Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-04-06 / 14. szám
Z2£IT7\ 0T7-fol3ram. ISI©, április Hó ©. l-i-llc szám. tAesadalmi és szépirodalmi hetilap. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő:’ É G L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-nt 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvételnek Kováos Gyula könyvkereskedő Dzletében Is Mérsékletesség. Márczius 5 A német izmos kar vasmarka újabb intézkedésekkel az anélkül is felette takarékos és minden ténykedésében körültekintő német népet, még nagyobb takarékosságra neveli, mint aminővel felruházva volt, vagyis nevezzük nevén a gyermeket, mint aminővel született. A kor int, nem tudja senkisem, mi vagyon megírva a sors könyvében, nemcsak egyesek, hanem a népek és nemzetek számára is. Mérlegelni a helyzetet okos bölcseség, előrelátóan cselekedni pedig elengedhetetlen kötelesség. Hiszen, ha ezideig nem a helyes számítás alapján történt volna részünkről minden, ami megtörtént, nem állanánk a világháborúnak ama dicsőségteljes magaslatán, a melyre irigy szemekkel néznek fel ellenségeink. A német vasmarok, erős vasmaroknak bizonyult. Erős a német mindenben, túlszárnyalja a többi népeket nemcsak a takarékosságban, hanem a harczi tudásban is. Hogy pedig készületlenül ne találja a németet semmiféle viszontagság, semmi csalafintaság, készen van mindenre. Egyik rendeletével a fényűzést töri le, a másik rendeletével takarékosságra inti és megfegyelmezni szándékozik a német népet abban az irányban, hogy ne követeljen több élelmet, mint mennyi az egészség fentartására szükséges, sőt beakarja vezetni a koplalást — a németek a koplalásban különben már eddig is mesterek voltak — most, hogy a világháború szava int, A németek tudnak nélkülözni, koplalni, sőt éhezni is, de nagy nemzeti mivoltukat megtörni nem engedik semmiféle földi hatalom által. A német emigyen gondolkodik és cselekszik is, ezért áll oly magas fokon a német önérzet, mert a német erkölcs meghajolni nem, de elvérezni tud. Némeíorszáoban szeretnek és szereto I tek is jól élni, de sohasem éltek oly bő- zsirban, mint a mi magyarjaink. Ám nem is volt közöttük annyi gyomorbajos, mint nálunk. No dehát piost ezeken túl vagyunk. Most már bő zsírról szó nincsen, sőt beláthatatlan időn belül nem is lesz, különösen, ha a sertéshús, zsír és szalonna áremelkedése a bölcsek intézkedése folytán tartós leend. A zsírtól, szalonnától, pecsenyétől koppan a magyar, nem azért, mintha nem volna sertés, hanem azért, mert erre is ráült valamelyes uzsorás központ s addig nem enged egy hajszálnyit sem, mig a már eddig is gyűjtött milliói toronymagasságig nem emelkednek. De azért ió türelemmel megáldott magyarom, ne nyugtalankodjál, vigasztalódjál azzal, hogy gyomrodat a túlságos zsíros étel el nem rontja s aztán lassanként leszokol a zsíros ételekről s ha majd a háborúnak vége lesz, miután elszoktál a zsírtól, bő zsírban lesz részed, akár bele is fúlhatsz a zsírba. Mit is akar tulajdonképpen a német, lássuk csak? A legközelebbi napokban ugyanis az egész német birodalomban egységes szervezet fogja intézni a húsellátást, husjegyeket fognak életbe léptetni és gondoskodnak arról, hogy kellő takarékossággal fogyaszsza a közönség a húst, jusson belőle mindenkinek. A vendéglők étlapját egyszerűsíteni fogják, ezentúl kétféle étlap lesz: ebéd- és vacsoraétlap s az ebédétlap szemben a vacsoraétlappal igen egyszerű lesz. Az ebédétlapon két leves, két előétel, két húsétel és valami kevés tészta szerepel csak. Ez a dualizmus az ételekben azonban csupán válogatásra ad jogot a vendégeknek, akik mind a kél levest, mind a két elő- és húsételt nem fogyaszthatják el. A gyomor menetrendjének ezzel az uj formájával ismét közeledni fognak a vendéglők a régi megszokott menükhöz, azzal a különbséggel, hogy nem lesz az ebédnek külön megállapított ára. Valamivel gazdagabb lesz állítólag az esti étlap, amelyen hideg ételeket fognak nagyobb választékban kínálni. A lapok az újítást azzal a megjegyzéssel kisérik, hogy ez csak előnyére fog válni az ételek minőségének és nevelő hatású lesz a közönségre, amely ezekhez a rendszabályokhoz hosszú ideig, talán egészen a háború befejezéséig kénytelen lesz alkalmazkodni. A magyar ilynemű intézkedést még nem tett, hanem beállított két hústalan napot, amikor talán több húst fogyasztanak, mint a boldogabb időkben. Dehát, hogy nyomtalanul ne tűnjék el a világfergeteg a magyar égen, tehát egy más mozgalmat indítottak és pedig a fényűzés ellen, amellyel ugyan célt aligha A „Nagybánya“ tárczája. Censztochói legenda.*) — Irta: Kiss Menyhért. — Ös Jaznagöra felhős orminál, Mint egy repülő, óriás sirály, Mely szárnyait a fellegekbe vonja: Áll zordonan a templomok templomja . . . Hajnaltól egyre folynak a misék, Tarka búcsunép a nagy messziség, Százezrek jönnek, bánattal, arannyal, S ha elsírják, mi szivüket átjárja, Könnyen, fehéren mennek, mint az angyal, Meghallgatta a censztochói Márja . . . És ott, hova litvánok, lengyelek Százéves gyászt, keservet, könnyeket Titkon elsírni járnak, ahova Nem ér el a vad zsarnok ostora: Fehér kámzsás pálosok seregében, Hol szent zsolozsmák hangja epedez, Élt szomorún, törötten, feledésben A legutolsó magyar szerzetes, Páter Kovács . . . Mig délcegen járt lábán Lengyel felhőkön ő volt a szivárvány. Nála a remény sohase volt fogytán, Mig sirt a lengyel hona állapotján. Köréje gyűltek, lesték, amit mondott, *) A főgimnázium manitéján szavalta báró Syntinis Ilonka. Mint a zsidók az égő csipkebokrot: «Testvéreim, lelketek rejtekén Éljen olthatatlan a remény, Nőjjön a hit, hogy nem maradtok árvák, Megmozdul egyszer a nagy magyar Kárpát, Minden fenyüje katonává válik A Tátrától az ojtózi határig. És jönnek és a moszkovita járom Köddé, párává foszlik, mint az álom» . . . S Páter Kovács, az Urnák hű cselédje, Hogy életét irgalommá cserélje, Mig gyötrő böjtben vergődött a teste, Minden éjjel a szent Szüzet felkereste : Kis pisla mécs sáppadó fénye őt, Kövön térdelvén a szent kép előtt — Aranyospiros glóriába fonta; >E megláncolt, rabszijjra fűzött honba, Hol Kosciuskó lelke lobogott. Küldj villámlást, ágyukat, lobogót, Fekete sast, szilaj fergeteget, Mely magyar földön kerekedett Lássam a hajnalt, aztán vedd a lelkem, Áldozattal, engssztelóssel telten» . . . És seregestül rohantak az évek, A Páter haja ezüstös fehér lett, Misék, hórák közt várta, egyre várta A virradást & censztochói várra . . És a kételkedők és a hitlenek Állták, hogy ma legendák nincsenek . . . És aznap éjjel ... a kopár, szűk cellában Olvasván bittel a szent szöveget, — Lelke mennyei álmot szövöget — Robbanást hall az éjszakában: Földrengető, hatalmas robbanás, Még el se ül és követi a más: Kürtők riadnak, dobok peregnek, Rohanó lépte dong a seregnek . . . Csodaszép álorn . . . Tán elszenderült, — Arcán fodrózik vidám, szent derű — Hogy igy tréfál az álom ... de mégse . . . mégse Ez kartácszápor, ágyuk tüzelése! S lent a klastromhegy lába alatt Menekülő, riadt kozákcsapat! . . . Fölrintja ablakát, s a bősz zsivajba Különös szót hall, azt, hogy «Rajta, rajta!» S im, egyszerre öreg, bicegő lába Csodálatos erőt érez . . . Rohan . . . A magyar szó fölgyul az éjszakába, S mint két ragyogó csillag, ép olyan, A perjelnél terem . . . «Nézz a völgybe le! . . . Verve rohan a zsarnok serege, Magyar huszárok verik a kozákot! Ez a te csodád, szent szűz Anyánk, oh, áldott». S a pálosok aranyos kazulákba Öltöznek és fáklyákat gyújtogatnak. Messze csendül kórusuk hozsannája, Mennek elébe a hadaknak . . . Az éj borzalmától reszket a tájék, Röpködnek a gyémántos pluviálék; Elül a noviciusok, fráterek, Kezükben égő kandeláberek, így indul a völgybe a menet, Elül régi szent zászlók lengenek, És egy kereszt — magyar szív megremegsz-e ?
