Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-11-09 / 45. szám
XIV. évfolyam. 1916. november Ixo 9. 43-ils. szám. TÁR.SADALMI ESS SZJÉPIR.ODALMI HETILAP. Előfizetés! árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizl-ut 14. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Nincs ellenség a magyar földön. November 8. Alig pár heti harácsolás, bitang módra megnyilatkozott győzelmi mámor után a szétvert rablóbanda csúfos futással menekült át az ország határain. Erdély kincses bérczei megtisztultak a martalócz dúvadaktól, kik két éven át lesték, hogy a titáni küzdelemben mikor roskadunk össze s mikor jő el a legalkalmasabb pillanat az osztozkodásra. És jöttek alattomban, orozva, tolvajmódra és csakhamar kitakarodtak vér- gözbe fuladva. Erdély földjén már csak mint egy rósz álom tűnik föl a románok pár hetes rémuralma. Erdély minden talpalatnyi földje ismét szabaddá lett, mint ahogy megtisztultak az ellenséges hordáktól Felső-Magyarország völgyei s az erdős Kárpátok vérrel itatott halmai. Ismét nincs tehát ellenség a határon innen! Szegény hazánk, köröskörül hányszor hány ellenség tört már a határára. A Drina torkolatától addig a völgyecskéig, ahol a kis Dunajec elhagyja az ország területét, minden talpalatnyi terület csatatér volt már. Délről a ráez, keletről az oláh, északról a muszka hordák igyekeztek berontani, hogy keresztül gázolják és ellepjék a virágzó magyar alföld tejjel- mézzel folyó birodalmát. Ott vannak a nyomok mindenütt, ahol vesztett csaták, csúfos futások után verték ki hős fiaink mindannyiszor a betörő ellenséget, hogy épen, sértetlenül maradjon meg nekünk és utódainknak továbbra is ez a drága föld. Ott vannak a nyomok mindenütt a Drina torkolatától a Dunajecz völgyéig, meg van tűzdelve az ország határa sírkeresztekkel, meg van itatva a föld magyar katona vérével. Szentelt sírok, kegyeletes helyek ezek mindnyájunknak; illik, hogy ilyenkor, a halottak napjának idején megemlékezzünk róluk, vegyük kezünkbe a szép Magyar- ország térképét, mint az imakönyvet, keressük föl sorra ezeket a helyeket, bolyongjon el gondolatunk körös-körül ezeken a határterületeken s idézzük lelki szemeink elé a dicsőséges időket, a győzelmes csatákat és emlékezzünk kegyelettel azokról a félistenekről, kik életüket, vérüket olyan sokan áldozták fel ezeken a magasztos oltárokon. Aztán vonjuk magunk köré a gyerekeket, magyarázzuk meg nekik mindezt s tanítsuk meg őket a hazaszeretetnek és önfeláldozásnak eme ragyogó példáira, öntsük szivükbe, lelkűkbe ezeket a nemes erényeket, hogy ha majd ismét rátör a veszedelem ezekre a határokra: mindig legyen, aki úgy megvédje és megtartsa, mint ezer és ezer év óta ezek elődei voltak megvédői, megtartói. De őszintén magunkba szállva mondjunk egy igaz mea culpát is. Mi, kik távolabb e határoktól, az ország belsőbb területén talán bővebben részesülünk a magyar föld minden áldásában, magunkba szállva gyónjuk meg magunknak, hogy hálátlanok voltunk, vétkeztünk, mert bizony ezek a vidékek legtöbbünknek olyan ismeretlenek, mintha nem is a mi hazánkhoz tartoznának. A hadi jelentések szövegéből, a haditudósítók részletesebb leírásaiból vesszük csak észre, hogy hibáztunk, mikor elmulasztottuk felkeresni ezeket a nagyobb részben csodás szépségekben is bővelkedő helyeket, elmulasztottuk felkeresni azt a sok szép tájat, áldásos fürdőket, megfizethetetlen értékű üdülő helyeket. Azután van a gyónásra még más okunk is. Most az ellenséges pusztításnak feltárása alkalmával látjuk csak azt a sok felbecsülhetetlen értékű bánya és különféle ipartelepeket, melyek kiapadhatatlan erőforrásai lehetnének nemzeti vagyono- sodásunknak és hatalmas tényezői minden irányú fejlődésünknek, ahelyett azonban ezek a kincsek vagy parlagon és kihasználatlanul állanak, vagy pedig idegenek kezén vannak, sőt nem egy esetben jelenlegi ellenségeink kezében lévén, idegen, ellenséges indulata nemzetek és országok részére ontották kincseiket. Nem lehet, hogy ez a jövőben is igy történjék! Becsületes őszinteséggel fogadalmat kell tegyünk, hogy jövőben, a visszatérő boldog, békés időben gondunk lesz erre, ezeket a vidékeket, mint nemzeti kegyhelyeket felkeressük, oda járunk majd azokhoz a sírokhoz leróni imánkkal hálánk adóját, oda megyünk üdülést keresni, a fürdőket, gyógyhelyeket meglátogatjuk, ha A „Nagybánya“ tárczája. London fölött. — Vigyázz! - - Föl! pattantak le a parancsnok ajkáról a kemény vezényszavak s a következő pillanatban lágy ringással emelt bennünket a magasba a hatalmas kolosszus. Búcsút integetett sapkájával a legénység, amely még egy perczczel ezelőtt kezében tartotta léghajónk köteleit. Hurráh-juk már csak légyzümmögés. A hangár, mely a 150 méteres légi dreadnougthot még egy órával ezelőtt óva eltakarta, mintha szomorúan nézne a távozó után. Vájjon viszontlátja-e még ? . . . Erdők, mezők sakktábblává tömörülnek; hegyek, folyók, városok tűnnek föl a távúiban, ahogy mind magasabbra jutunk. A szél lassan délnyugatnak hajt bennünket. Most hirtelen átható zugás hangzik föl a hátsó gondolából: megindultak a motorok. Megreszket a léghajó, majd pedig engedelmesen nyugatnak fordul, egyenesen a lenyugvó Nap felé. Előre tehát, London felé! Hajónk állandóan emelkedett s mind gyorsabban szelte a levegőt. A Nap ismét teljes fényében ragyogott, pedig indulásunk perczeiben odalenn már sárgás sziliben készült lebukni a látóhatár alá. A szabad léghajón jellemző tökéletes szélcsendet éles léghuzam váltotta föl; hogyne, hisz már 50 kilométeres sebességgel haladtunk. A levegő fagyasztó hidegre vált. Bezártuk tehát ablakainkat s ettől kezdve kényelmes dolgozószobáinkban ültünk - 1000 méter magasságban. A sebességmérő nemsokára 60 kilométert mutatott; tehát hat óra múlva London fölött leszünk . . . Reszketni fognak ismét a Cityben! . . . Jól föl vagyunk szerelve bombákkal; van 25 darab, köztük három olyan, amely két métermázsát nyom. S nem egyedül megyünk; még három Zeppelin tart különböző utakon nyugat felé . . . A Nap most bukik a látóhatár alá. Keleten az égbolt alja már sötét; néhány csillag is előtűnt a szürkeségből. Nyugaton, igen távol csillog valami: a tenger. Megszólal a fülemen a szikratávíró kagylója. „20 perczet késünk. Z. 17.“ „30 km. sebesség“, adja ki erre a kapitány a parancsot. Egy óra múlva a félhomályban a inesszelátón föltűnt az első bajtárs. Nemsokára még egy. A harmadik még messze délen, de szintén látható. „1500 m. magasság, 60 km. sebesség, irány-délnyugat“. Tehát Isten nevében előre. Rövid idő múlva teljes sötétség vesz körül bennünket. Szabad szemmel csak nehezen tudjuk niegkülömböztetni az alattunk levőket. Amint azonban nagy fény- erejű messzelátónkat — a macskaszemet — szemünkhöz illesztjük, egész jól látunk mindent. A teleméterbe nézek, egész pontosan mutatja: 1460 m. magasság. Körülbelül 20 kilométerre előttünk egy éles sáv: a tengerpart. Fölhangzik a vezérhajó jele: „Minden rendben; a tengerpart fölött“. „Barométer sülyed; szerencsés viszontlátásra“ válaszolják. Az utolsó üzenet hazulról, ami még német földön ért bennünket. S azután alattunk a végtelen, rejtelmes víztükör; fölöttünk a mérhetetlen semmiség; előttünk egy ellenséges ország. Támasztékunk a laza hidrogén, amely csak egy kicsi lyukra les, hogy megszökjön. Órákig haladunk koromsötétben. Itt-ott egy hajó lámpái csillognak. Az egyikről váratlanul fény lobban föl s azután eltűnik. Bizonyára egyik buvárhajónk müve . . . Szeretnék megszorítani a mélyben dolgozó bajtársak kezét. De még csak fényjelet sem adhatunk, mert nem árulhatjuk el magunkat idő előtt. Hátha angol hadihajók czirkálnak a közelben. Épen itt is vannak; megszólal a telefonkagyló. Idegen hullámok. Végighallgatok egy egész táviratot. Persze nem értem, mert titkos jelekkel adták. Vezérhajónk halkan jelzi „600 méteres hullámok“. Rá- igazitom a készüléket; nem hallom többé az angolokat, de, ami fontosabb ők sem minket. Kevéssel éjfél előtt igen gyengén kapom a megállapított jelet „Balra“. Tehát az angol partok előtt vagyunk. Közeledik az első veszedelmes pillanat: átszökni a parti őrségek fölött. Motoraink félerővel dolgoznak, hogy zajuk ne jusson a földre. Lélekzetvisszafojtva lessük, mikor jutunk át az erődök fölött. Szerencsésen sikerült. Ki tudja, hány ágyutorok mered onnan felénk, minden pillanatban kész halált okádui. Visszafelé lesz dolgunk velük. Távol délnyugatra sötét tömeg terjeszkedik, itt-ott igen halvány fényátszűrődéssel. Ez már London. Lassan közeledünk a világváros
