Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-01-27 / 4. szám
2 szásnak tetsző állapotot a német polgári öntudat és fegyelmezettség, a német szervezettség s a német kitűnő közigazgatás javára Írjuk. Németországban már akkor egy-két évi fogság volt a büntetése az árdrágítóknak, az élelmiszer uzsorásoknak, amikor még nálunk mindig csak 10 — 20 korona büntetéspénzekkel kísérleteztek azokkal szemben is, akik egy- egy uzsora-üzleten ezreket kerestek. E gondolatokat váltották ki belőlünk a birodalmi kanczellár jellegzetes szavai Ezek az aranyszavak, melyeknek a maga egészükben csak akkor lesz nálunk teljes foganatjuk, ha a polgári társadalom a mindenfelől reá törő kiszi polyozástól megfelelő védelemben részesül, aminő védelemben részesül már a háború kitörése óta a német társadalom. Mert ma úgy áll a dolog, hogy nálunk a szállítók, az üzérek, az uzsorások az első személyek, csak azután jő a haza s azután ön, t. polgártársi A drágaság letörésének kérdésével már sok-sok testület, hatóság és sok mindenfajta bizottság foglalkozott. A re- busz megfejtése egyiküknek sem sikerült. Kiváncsiak vagyunk a magyar törvényhozás állásfoglalására és félve gondolunk arra, nehogy egy csalódással ismét gazdagabbak legyünk! é. m. Meztelenül a februári éjszakában. Délután egyszerre sötét lett. Eltűntek a Lysa-Gora hóval borított csúcsai, az erdő is elveszett, abonan a honvédek tüzelőfát szálli- toktak az árokba. Tiz méterre se látunk, előttünk szürkeség, mögöttünk fehér fátylak A köd olyan hirtelen jött, akár a besurranó tolvaj nem készültünk rá, meglepet benünket, n katonák abbahagyták a dalolást, a lovak a földalatti istállókban nyugtalanul kapálják a nedves j földet. Soha igy a magányosság kínzó érzése nem hatott rám. Galíciában, a Duuajec partján nyakig beásva, ezernégyszáz magyar néz maga elé busán ! és elhagyatottan. A posztok innen is, túlról is lövődözni kezdtek. Máskor hat óra táján elhal- gatott a puskák kattogása, az étkezés idejét megtiszteli a katona, ha már összeszokott az gott, hogy mindkettőjüknek pár ropogós százasába került az a salamoni Ítélet, melyet a furfangos megyei aljegyző eszelt ki, hogy mindkettőjük által bemutatott kajszinbarack förtelmesen silány, fabatkát sem ér. — De mégis csak silányabb az övé! kontrázott ez is, az is, s egyikök sem hagyta volna a jussát vagy az igazságát, mint ők szokták mondogatni, még az ég összes csillagmilliárd- jaiért sem. Az ellenségeskedés azonban csak akkor tört ki közöttük teljes erővel, amidőn hire járt, hogy tudósok, még pedig külföldi tudósok jönnek a vidékre a hegyek füveit, köveit tanulmányozni. Hát hová szállásolják el őket, ki légyen az az érdemes férfiú, kit az illusztris társaság megtisztel látogatásával. Talán felesleges is mondanom, hogy úgy Dahonyi Gáspár uram, mint Bedő Albert talpon volt kora reggeltől késő estig. Az albpán ajtókilincsét, ki a vendégfogadó bizottság elnöke volt, egymás kezébe adták, hogy az ö portájukat valahogy el ne kerülje a díszes vendégsereg, mit különben sem tehetnének meg anélkül, hogy meg ne sértenék a szives magyar vendegszeretetet. Nem volt mit tenni, az alispán engedett, megígérvén, hogy mindegyikök vendégszeretetét igénybe fogja venni, egyik nap egyikét, másik nap másikét. A sors úgy hozta, hogy az első nap Daho-I nyi Gáspáré lett, akinek szép lapályos birtokaid ék alakjában furakodtak ba a sürü rengetegek-! kel borított magas hegységbe, melynek aljait bu-» NAGYBÁNYA ellenséggel. Most jólesett ez a sürü tüzelés. Az eltévedt vándor a havas országúton, mikor már a káromkodást is megunta, vidáman fütyörészni kezd, ha távoli falvak harangját hallja az éj- i akábau. Háborúban a saját puskák szakadatéi ropogása ilyen megváltó harangzúgása a idegeknek. Hátha még az ágyuk is elkezdik! A hegyi ütegek talán sejtik, hogyan epe dünk utánuk, a hátunk mögött döngetik a felhőket. Egészen más a dübörgésük, mint a tiszta, napfényes időben. Hosszabb, tompább, súlyosabb, azf mondja Sivó közhonvéd, úgy szól a kis álgyu, mintha öreg óriás tüsszeuteue. A fedezék alján szabad tüzet rakni. Nagy- passziója ez a honvédeknek, a parazsat piszkálni, a hamujában melengetni a bakancsot. Ritkán jutnak hozzá, tudnivaló, a fény, a leg- álnokabb spion.'^Ma alig élnek az engedelemmel. Egy öreg csont, ravaruskai próbált gyerek, inkább az újoncok okulására próbálkozik a tűzzel, de alig vet lobot a fenyőgaly, meg a száraz levél, belerúg, lekőpi a láugot, mert hogy a veszett köd az orrába fújta a füstöt. Dider- günk. Mindenki hazagondol Éjfél után a tiszti ebédlőben. — Három méter hosszú, másfél méter széles barlang. A kis vaskályha pulykavörös; petróleumlámpánk és díványunk is van. A századost telefonhoz hívták a stábtól; találgaijuk a parancsot. Lehet a köd miatt, hogy mihez tartsa magát Dames cigarettát szivünk; ennivalóban nincs hiány, szardínia, szárazhering, zsidó szalámi, befőtt, gyümölcs, pirított kenyér volt a vacsora. Lefeküdni már nem érdemes, úgy sem tudunk aludni a ködben, A nedvesség lekuszik a gödrökbe, befé'kőzik a csontokba, a velőbe, a tüdőbe, mindnyájan köhécselünk. A százados ur otthon volt, a hálófülkéjében, egy üveg cognacot húzott ki a szalmazsák alól. Jobban esik a virrasztás. Az oroszok felhasználhatják a pokoli sötétséget, észre sem veszi a patruj, itt vannak a drótsövényeknél Negyedóránként jelentéseket hoz az ügyeletes zászlós. Az oroszok szaporábban tüzelnek. Aztán: Gellér Ferenc káplár golyót kapott a vállába. Majd hajnalig: Semmi újság. Minden rendben van. így múlik az idő négy óráig Virrad. Első jele. hogy a lövöldözés gyengül A mieink alig réíelgetuek a mu-zkának, minek pazarolják a muníciót hiába. Még szükség lehet rá; spórolnak vele. A magyar paraszt a sajátjával, az államéval egyformán takarékos. Czudar hidegség van. Az álmatlanul töltött éjszaka után még ez a jeges dér kellett! Senki sem szól, bundába, hósapkába, takaróba burkolózunk és vacog a fogunk. A századost újra telefonhoz hívták. Ezt a parancsot kapta : — Egy patruj, tiszttel, menjen be Lubija Szcepafowszkába, kutassa át a házakat, három nap előtt kozákok voltak a faluban. ján hajtó rétek, gyümölcsösök foglalták el, derekát. pedig jóféle, illatos muskotály termő szőlővenyigék, mig koronáját százados tölgyek, melyeket alig ért még a fejszecsapás; itt-ott meg magasra nyúló szikíacsucsok. melyekre az ég felhői ültek el vándorutjaikban megpihenni. Gyönyörű jószág volt, mely csak a Bedő Albert szemüvegén keresztül nézve redukálódott a minimum legcsekélyebb fokára, akit viszont az aranykalászos róna uralt, melynek közepén, a nap sugaraitól beragyogva széles ezüst szalagként hömpölygőit a Lápos átlátszó kristálytiszta vize Csak egy volt a bibe. melylyel Bedő Albert uram nem tudott sehogy sem kibékülni s melylyel Dahonyi tagadhatatlan és utolérhetetlen előnyben volt: a visszhang. A zugó rengetegek oly pompásan, érthelő- leg visszakiáltozták a tiz-tizenöt szótagos mondatokat, hogy az idegen csodájára járt. Ezt nem lehet az ő síkságán utána produkálni. De hátha mégis! A pokoli gondolat akkor fogamzott meg agyában, midőn másnap alkonyattájt hason csúszva leselkedett a Dahonyi uram birtokain, fájdalommal nézve az idegeneket, hogy mily pompásan érzik magukat az ő esküdt ellenségének földjén. Vígan, magas lánggal égett, pattogott a tűz s Totyogott a föléje tűzött üstben a bográcsos gulyás, melyet az alföldről került lobogós ing- ujju juhász-legények főztek az Isten szabad ege alatt. A tudósok pedig, kik a természet titkainak 1916. január 27. Lubija-Szcepatowszka az északi szárnyon körülbelül egyforma távolságra, kétezer lépésre van az orosz és a magyar lövészároktól. Nyomorult rutén fészek, talán harmiocz viskó, lakói biztosan elmenekültek, mert előbb a mi, később a hátráló ellenség tűzvonalába esett. Megmutatják a (érképen, egy parányi pont jelöli, rossz ut vezet odáig, majorságnak, erdészlaknak, szén égető telepnek nyoma sincs a kerületében. Ha elmehetnék a patrujjal? — kérdem. A kirándulás nem veszedelmes, mondják, ilyenkor hal- gatnak az ütegek, mert a megfigyelést a sötétség akadályozza. Nagy kedvem van hozzá? Nagy. Hát Isten hírével, de rheg ne hüljek! Tizenkét honvéd, Walter hadnagy, meg én kimászunk a futóárokból és nekivágunk a fehér mezőségnek. Csend van, ián a varjuk is alszanak. Ásitozva megyünk előre. Nem hosszú ut, meg se izzadunk bele, baj se történhetik, a dűlőt két oldalt magas dombok szegélyezik. Már a falu alatt tapossuk a sáros havat, mikor két gyönyörű őz fut nekünk, majd hogy fel nem döntött. Egyik honvédben felbuzdul az orvvadász, vállhoz kapja a puskát, Walter had- nagy éppen jókor teremli kupán. Csónakos az ángyod, fellármáznád a muszkákat, mi ? Jelentem a hadnagy urnák, csőbe szaladt az őzike... Lubija község. Két sor vályogkaliba, egyik sem füstöl, teremtett lélekkel aligha találkozunk A kalyibáknak csak négy fala maradt épen, a csontváza; tetejüket, ajlót, ablakot, szegényes berendezésüket eihurcollák a lövészárkokba. A falakra akasztott szentképek, szenleltviztartók emlékeztetnek arra, hogy keresztények éltek e szomorú tanyán Végigjártuk az elhagyott kalyibákat. Szennyes szalma a földből való pádi- mentumon, orrfacsaró bűz, sárga kapcák, él- hullajtott cipők, orosz konzervdobozok, üres municióhüveiyek. üszkös gerendák, állyukasztott szita, széttört cserépkorsó, rumos üvegek, csupa élettelen, haszontalan tárgy, mégis mintha a homályos szögletekben, a sáros talajba temetkezve éreznék szörnyű sorsukat. Huszonkét házzal végeztünk; még kettő van hátra. Az udvaron nem régi tábori tüzek maradványa. Nézik a honvédek, a sarkukkal rugdossák a fekete hamut, összebújnak, a fejüket csóválják, aztán a káplár jelenti: »Kozákokrakták a máglyát, mer’ áilati trágva van benne«. A hadnagy a ház ajtajával bajlódik. Istránggal lekötötték a kilincset, be kell törni. Előbb lengyelül meg tótul kiáltozzák: — Van benn valaki? Semmi válasz Csónakos honvéd lefekszik a főidre és az ajtó hasadékán hallga’ózik. — Jelentem a hadnagy urmk, kutya nyöszörög bévül! Ennek a háznak sincs teteje. Felülről süvít bele a szél, a dara, meg a jég. Nekidülnek a katonák, a rozsdás srófolt nyikorognak, aztán bezuhan az egész redves alkotmány. Szuronyt vizsgálására, kutatására keltek tanulmányúira, a fűbe beveredve, kezeikben a csillogó, villogó nedűvel telt kupákkal, elálmélkodának a fejjel-mézzel folyó Kánaán csodás természeti áldásai fölött. És az ég alján bíboros tűzben égve kigyult az esti csillag, Venus ragyogó, mély tüzü csillaga és felhangzott a távolban a munkából hazatérő lányok dalos ajkán az elhaló ének mélabus akkordja: Cserebogár . . . sárga cserebogár Nem kérdem én tőled mikor lesz nyár, Azt sem kérdem sokáig élek-e, Csak azt mond meg rózsámé leszek-e? Hallga ! Mintha megelevenedne, megszólalna a távol, összefolyva, zugó, érthetetlen hangokban visszaesendő! a dal, de az utolsó akkordok tisztán, érthetően: . . . Csak azt mond meg rózsámé leszek-e ? . . A tudósok felugrálnak s csodálkozva hívják a visszhangot; s a mig Dahonyi uramnak az öröm pirja ül ki az arcára, az a másik sápadtan az irigységlől, nagy lelki fájdalommal hagyja oda rejtekhelyét s lehorgasztott fővel indul hazafelé. — A visszhang! A visszhang! Mormogja fogai között, majd a homlokára ütve, mintha hirtelen egy jó gondolat ragadná meg, meggyor- sitá lépteit — A Jóska 1 A Marci! Megcsinálhatják ! Beszélgetett önmagához s közbe-közbe csettentett egyet-egyet ujjaival, mint a kinek a számítása sikerülni fog.
