Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-02-03 / 5. szám
1916. február 2. NAGYBÁNYA 3 A zászlót, amit júniusban adott a király, deczember tizenkettedikén avatták fel. Fenyőgalyakból sátrat építettek a front mögött, lépcsőket vágtak az ut testébe, amik a sátorhoz vezettek, a fegyvereket kifényesítették, kitisztították, a ruhákról lekefélték a lövészárok sarát: ünnepre készüli az ezred. Ködös idő járta, a nap hiába birkózott a fellegekkel, álmos, szürke nap volt és szomorúság borult a tájra, mikor az ötödik gyalogezred felvonult. Délelőtt íiz órakor megérkezik a hadseregparancsnok, báró Pflanzer Baltin Károly lovassági tábornok, báró Rhemen hadtestparancsnokkal, Richárd vezérőrnaggyá', a divizionárussal, a brigadérossal. A divízió többi ezredei küldöttségekkel képviselték magukat az ötösök ünnepén. Az ezred tiszteleg, a vendégek felállauak a fenyősátrak előtt, amely most templom, az ezred leiké ze misét celebrál. A fenyőfából épült kápolna előtt asztalt állítottak fel, azon van a zászló. Mise után Pflanzer Bahin tábornok az asztalhoz lép. Az ezred vigyázz-ban áll, a hadsereg parancsnoka őfelsége a király és a hadsereg fő- parancsnoka, Frigyes főherczeg nevében beveri a zászlóba az első szeget. Fekete ezredes, az ötösök parancsnoka veri a második szeget a zászlóba BáróR'iemen, a hadtestparancsnok, Richárd vezérőrnagy, a divizionárius, majd a brigadéros következnek. Majd a három szomszédos ezred küldöttsége lép elő és a fegyverbarátság jeléül ők vernek szeget a zászlóba. Az ezred valamennyi tisztje, egy őrmester, egy szakaszvezető, egy káplár, egy őrvezető és egy közlegény vernek még szeget a zászlóba Egy tiszt kezébe veszi a zászlót, letérdel az imazsámolyra, a pap megáldja a zászlót, a zászlótartó az ezredes mellé lép a zászlóval. Az ezred sorfala előtt áll Fekete ezredes és beszél a katonáihoz: — Katonák! ő császári és királyi felségének, a mi legfőbb Hadúrunknak legmagasabb kegyelme méltányolván az ezred magatartását az ellenség előtt, a régi zászló helyett, mely a volapuka zsovkai harczokban elveszett és valószínűleg az ottani mocsarakban a derék katonák tetemei alatt eltemetve fekszik, uj zászlóval aján dékozta meg ezredünket. Amikor a mi újonnan beszentelt uj zászlónkat nektek, ime, itt előmutatom, figyelmeztetlek benneteket, hogy ti, katonák, ezt a szentséget, az ezred dicsőségének szimbólumát, annak a bizalomnak zálogát, melyei a legfőbb Hadúr harczosai bátorságába vet, tisztelni és gondosan védelmezni tarioziok. Ez a zászló a harczok legfouíosabb és legkomolyabb perceiben az összetartás és együvétartozás jele Valami jól eső érzés futotta el arra a gondolatra, hogy ime, elég erősnek érzi magat arra, hogy a kísértésnek eílentáiljon, hogy akaratának ura, paranc»oíóju lehessen. S mig a dugót tenyerével beverte a palack szűk, vékony nyilasába, büszkén, felemelt fővel monda: — Ezt nevezem ón aztán eréiynek. Ilyennek szeretem én látni a férfit. (A férfi szót erősen hangsúlyozta ) A ruhaszekreny aljat találta legalkalmasabb helynek, hova a draga ajándékot eihiyezheti Oda is helyezte s az elkopott és kimustrált esernyőkből és sétabotokból olyan barrikádct emelt körülötte, hogy még a vizsgálódó szem sem vehetett észre semmit. — No itt pompás helyen vanl Gondosan becsukta a szekrény ajtaját s a kulcsot magához vette. — Teringettétl Még ilyen dalolhatnékom stm volt soha 1 csodálkozott önmagán, két ujjával taktusra csettentgetve. Egymásután jutottak eszébe a bácskai nóták, szomorú is, meg vig is vegyesen s mig halkan ei- dudolgatott, úgy érezte, hogy ő talán most sirni is tudna! A másik percben pedig egy-egy gyorstem- póju csárdás ropogós ütemeinél meg szerette volna megölelni az egesz világot. Oh most talán még a halálos ellenségének is meg tudna bocsátani. De haliga! Az álelleni kavéházból muzsikaszó hallatszik lágyan, elhalóan. Az ablaküvegek felfogták az erős, intenzív hangokat; csak visszhangkep hangzik a dal, át- szürődve, halkan, csendesen, mint sürü erdő mélegyen Ennek a zászlónak legvégsőkig való vélelmezése szent kötelességünk é3 semmi esetre, semmilyen körülmények között sem szabad ezt a zászlót elhagynunk. Eiválaszthalatla nul függ ennek magatartásától az ezred hírneve cs mi szent esküvel esküszünk, hogy a mi uj zászlónkhoz mindhalálig hűek maradunk . . . Az ezred lisztjei előlépnek és az ezredes ulán ünnepélyes, mély komolysággal ismétlik az eskümintát. Most magyar, német és román nyelven ismétlik meg az esküt és a legénység — mindenki az anyanyelvén — felesküszik az uj zászlóra. Fekete ezredes a hadseregparaucsnok elé lép és parancsát kéri. — Defilierung rechts! — hangzik a parancs. Az ezred eldefiliroz a hadseregparancsnok előtt, aztán pihenő van: az ötösök tartalékban maradnak. A tisztikar ebédre hívja meg a vendégeket A hadseregparancsnok a királyra, Fekete j ezredes a vendégekre, aztán a hadseregparancs- | nők az ötödik gyalogezredre mond felköszöntőt j Délután öt órakor elmennek a vendégek, j S a kis keletgaliciai faiura csöndes alkonyat j borul, a kis viskókban csöndes duruzsoló be- 1 * * * szélgeíés, a pihenés vidámsága Az ötös bakák I örülnek. Újra van zászlajuk. Magyar paraszt a Yilágháboruban. Hányféle nép rohan szuronytszegezve az európai csatatereken? Fehérek, sárgák, réz- bőrűek, feketék, a vérük mégis egy, piros és meleg, amikor kibuggyan a szívből a hóba vagy a sárba. Minden emberi élet értékes, ie- gyen az testvéré, ellenségé, baráté. A harcz után, amikor elhallgatnak az ágyuk és a sebesülteket kiválogatják a halottak közül, amúgy sincs különbség katona és katona közölt. Emberek küzdöttek a hegyoldalon és a töltés alatt, emberek és nem állatok, minden halott it sirat valaki, Szibériában, a Rajos melleit, Skóciában, a Tiszántúl, Tirol hegyeiben^:Iudiában özvegyek, árvák gyászolnak. Oh jaj t:— ez a földkerekség minden nyelvén egyforma, az igazi szabadkőműves jel, amit megért a szanitéc, bármilyen sziuü is az egyenruhája. A föld alatt ugyanaz a nedvesség járja át a magyar, orosz, francia, német, angol katona kihűlt testét, a csontok összekeverednek, a karok és lábak egymáshoz csúsznak, ki tudja a háború után, ellenségnek, vagy saját vérünknek emelünk-e mauzóleumot? j Az összes hadviselő államokat, katonákat ! és polgárokat érdekli az ellenség. A hatalmas j német gárdista részvéttel néz le a kis franciára, ! mielőtt belemartja a szuronyát. Anglia évek óta ! lyóből a busuló juháazlegény melancholikus, sir- dogáió furulyája. Épen az a nóta járta: »Mély a Rima, zavaros, ha megárad . . .« — Az ö nótája 1 kiáltott fel ragyogó szemekkel, az ő nótája, Margité! S mig elmerengve hallgatta az átszürődő hangokat, gondolatai ott kószáiltak valahol messze, messze, a kekszemü kis Margitnál, aki ha nem is a Rima pariján, de a szőke Szamos mentén busul ő utána. — Egy pohárral az ő egészségére 1 kiáltott fel hévvel s idegesen keresni kezdte a ruhaszekrény kulcsát. De a kulcsot mintha a föld nyelte volna el, nem találta sehol. — Eh nyomorult, hitvány kredenc, azt hiszed, kifogsz rajtam ? dörmögtu bosszúsan s egy rántásra íelszakitá lezárt ajtaját. Szinültig töltötte a poharát s odakoccinlva a palackhoz, eljenezte Margitot, a szőke Margi- tot, majd mintha egy más valakit is biztatna az ivásra, hángos »echt« szóval fenékig ürítette a poharat . . . * Éjfél rég elmúlt. A Rákóczi-induló utolsó akkordjai is rég elhangzottak mar. Elsötétültek a kávéhaz hatalmas üvegtáblái s az uicára mély csend ült. Ki-ki nyugalomra 1 Béla ismét barrikádot rak a kimustrált esernyőkből, de most inkább csak a vitriolos vignettának. — Meg azt hinné a sok ostoba népje, hogy csakugyan vitriolt ittam I Égly Mihály. hisztérikus kíváncsisággal tanulmányozza a po roszokat. Bennünket, magyarokat, főleg az orosz izgat, távoli sejtelmek irányítják kutató tekintetűket, a szerbeket utáljuk, bérgyilkosok soha sem férkőzhettek közel a mi népünk leikéhez. A magyar paraszt az egész világot foglalkoztatja Kezembe jutnak lapok, németek, angolok, franciák, oroszok, nem tudnak betelni a huszárral, honvéddel, magyar erényekkel, szokásokkal, múltúnkkal, jövőnkkel; ahogy meggaz- dagotí, elhízod bankárok titokban a könnyű életű, vidám bohémekért epednek, úgy kaczér- kodnak nemzetünk romantikájával a világháború reális, eshetőségeket, üzleteket latolgató hatalmasságai Bus Magyarország divatba jött, álmélkodva mesél fiairól a svájci, az olasz, a dán, a londoni, párisi, petrográdi újság haditudósifója, legendák kelnek szárnyra, muskátli virágok a vérözönből. Eleitől látom sarjadni, bimbózni a magyar dicsőség szerény ellenértékeit, a magyar romantikái, amely ime belopta magát jóbarát és ádáz ellenség szivébe. Mit tagadjam, jól esett, árvaságunkban vigasztalt a múltért és hitemet megerősítette a jövőben. Mig eleinte, a harc tereken járván, csak az iszonyat sajgó fájdalmát éreztem, a kiomló vér, a haldoklók hőr- gése, a sebesültek krétafehér arcza, a lecsukott szemek sárga árnyéka megbénított és a torkomra forrasztott minden biztató, megnyugtató hangot, most a magyar paraszt teteménél, a huszár és a honvéd átlőtt mellére borulva, el- sughatom a magyar vitézség halotti imádságát: »Pleldeníod János, Heldentod Estvány, ez a szürke, mocskocs galíciai égboltozat a szemfedőd, mert a gyereked, az unokád boldogabb országban akar élni. A földért haltok meg magyar Heldentodok, ami most már a tiétek lesz, jobb, ha nem születik, aki tőletek elvitatni próbálja. Földért, békességért, mindörökké ámen!« Vájjon érzi, érti millió közyitéz, hogy rájuk szegeződik Európa szeme ? Öntudatuk alatt, a titokzatos agy hajszálnyi sejtjében tudják, mit csinálnak. Mert az ataviszíikus hősiesség, az öröklött virtus talán elegendő a szuronyrohamokhoz géppuskák füzében, puskaagyával törni, zúzni az ellenség koponyáját, mars mar- sot nyargalni ütegek fergetegében, de amikor a mai hadviselésnek a halálmegvetés e szent szédületéi részletei csupán, a lényeg: kukaczként fúródni a földbe, tűrni és várni és szenvedni csikorgó hidegben, olvadó hóban, ágyuk égzengésében. Láttam őket távol a hazától, a galíciai országúton bokáig dagasztani az őszi pocsolyákban, láttam lövészárkokban fehér köpenyegben, pápaszemben virraszlani a magyar katonái, láttam rajvonalban a halálba csúszni honvédeket a Magiéra tövében, láttam a sebesülteket, amint egymást támogatva, görnyedten vánszorogtak vissza a tüzvonalból, mindnek, ujoneznak, próbált huszárnak, sebesültnek, haldoklónak és halódnak az arczán ugyanazon egykedvű rnélabu, szomorú bölcseség, magyar keserűség amely nem vádol, nem sopánkodik, nem kiált boszuért, megy előre, döngő léptekkel, vissza nem nézve, tántorilhatatlanul a végzete elé. A végzet útban volt sok esztendő óta. Most itt van, ne keressük a miértjét, más ize lesz az éleinek, a csóknak, a kenyérnek, a halál trágyázza az emberi lelket és az isteni főidet, ami volt, többé úgy sem lesz soha. A magyar paraszt lám nem érzelgős, megfeszíti izmait és puszta öklével verekszik a jövőjéért. Soha földműves nemzet egyszerű gyermekeinek nem ragyogott szebben szivárvány a tavaszi mennyboltozaton, mint a világháború után. Ipartelepek, gyárak, művészet, irodalom, városok kultúrája romokban hever, nincs más, ami megmarad, mint a zsíros anyaföld; a földnek nem árt a gránát, a srapneil, a tűzvész, szórhalják a robbanó tövegeket, meg sem érzi, gödröket hasíthattok benne, sírokkal túrhatjátok fel, a felperzselt házak pernyéje, az emberek és lovak kadaverje, a széthuliajtott véres rongyok még termékenyebbé teszik, az átok áldássá válik rajta. A föld, Magyarország anyja, hitvese, szeretőj-5; Istentől való! És aki véres verejtékével most a Kárpá tok alatt, a Dunajec mentén, Orosz Lengyel- ország kietlen pusztáin küzd érette, másodszor szerzi vissza a magyar föl det a magyar népnek. Először a kiváltságos magyar nemzet hódította meg ezt az országot, ezer és egynéhány év múlva ime a paraszt vére folyik patakokban, hogy meg is tarthassa az országot és birtokába vegye.
