Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-01-06 / 1. szám
XIV. évfoi3^ara. ISI©, jarmé/r 2ió ©, 1-só szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő:] ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vefesviziiíit?14'szám, ahova lapközlemJHnyek,/hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is. Isten akarata. Január 5. Az 1916-ik esztendőt szeretnénk a békesség fehér zászlójának szelid jele alá állitani s az ebbeli jó reménység boldog mosolyával csókdosni körül. Fájdalom I Az emberi számítás még mindig vért és tüzet mutat jegyül. Sok próbáltatások és siralmak ködét höm- pölvgeti felénk a szomszédos esztendő. Az emberi számítás ugyan csalatkozha- tik. A jövendőt az egyedül bölcs Isten látja csupán s ő neki mindenek lehetségesek. Ezékiás király idején két ezerre való fegyveres se volt a körülzárolt, kiéheztetett Jeruzsálemben; a bizalom is csak egy emberben: Ésaiásban tartotta meg égig emelkedő oszlopát; mégis száz- nyolczvanötezer assir vitéz hullott el egy éjszaka s a kérkedő Séna-Khérib assir király óriási seregének romjaival sietve távozott a város falai alul. Csodálatos eset történt, mert igy akarta az Isten. A magyar embernek amellett a kár hozatosan gonosz szokása mellett, hogy az Isten szentséges nevét káromlással fertőzteti meg, van egy istenes jó szokása is. Ha csapás éri, vagy valamit tervez, az Istenre gondol. Az ő akaratával vigasztalja és biztatja magát. „Az Ur akarta igy,“ „Ha az Isten úgy akarja» ! Ez a két mondás mélységes hit forásá- ból fakadt. Múltra visszafelé, jövőbe előre olyan kettős fénysugár, amibe nem tud az élet annyi nyomorúságot, gyászt és csalódást dobálni, hogy meg ne mutatná az Istennel való egyezség: vagyis a legbizonyosabb boldogság útját. Erre az akaratra gondolva s ebben előre megnyugodva kell neki indulni ennek az esziendőnek. »Akik az Urban bíznak, azoknak ereje megújul», mondja a szentirás. Lehetne-é gyönyörűbb program- műnk olyan esztendőre, amely folytatólagos harcokkal veti előre vérpiros fényét, amely újabb áldozatok, nagyobb erőfeszítések, keményebb próbáltatások komoly követelésével áll elénk. Bíznunk kell az Urban, hogy ezt a háborút is olyan próbáltatásul engedte reázudulni a világra, amelyből a béketürés megtartói, a hit koronájának megőrzői, az igazságért áldozok és szenvedők dicsőséggel fognak kikerüld „Ő előtte nincsen akadály, hogy sok vagy kevés által szerezzen szabadulást» Ne vessen hát alá kétségbe és aggodalomba, hogy ellenségeink száma ötszörösen múlja a mieinket felül, mert »ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?» Ha ő akarja a mi diadalunkat, akkor a pOicol k púi sem vívhatják meg a mi erőnket. Ó mindenható. Még a sírból is feltudja hozni diadalra az életet. Az pedig, hogy a mi diadalainkat akarja, hinnünk kell kétség nélkül, szilárd és áhitatos bizon}rsággal. Úgy hinnünk, mint ahogy az Ur választottal hitték az ő választottságukat, hogy nem volt elég nagy előttük semmi veszély, nem volt az életük sem drága. Átadták az Isten kezébe, az ő szolgálatába: akaratának, dicsőségének eszközéül. Mint ahogy az Üdvezitőnek is az volt az eledele, hogy cselekedje az ő mennyei Atyjának akaratát. Bízott diadalában még akkor is’ mikor lehajtva fejét a keresztre, halál álmára csukódtak szemei. Velünk az Ur akarata idáig is nagy dolgokat cselekedett. Idáig is mi voltunk a kevesebb, mégis az erősebbnek méltóságára minket emelt. A mi fegyverünk éle a lélek, amelynek ellenében a test nem használ semmit sem a tömegével, sem az erejével. Fegyverünk fénye az igazság, tisztasága a becsület, czélja a béke. így érezzük magunkat Isten szent akaratával egyezésben; igy tudunk a mi Jézusunkkal csöndesen aludni még a viharos tengertől hánytvetett csolnakon is. Istenről álmodunk és dicsőségre ébredünk ! Dr. Baltazár Dezső. Szervezkedés a gazdasági munkára. Január 5. Korán vagyunk még ahoz, hogy a külső mezei munkát megkezdjük s mégsem korán arra, hogy a szervezkedési későbbre halasszuk. A múlt évben kiállóit ama nehézség, amely a gazdálkodással foglalkozókat kemény próbára tette, arra indit, hogy előre szervezkedjünk. Mivel pedig a férfiak kevesen vannak s még kevesebben fognak itthon lenni, a női munkaerőre számítva szervezkedjünk. Abban, hogy a háborúnak hamar vége legyen, ne bizzunk. Olyan óriási érdekösszeütközés van, hogy az abból támadó feszültségnek csökkenésével a békés fordulat egyhamar nem jöhet meg. Az erőpróba A „Nagybánya“ tárczája. Cirmoska.*) — Irta: Lövik Károly. — Tiz esztendő előtt egy kis mezőváros templomának festményeit javítottam. Lassú és fárasztó munka volt, dél felé azonban a kapunál egy tarka árnyék jelent meg és meglóbálva mezei virágokkal teli kalapját, felkiáltott hozzám az állványra: — Elég volt, künt süt a nap, a prépost kertjéből egy almát loptam magának, jöjjön le, unatkozom ! Aki ezt a furcsa mondatot elhadarta, egy ttzennyolcéves piroshaju lány volt, névszerint Cirmos (polgári néven Izabella): színes, nyájas, vidám és szelid, ahogy régebben a papkisasszonyokat szoktuk volt elképzelni. — Jövök. — feleltem és gyorsan letettem az ecsetet. Cirmosa a kis oltárnál várt rám, letérdelt Szent Sebestyén előtt és nevetve engedte meg, hogy megcsókoljam Kimentünk az útilapuval, bodzával benőtt kertbe, amelynek darábos hantjai alatt derék plébánosok, megtért rablólovagok, öreg kapitányok álmodták örök álmukat és leültünk egy sírkőre. *) Mutatvány Mikszáth Almanachjának legújabb kötetéből. — Mondja, — szólt egyszer Cirmoska, — tu’ajdonképen mért nem vesz el magaengemet? — Én ? Da hát szeret maga engem, Cirmoska ? — Ej, nos , . . De nem illünk-e össze? És mért nem szeretném? Azt hiszem, csinos pár lenne belőlünk, — Da ehhez egyéb is kell. Én nekam, ugyebár, se égen, se földén Dines egy garasom és magának sem. Ez nem festészet, amit csinálok, ez kontárkodás és már annyi képet javítottam, hogy lassan kifogyok a templomokból. És azután : én volnék az első szerelme ? — tettem hozzá, mert tudtam, hogy a város és a vidék minden fiatalembere, diákja bomlott Cirmoska után. De most ősz volt, a vakációnak vége és én maradtam az egyetlen gavallér a mezőségen. — Nem, ezt nem mondtam, — felelte vállát megvonva. — Maguk férfiak mindig ezen nyargalnak ; de én nem tehetek róla, hogy akit először szerettem nem vett el feleségül, ő is azt kérdezte, amit maga és mikor azt mondtam, hogy igen, ő az első szerelmem, nem hitte el. Egyáltalán, tudja, mi az ón legnagyobb szomorúságom ? — Nos? — Hogy senkise vesz komolyan. Mindenki azt várja tőlem, hogy nevessek, énekeljek, táncoljak. Furoe*! Ez tulejdonkép megalázó, nem? — Ej, miért? Maga úgy szép, ha kacag és a válla, meg a bokája csöndesen megreszket. Ha összehúzza a két szemöldökét, tiz évvel látszik öregebbnek. — Igazán ? — szólt megszeppenve é.° a zseb- tükrébe nézett. — Ez nagy baj lenne. De mit tegyek? Semmit se tehetek. Ej, együk meg az almát. Hamisan énekelve hámozta meg a prépost almáját és a háta mögé dobta a héjj&t. Az almahéj egy szelid vikárius sirhalmára esett és egy nagy S betűt irt le a kurta gyöpre. — Magának igaza van — szólt kényeskedve — a maga nevében nincs is S betű. Mit tehettem volna? Megcsókoltam a haját. Nyugodtan nézett a szemembe és felsóhaj tot t, aztán koszorút kötött a mezei virágokból és a kapitány sírkövére tette. — Miért nem vesz engem senkise komolyan ? — kezdte megint elölről és gyorsan tapra ugrott. — Ez borzasztó, kedves barátom, pedig én érzem, kitűnő háziasszony tudnék lenni, szigorúan nevelném föl a gyermekeimet — legalább tizet szeretnék! és az uram csizmáit magám fényesíteném ki. A bibircses toronyóra egyet nyögött a hársfa fölött. — Ob, az ebéd 1 — kiáltott fel és a fejemre borítva kalapjából a maradók rózsákat, haza szaladt papuskához, aki már az asztalnál ült és türelmetlenül élesítette a kését. * öt év múlva találkoztam vele ujra.jügyan- abba a faluba vetődtem el, de most nem a templom, hanem a kegyur furcsa képeit javítottam. Meleg nyár volt, a napsugarak ssinte házat épi-
