Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-02-10 / 6. szám
2 NAGYBÁNYA 1916 február 10. viharosan tör elő a méltatlankodás azon tűrhetetlen helyzet miatt, amit a kivételes viszonyok, de főleg az előrelátás s az előre gondoskodás teljes hiánya zúdított reája. Értsük meg végre valahára e méltatlankodó panaszokat és ne csak beszéljünk, de tegyünk is valamit a kiszi- polyozottak védelmére. Ha mi nálunk, oly sok lucidus fő ellenére semmiféle ióravaló ötlet nem akadna a rettenetes helyzet szanálására, hát nem is kell, hogy épen nagyon törjék a fejüket miatta. Előttünk e jó példa, a nagy Németország példája. Kövessük őt minden téren, tegyük meg az ő előrelátó és drákói szigorral keresztül vitt intézkedéseit a mi viszonyainkhoz alkalmazottan s rövidesen meglátjuk, hogy amit millió és millió egymástól különálló és rendszertelen rendelettel nem bírtunk elérni, azt elérjük a német példa követésével. Hiszen Németországban az élelmiszerek ma is hasonlithatatlanabbui olcsóbbak, mint nálunk, pedig a mi országunkat szokták beczézgető néven Kánaánnak, Európa éléstárának nevezni. S mindenekfölött pedig azok, akik az ország sorsát intézik, egy pillanatra se felejtsék, hogy még mindig háború van, a háború még tart és senki sem tudja, hogy mikor lesz vége; a legkomolyabb időket éljük, amikor vérrel Írnak uj világhistoriát s az ilyen komoly időkhöz nem heccelődés, hanem a legkomolyabb munka illenék. A hazáért, mindnyájunkért nemcsak a frontokon levő hősi hadseregeknek, de a front mögötti hadseregnek is küzdenie kell! Csaba főispán felhívása. — A vármegye összes lelkészeihez. — Február 9, Csaba Adorján, Szatmár vármegye főispánja, a kataklizma e borzasztó napjaiban hazafias kéréssel fordul a vármegye összes feleke- zetének lelkészeihez, hogy a saját hatáskörükben is világosítsák fel a közönséget, hogy a ! nemzetnek minő nagy önfegyelmezettségére és áldozatkészségére van szüksége, ha a végső győzelmet, melyet hősi katonáink bizonyára kivívnak, biztosítani akarjuk. Szól ez a kérelem különösen az elrejtett gabona és liszt s más terménykészletek bejelentésére, mert az még sem járja, hogy mig az egyik minden jóban duskálkodik, a másik a nyomorúsággal küzd. A kérelem, melyet ajánlunk minden hazafias ember szives figyelmébe, igy hangzik : «Abban a nagy küzdelemben, melyet a nemzet fennállása és szabadságáért már annyi vér és anyagi áldozatokkal másfél éve folytat, a társadalomnak olyan szerep jutott, melyet ha híven és kötelességtudólag betölt, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az eddigi sikerek s erkölcsi tőkék a jövőre nézve a nemzeti fejlődés alapkövét képezzék s egy olyan biztos bázison maradjunk, melyről benünket többé elmozdítani nem lehet. Hogy hosszas béke alatt kényelem és jóléthez szokott közönségünk az idők reánk nehezedő súlya alatt össze nem roskadt, s Iussan- kint az önfegyelmezettség és áldozatkészség legszebb erényét, mint egész természetes dolgot kezdte tekinteni, abban én a vidékeken legnagyobb érdemét a lelkész uraknak látom, kik a háború első perczétől fogva felekezet és nemzeti külömbség nélkül szóval és tettel előljárva például szolgáltak arra, hogy miként kell a hazát szeretni, miként kell azért panasz nélkül szenvedni, de egyúttal áldozatokat is hozni. Könyeket fakasztó volt minden nemesen érző lelkű embernél látni azt, hogy éppen a legszegényebb nép miként adja falatjának felét katonáink táplálására, s miként hordja értékeit a haza oltárára Most, mikor már az olyan rettenetes áldozatokkal elért sikerek jutalmának elnyerése előtt állunk, most kell még utoljára megfeszíteni magunkat s ha kell szenvedni, szenvedjünk és nélkülözzünk, de biztosítani kell azt, hogy akik érettünk véreznek, rendelkezéseikre álljon mind az a kellék, amelyek nélkül az eddig elért eredmények is elveszhetnek. Nemtelen ellenségeink benünket fegyver,- - rel le nem gázolhatván, kiéheztesse! akarnak megsemmisíteni. kocsija nyerges lovára és őrült vágtatással vittem haza. Azt hittem, sohasem látom többet. Ugyan hol is? Szegény ember létemre nem voltam bejáratos a gondtalan élvezők köreibe. — Hanem kitanult vén kerítő a sors, újra meg újra összehozza az embereket. Korán reggel találkozom Kalistoasal és elmondja nekem — nekem, a kit tizenkét órája ismert — elmondja, félszavakkal, hunyorgatá- sokkal, hogy a — dívától jön. Esküszöm önnek, nem tartott három másodpercig — ott volt az öklöm az arczán. Kallistos elképedt. — Ez az alávaiő hazug tulajdonképen nem érdemelte meg, hogy tisztességes ember kiadjon vele; tulájdonkép3n ellensége voltam a párbajnak; tulajdonképenr volt egy beteg, öreg, szegény anyám is. De olyan hatalmas vágyakozás élt bennem, hogy ezt a szent- ségtörőt a pisztolyom csöve elé kapjam, hogy magam figyelmeztettem: úgynevezett úriember létére elégtételt kell követelnie tőlem. Mint »harmadfokú» sértettet, őt illette az az első lövés. Mellém célzott — gyávaságból, — hogy megvesztegessen, — hogy én is kíméljem Én azonban vad örömmel épen a legalsó mellénygombjára céloztam. — A golyó egy ócska deszkafalban kóppant meg a háta mögött. Véresre haraptam az ajkamat dühömben. Második golyóváltás. — ö félreczéloz . , . én elhibázom. Végre harmadszor ... — Az ördögbe, uram, harmadszor is elhibáztam! A segédek egy-két frázist mondtak és azt akarták, hogy kezet nyújtsunk egymásnak. — Inkább nyúltam volna izzó szénhez, mint Kallistos kezéhez. Hogyan került napfényre a dolog, nem tudom, — elég az hozzá, megtudták Sőt másnap tövirői-hegyire, minden elképzelhető hazug hoz- zátoldással együtt benne volt az újságokban. És a diva mindenütt úgy szerepelt, mint a párviadal oka. A párbajt nevetségesnek találtam, mert vér nem folyt. Estére kelve egy kis levelet kaptam, A diva tüstént beszélői akar velem. Büszkén villogó szemmel fogadott. Nekem jobban tetszett volna, ha nem büszke egy ilyen afférra, a hol életek forognak koczkán. Észre is vette mindjárt, hogyan gondolkozom erről, és igy szólt hozzám: — Igenis, örülök. Nem találtam e végre egy olyan barátot, a ki az én becsületemet még jobban szereti önmagánál ? Most aztán ott álltam és nem tudtam, mi történik velem. Nekem, szegény embernek, a kit kereskedők leányai ajkbiggyesztve intéztek el, ha rájuk mosolyogtam — nekem kezet csókol egy olyan asszony, a ki fenségesebb, szebb, imádot- tabb, mint a föld koronás királynői — egy művésznő, a kit Isten az ég minden bölcsességével megáldott. Letérdeltem és azt hittem, meg kell hainom boldogságomban. Tulajdon karjaival emelt fel, átölelt és csókoltuk egymást, mint két őrü't, a kiknek ugyanaz a rögeszméje: a szerelem. Másnap, mondom, az egész párbajhistóriát megírták a lapok. — Nekünk azonban nem volt Ezen céljukat nem szabad engedni, hogy elérjék, s csak rajtunk áll, hogy itt is csutos kudarcot szenvedjenek. Nekünk van annyi, hogy abból nem csak magunk megélhetünk az uj termésig, de juttathatunk belőle a szövetségeseinknek is. Azonban azt, ami feleslegünk van, azt nem szabad eltitkolni, hanem a megállapított árban rendelkezésére bocsátanunk az államnak. Természetes dolog, hogy azérl, mert valaki bőségben úszik, nem szabad abban duskálkodni, hanem redukálnia kell igényeit oda, amint azt a kormányrendeletek megállapították. Örök gyalázat lenne e nemzetnek, ha az maradna fen róla, hogy azért nem tudta a sikerek gyümölcsét be is takarítani, mert a jólét hitvány szeretetét eléje helyzete a nagy nemzeti érdekeknek. Ezen a téren fordulók én a vármegye fenkölt gondozásu s hazáját imádó lelkészi karához. A terménykészletek még mindig megvannak az országban, de részben indoleatiából, részben számításból, de legtöbb esetben a jövő feledi aggodídomból elrejtve tarlja azt a közönség. A nemzeti becsületre hivatkozással kérem a lelkész urakat, hogy a társadalmi és hivatalos téren kövessenek el mindent arra, hogy készletükből mindenki csak annyit lartson meg magának, amennyit fogyasztásra a kormányrendeletek megállapítanak. A többit jelentsék és szállítsák be a Haditermény részvénytársaság vidéki megbizolijaihoz. Mindenkinek saját érdeke is ezt parancsolja, mert a legszigorúbb kutatások fognak eszközöltetni s akiknél felesleges készlet talál- tatik, a mellett, hogy elkobozzák, az illető egyént elzárással és pénzbírsággal fogja a hatóság sújtani. Én azonban meg vagyok győződve, hogy ha közönségünkkel lesz aki megértesse, hogy a nemzetnek milyen nagy érdekei forognak kockán, nem akad olyan hitvány egyéniség, ki ne tenne eleget hazafias kötelességének. Fogadja őszinte tiszteletem nyilvánítását. Nagykároly, 1916 január hó. Csaba Adorján, főispán. maradásunk a városban. Kimentünk a környékre és gyerekek módjára élveztük a virágokat, a fákat, a szabad levegőt. Az öreg ember szeme csillogott. És hirtelen észrevettem, hogy nem sokkal öregebb nálam — csak szürke a feje, megszürkült időnek előtte. — Nap-nap után múlt és a szerelmünk változatlan volt — nem, egyre növekedett. Ha egyszer-egyszer a hivatásom elszóütott mellőle, nyakamon termstt az idegesség ördöge és a he- gedüvonójával felborzolta minden idegszálamat. Fülembe dúdolta a diva nevét, összerázta a szivemet és nem hagyott békén, a mig vissza nem tértem hozzá, hogy öleljem, öleljem, csókoljam. A mint már mondottam — minden napunk egyforma szerelemben telt el. De egy sem telt el úgy, hogy uj kiválóságokat, szépségeket ne fedeztünk volna fel egymásban. Mindkettőnk képzelete játszva varázsolta ideális alakká a másikat. Én az ő szemében férfi bátorság, erő, akarat, igazság megtestesülése voltam, ő az enyémben: a lángész, a művészet, a ragyogás, a nemesség. Egymás ajakáról szívtuk azt a boldogságot, hogy egymásra találtunk. Egy nap minden czél nélkül betévedtünk egy templomba. — Junius huszonkettedikén történt. — Odakünn meleg volt és lárma, odabenn hűvösség és csend. A lépéseink visszhangzottak a falakon. — Erősen rámnézett, esküre emelte a jobbkezét és igy szólt: — Te. lelkem üdvössége, itt esküszöm meg neked a mindenható Isten és az anyám életére, hogy te vagy számomra az egyetlen ember ezen a világon és soha, soha nem hagylak el.
