire, valahová a felhők közé. A családi élet napi mozgóíényképének két és három óra között lejátszódó eme jelenete naponként megismétlődött (mert hozzátartozott az emésztéshez), legföljebb csak akkor változott, ha vendég tért be a házba. Akkor a következő vígjátéki cselekmények léptek a stereotíp drámai szituáció helyébe : A báróné kiszaladt a budoárjába, kiáztatta vörös szemét és berizsporozta magát; Turay szintén kiszaladt, de a vendége elé, leölelte őt a kocsiból és ragyogott a jókedvtől; Luci megbújt a szobácskájába és olvasott ... A vendég, ha férfi volt, bunkósvégü havanna-szivart kapott az agyarára, ha nő, rózsát, vagy tél viz idején bókot, nem egyet, de tizenhatot. Az anyabáróné ezenkívül ugyanannyit ezuppantott a szájára. Aki következtetni tud, annak elég ennyicske kép is annak a konstatálásához, hogy Turayék komédiások voltak. Nem a maguk kedvéért játszottak, hanem a publikumnak. Négyszemközt mosták egymást, a nyilvánosság előtt összecsó- kolódtak, ha úgy kívánta a szerepük. Mert jól kellett játszaniok Luci miatt. Érezték ők, hogy különben sohasem kerül íőkötő alá egyetlen leányuk. Ripacsok gyermekeiben nem igen bíznak a férfiak . . . Luci húszéves, fehérárai, rozsdaszin hajú szép leány volt. Fehér és szép volt annak a lelke is valamikor, de arról apránként leőrölte a szűziesség zománcát a szülők örökös civako- dása. Annál jobban kiéleződött az esze. Tudta, hogy abban a miljőben, melyben élt, nem engedheti meg magának a szerelem luxusát: hát elzárta a szivét. Belenyugodott, hogy szülei üzletnek tekintsék férjhezmenetelét és anyja utasításai értelmében mindent megtett a kiszemelt férjkandidátus behálózására. Kacér volt, mint a kakadu, és merész, mint egy kötéltáncosnő. Szé- gyelte magát, gyűlölte a komiszságait, de szüleivel szemben nem mert a sarkára állani. Pedig látta, érezte hogy kárbavész minden erőlködése. A férfiak megcsókolták, szerelmesek voltak a szép hajába, de oltár elé nem merték vinni a mamája miatt. Mert annak olyan kezdetleges volt a férjfogdosási technikája, hogy mindenki szégyenlett a hálójába beleugrani, még az is, aki különben szívesen megfoghatta volna magát. Pedig nagyon szeretett volna már férjhez- menni a szegény kis Luci. Ha nem is szerelemből. Csak állapotot akart cserélni. Arra vágyott, amiben otthon soha sem volt része, nyugalomra, őszinteségre, békére, egyetértésre. Azonkívül vérig sértett szüleinek rengeteg erőlködése is, amellyel túl akartartak rajta adni s ami örökös czivakodásuk főforrása volt. És mégsem mert Luci ujjat huzni szüleivel. Mindaddig, amig egy férfi ki nem nyitotta a szemét. Szerény, de bátor fiú volt az illető, Karsay István volt a neve. Nem tartozott a mama jelöltjei közé, mert csak albiró volt, holott az anyabáróné mágnást akart Lucinak. De családra, kiállásra nézve sem volt István valami különös legény. Lucinak sem tetszett. Luci először egy államtitkár zsurfixjén vette észre az albirót, aki a haját nézte, kábító, lángba- kapó haját. Néma csodálattal, önfeledt áhítattal. Luci szinte megszánta és alamizsnaképen egy finom kacsintással jutalmazta hódolatát. Mindössze ennyi volt a kezdet, mert Karsay rostéit beállani a leány udvarába: érezte, hogy a mókás Mukik és Gekszik között nevetségessé válnék az ő akkurátus komolyságával. Hát egy szót sem váltott Lucival a zsurfixen, inkább a saját fészkében kereste fel őt a következő napon. Az anyabáróné csudálkozó tekintettel fogadta. (Mit keres nála ez a közönséges beamier?) De mézes szavaival kijavította a görbe tekintetét. Luci pedig folytatta vele a kacérkodást és odaígérte neki a kaszinói piknik második négyessét, amiért nagyralátó mamájától kemény leckét kapott: — Micsoda képtelenül könnyelmű leány vagy te, Luci! Ezreket és ezreket költünk rád, hogy alkalmat adjunk neked rangosán férjhez menned és te holmi utolsó beamterrel adod ösz- sze magadat a második négyesre ! . . . Hát mulatni jöttünk mi fel Pestre, te hallatlan leány! . . . Élőre is kijelentem, — végezte szavait szi1
