Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-12-14 / 50. szám
4 NAGYBÁNYA 1916. december 14. jött-e el már az ideje annak, hogy a további czéltalan ember és vagyonpazarlásnak véget vessenek. A központi hatalmak azt hiszik, hogy az ő békefeltételeik alapja lehetne egy tisztességes békének. Hogy ez a lépés a romániai győzelmek után be fog következni, az előre látható volt. Erre vall egy hágai jelentés, mely a következőket Írja : A semleges államok dip- lomácziai köreiben komolyan számolnak a béke- tárgyalások kezdeményezésének lehetőségével. Jól értesült megbízható helyen tudják, hogy az orosz-angol uj háborús kabinetek daczára az ántánt-államok hadi helyzete nem javulhat meg, amivel ők maguk is számolnak. Ugyanezen helyen valószínűnek tartják, hogy Bukarest bevétele következtében a központi hatalmak uralkodói, illetve kormányai már a legközelebbi napokban valamelyes formában fogják felvetni a kérdést, vájjon nem látszik-e elérkezettnek az idő a béketárgyalások megkezdésére. A semleges államok diplomácziája valószínűnek tartják, hogy ilyen felhívás az ántánt részéről nem fog visszautasításban részesülni. — Vajha a közeledő karácsonyi ünnepek, a szeretet ünnepe már fegyverszünetben találná a népek millióit! Karácsony a harczléren! Harmadszor fog nemsokára ráköszönteni a karácsony a frontok véres, halálos világára, harmadszor fog a Szeretet fehéringes, védetlen kis követe végiglebegni a halál és pusztulás rettentő tartományain, végigsuhanni az öldöklés óriásai közt. Kell-e hatalmas szózattal, szárnyaló szavakkal magyarázni a hősök nemzetének, hogy mivel tartozik fiainak, azoknak, akik odakünn döbbenetes hóviharban és a gránátok orkánjaiban a mi karácsonyunkat, a szenvedések szakadatlanságában a mi örömeinket, a poklok tüzében a mi apró kis karácsonyi gyertyáinkat, széltől kimart arcukkal a gyermekeink sugárzó arczocskáját védik? A nemzet, amely itthon a maga másik harczát verekszi, e harcznak akármilyen fordulatában is csak büszke alázattal és áradó szeretettel gondolhat azokra, akiknek fogyhatatlan bátorsága, halállal és szenvedéssel nem törődő nagy elszántsága nélkül hiába volna itthon minden erő és minden tűrés. Mi már több Ízben fordultunk a nagy közönséghez, hogy adakozzanak e nemes czélra, hogy a karácsonyi szent ünnep melegét, hangulatát varázsoljuk ki a lövészárkokba is, hol vérrózsák teremnek s karácsonyi ajándékainkkal legalább egy-két percre feledtessük hőseinkkel a vérzivatart, mely évek óta reájuk szakadt. Lehetetlen, hogy e kérelmünk a mi áldozatkész közönségünknél süket fülekre találna. Mi a legkisebb adományt is e czélra készséggel elfogadjuk s nyilvánosan nyugtázzuk. Bukarest elfoglalása. A mérhetlen gyászra, mely koronás királyunk halálával érte a magyar nemzetet, csakhamar fölvirradt az örömünnep is. Csütörtökön érkezett meg hivatalosan a híradás arról, hogy a hős szövetséges csapatok föl nem tartóztatható diadalutjukban birtokukba vették Románia fővárosát, Bukarestet, továbbá Sinaját s a hatalmas vasúti csomópontot, Ploes- tit. Alnok szomszédainkat, kik a legravaszabb s a legfelháhoritóbb módon törtek ezredéves hazánkra, hogy Szent István koronájából letörjék a legdrágább ékkövét, nagyon hamar utolérted bünhödés. Románia fővárosa ma már a kezünkben van s akik ezelőtt csak 1-2 hónappal is arról ábrándoztak, hogy pihent hadseregük révén fogják elfoglalni fél országunkat és diktálni a békét, ma már fejvesztetten menekülnek saját fővárosukból is. A földnélküli Jánosok száma eggyel ismét megszaporodott s ma már Romániában is fogcsikorgatva és ökölbe szorított kezekkel gondolnak azokra, akik ezt a veszedelmet és szerencsétlenséget az országra felidézték. Bratiánu és Ferdinánd együtt menekülnek, de a semleges sajtó már is tud ama mély meghasonlásról, mely a keletnek e „két legragyogóbb embere“ között kitört. Ma már a király a miniszterelnökét, a miniszterelnök a királyt vádolja a történtekért s mig a nagy marakodás tart, a román hadsereg vereségből vereségbe züllik. — A páratlanul fényes győzelmek mély hatást keltettek nemcsak az egész országban, de városunkban is. Déli 12 órától 1 óráig az összes templomok harangjai zúgtak s az egész városon ünnepi hangulat áradt széjjel. Este pedig pompás, enyhe időben a Rákóczi-téren a győzelem örömére térzene és tűzijáték volt, A korzón nagyszámú közönség hullámzott, gyönyörködve a gyönyörű tűzijátékban, melynek Widder Péter gyógyszerész, tűzoltóparancsnok volt a mestere. A tűzijáték 8 órára véget ért, de a sétáló közönség a pompás időben még sokáig a korzón maradt. A Ferenczy-család gyűjteményes kiállítása. Fe- renezy Károly festőművészünk fiaival Ferenezy Valér festőművésszel és Ferenezy Béni szobrásszal, nemkülönben leányával: Noémivel, ki mestere a gobelin-készítésnek, az Ernszt-mu- zeumban kiállítást rendezett, mely kiállításról a hittem, hogy a legdermesztőbb valami, amit eddig láttam, egy kihalt város. Meg sem közelíti zsibbasztó rémessége a hangtalan, vak vasúti állomást, besurranó hangtalan, vak szörnyetegével. Az állomásépületnek egyetlenegy ablaka vagy nyílása sem árul el világot. Az ágyuvilla- nások hirtelen fénye mutatja meg az egyik ajtót. S amint a kilincset megnyomom, érzem, hogy belülről is fogják. Egy szolga volt. A főnöke is fent van, az emeletnek hátulsó traktusában, elől nem maradhatott, mert az ellenség a frontot czélozza. Reggel a második ablak párkányába, délután a fütőházba ütött két gránát. Itt áll valahol tegnap óta két nagy mozsarunk (30'5 cm-es), ma délután kiment öt munkás, hogy megnézze. Egy gránát mind az ötnek elvitte a fejét. Kilépünk az állomás folyosóján a túlsó oldalra, a szabad térségre. Nyolczan vagyunk, négy csoportba ősziünk kettesével, az ellenség- reflektora kisebb pontot nehezebben dérit. Csoszogva, tapogatózva, a falakat súrolva iparkodtunk előbbre. Egy város, amelynek egyetlen lakója sem mutatkozik — este hét óra ötven- hét perczkor. Rájövünk, hogy tulajdonképpen semmi ok arra, hogy olyan hangtalanul lopóz- zunk, hiszen a mieink rajvonala — ki tudjuk a dörej hangja után számítani — legalább ezer lépésre van, azon innen pedig nem ólálkodhatik ellenség. Mégis amint egyikünk hangosabban lép fel, lépte kongását általános felsziszszenés követi. Szszszsz . . . Megállunk a sarkon, innét a széles utcza egyenesen visz tovább valami világosság felé. Tovább mennénk, de utunkat állja a katonai parancs. Egy ideig suttogva kérlelünk, persva- dáiunk, makrancoskodunk. De szenzáczió következik. Ritmikus lábcsoszogást hallunk, először egy, azután két pár fáradt láb tétova surlását és most két sántikáló alakot világit meg a reflektor. Izgatottan fogadjuk az érkezőket, susogva faggatjuk, de mind egyszerre. A rajvonalból jönnek. Itt feküdtek a várostól egy-két puskalövésre fedett helyen, árokban. Félórája, hogy megsebesültek, mind a ketten a kezükön. Más nem is látszik ki a homokvánkos mögül. Öt napja vannak egy helyben, ők is, az oroszok is. Hogy az ellenség bejutott a városba mostanában? Olyan nincs. Ott se volnának, ahol vannak, de az a parancs: megmaradni az árokban, nem szabad támadni, nem jött el az ideje. Az ágyúik nem sok kárt csinálnak. A puskáik sem. Aztán meg felváltva be lehet jönni a városba pihenőre. A meleg ételt meg úgy viszik ki. Már abból a muszka nem eszik . . . Visszafelé vezet utunk. Most, hogy már magunkkal visszük a kincset: a biztos, jó hirt, a kétséget eloszlató bizonyságot arról, hogy Jaroslau mienk, nem bánnók, ha Mannlicher helyett a vonatunk kerékzakatolását hallanók. Pedig mintha valóvá válnék, amit hallottunk, j hogy ma éjjel nagy sora lesz. Mióta megfordul- ! tunk egyetlenegy szüntelen ropogássá alakult j a fegyverdörej. Már egyebet sem hallunk, már j nem néma többé az éjszaka , már nem is sö- I fővárosi sajtó az elismerés legmelegebb hangján emlékezik meg. A kiállításról Az Est a következőket irja: Ferenezy Károly, aki a modern magyar festőművészet csekélyszámu élő klasszikusai közé tartozik, összegyűjtötte a maga uj müveit, néhány régebbi, de még ki nem állított képét, Valér fiának képeit, rajzait, metszeteit, Noémi leányának maga tervezte és maga szőtte gobelinjeit és végül Béni fiának, aki Noémi ikertestvére, szobrait és rajztanulmányait s a sok szép és érdekes müvet kiállította az Ernszt- muzeumban. Fenkölt látvány ez a müvészcsalád, amint fest, rajzol, mintáz és sző. Igazi ihletett lélek, szorgalmas és tehetséges valamennyi. Különös készen lép elő a teljes ismeretlenségből Ferenezy Béni a szobrász, akinek kis bronzai és bronzra elgondolt rajztanulmányai különösen értékesek. Ferenezy Károlynak néhány virtuóz arczképe és egy bámulatos aktja uj. Az akt szinte térdeplő áhítattal zengi az ifjú szép női test dicsőségét. Ferenezy Valér mint apja nagybanki korszakának hűséges és tehetséges tanítványa, sok és nem egy igen figyelemre méltó müvei szerepel. Ferenezy Noémi gobelinjein is az az átszellemült müvészetimádás ragyog, mint I atyjának és fivéreinek müvein. Munkái harmo- ! nikusan illeszkednek bele amazok müveinek előkelő társaságába. — A Nap tudósítója is igy ir a kiállításról: Örvendetes és szivetderitő egy magyar müvészcsalád együttes szereplése, aminek színhelye holnaptól kezdve az Ernszt múzeum. Ferenezy Károly mester vonult be oda három tehetséges gyermekével, akiknek mindegyike külön-külön is megállja helyét. Ferenezy Valér, Béni és Noémi követik müvészapjukat a nemes mesterségben és el lehet mondani, hogj' nem méltatlanul. A mester maga a második terem nagyrészét foglalja le alkotásaival. Ferenezy Valér festményei meleg fényhatásokkal kötnek le és különösen jók a rézkarczai. Nyughatatlan, nagy erővel teljes tehetség a szobrász-fiu, Béni. Még kiforratlan, még lázas szorgalommal keresi a forma egyszerűségét, ami tökéletességében a monumentalitáshoz vezet. Még küzd az archaisz- tikus hatásokkal, de munkáin érzik, hogy tudja törekvésének határozott czélját. A leány, Noémi, gobelinjeivel vesz részt a nemes versenyben. Legnagyobbrészt román stilusu mintáin, melyek némelyike a perzsa miniatirük finomságával hat, pompásan juttatja kifejezésre a XI. és XII. század forma, vonal és felfogásbeli naivitását. Alapítvány 1. Ferencz József nevére. A helybeli áll. főgimnázium, mivel annak alapitója boldogult apostoli királyunk I. Ferencz József volt, elhatározta, hogy őfelsége nevére emlék-alapit- ványt létesít. Éhez a szülőktől, növendékektől, mint általában e város és vidék közönségétől adományokat szívesen elfogad s azokat e hírlapban nyugtázni fogja. tét, már képeket, csataképet látok magam előtt, hasonfekvő, elnyúlt sok-sok katonát, buckák között kivillanó sok-sok puskacsövet s egy közel falu mérgesen lobogó szövétnekét. . . Agyu- viilanás. Számolok: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét . . . Bbhum. Most ér idáig hangja. Hát nem igaz, hogy lent megvagyunk, de idefenn Jaroslau körül baj van. Ez a fődolog. * Távol legyen tőlem, hogy derék mozdony- vezetőnket — aki, megjegyzem önként jelentkezett az útra — meggyanúsítsam, de vonatunk visszafelé határozottan gyorsabban mozog. A kocsi sötét, világot gyújtani persze most is tilos. De — kár a hangulatért — már alig hallgatja valaki a szive verését, senki sem számolgatja az ágyuszó érkezését. A sötétség, némaság kisértete szertefoszlott, a szorongó érzés, mert megszoktuk, elmúlt. Emberek, egészséges emberek vagyunk megint, újságot írunk és vitatkozunk. — Antiszemitát a filoszemitától csak egy halvány nüánsz választja el — tréfálkozik az egyik kolléga a másikkal — a filoszemita azt mondja: minden zsidó jóra való, csak akad persze közöttük selejtes is; az antiszemita ellenben: nem sokat ér a zsidóság, van azonban derék ember is közötte. Olyan ez mint a hat tojás, három fehér, három piros. Az egyiknek: fehér- tojások, köztük három piros. A másiknak: piros tojások, köztük három fehér . . . Landauer Béla.
