Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 26-52. szám)
1915-12-23 / 51. szám
ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP, Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő:' ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdatésok fölvétetnek Kovács Gyula kSnyvkcreskodó üzletében Is. Békesség . . . — Irta: dr. Lakatos Ottó a magyar minoritarend tart. főnöke. —* December 22. Tündéries éjszakának mélységes csöndje s e mélységes csöndben milliónyi ragyogó csillag szelíd, tiszta fénye — alakítja ki lelkűnkben a karácsonyi hangulatot. Egy zöldelő oázis a megmérhetetlen sivatagban, — egy darab mennyország az alacsony emberi indulatok ádáz küzdelmeitől, féktelen dühöngésétől pokollá változtatott földön — volt abban a mélységes csöndben az igénytelen kis belhlehemi istálló tájéka . . . Templom volt, melynek falai a köröskörül elterülő s a szemhatár távolságában magasba törő sűrű félhomály; merész ivei a kifeszitett égboltozat; oltára az elhagyott istálló egyszerű jászola; szentségháza a boldogságos Szűz anyai keble s az oltár fölött, mintha kórusról hang- zanék, szól az angyalok fönséges éneke: «Dicsőség az Istennek, békesség az embernek!» S ennek az első karácsonvestnek az emléke el nem halványuló fénnyel, gazdag színekben, titokzatos melegséggel évről-évre feiujul előttünk. A keresztény templomokban, melyek annak az első bethlehemi szentéjnek a mintájára épültek — évről-évre megüljük a világ Megváltójának születését, kinek jászolbölcsője tehát ugyancsak évről évre felhangzik az angyali ének: «Dicsőség . . . békesség!» Az Urnák ezerkilencszáztizenötö- dik esztendejében ez az ének különös erővel kapja meg lelkünket . . . Künn a világban a vén Európának, sőt még a messze Ázsiának is különböző pontjain irtozatós vihar tombol Népek milliói vívnak egymással öldöklő csatákat; kultur-emberek, majdnem kivétel nélkül a bethlehemi kisded tanítványai néznek egymás szemébe halálos gyűlölettel s e rettenetes tété á téte-ben a boldogság mértékét az határozza meg, hogy melyik tud a másiknak életerős, virágzó fiatal nemzedékében nagyobb rendet vágni . . . Kattogó gépfegyverek, bömbölő ágyuk tüze — nap nap mellett ezerszámra ontja a sebeket és a halált s a kegyetlen, őrült fülsiketítő zajba szenvedők sóhaja, haldoklók nyögése s árvák, özvegyek keserves zokogása vegyül . . . Látva ezt a rettenetes képet s bele- állitva ezt a karácsonyi hangulatba, ön- kénytelenül is felmerül lelkűnkben a kérdés: ez hát az béke, melyet a Megváltó hozott a főidre? . . . Immár közel kétezer éve, hogy a kereszténység apostolokat küld a világba, kiknek ajkain meg nem fogyatkozott hévvel hirdeti Krisztus tanításait s ime, dacára ennek a nagy erőkifejtésnek, az ember a megértés, a szeretet világában még ma sem áll magasabban, mint állott akkor, mikor azokat a tanításokat még távolról sem ismerte . . . Hol van az a világokat átalakító fölséges erő, melyet hivő lelkünk a kereszténységnek, az evangélium igazságainak tulajdonított? Hol van az az isteni hatalom, melyet ott láttunk első hóditó útjában s utána aztán a századok folyamán az álnoksággal szemben aratott fényes győzelmeiben? . . . Vigyázzunk, hogy a kérdések nyomán élénkbe táruló látszat és e látszatból táplálkozó álokoskodás meg ne ejtse lelkünket; vigyázzunk, hogy a válságok nehéz perceiben a kétségek és töprengés fátyolén keresztül is meglássuk, aminek keresésére indultunk: a hamisitallan tiszta igazságot . . . A kereszténység ma is az, ami volt kétezer évvel ezelőtt. Ragyogó nap, mely világosságot gyújt s meleget áraszt mindenütt, hová sugarai elhalolhatnak. Tanítása ma is utolérhetetlen magasságban tündöklik s erkölcsi szabályainál szebbet, tökéletesebbet ma sem tudott alkotni a gondolkodó ember . . . A baj tehát máshol van Ott, hogy mi mindent megtettünk, hogy azok a sugarak, a kereszténység meleget árasztó, életetadó sugarai valahogy meg ne termékenyíthessék a lelkünket. Nekünk kedvesebb a világ a maga üres, hivságos örömeivel, mint a lélek emelkedettsége, melyből egy kevés ima, egy kevés elmélyedés, némi önmegtagadás mellett tengersok gyönyör, vigasztalás és boldogság fakad. Ha végigtekintünk a huszadik század törekvésein, ha mélyére nézünk azoknak az eszméknek, melyek a mai modern A „Nagybánya“ tárczája. Karácsonyéj. — 1915. — Uram hiszek . . . S mégis gyötör a kétség, S e gyötrelem aranyfelhőket tép szét . . . Uram hiszek ... De az ágyú dörög . . . fajszók sikongnak a bús éjszakában, Százezrek álma álmatlan, örök, S köny záporzik az Enyészet nyomában . . . Uram hiszek . . . De inig mi Téged várunk: A szent éj borzalommal van tele . . . Tiéd-e ez az éj’ oh Messiásunk, Vagy tán egy új Heródes éjjele? . . . Égly Mihály. Világok vándorlása. Ha De'.brücknek hiszek, úgy a legrégibb korszakból reánk maradt hagyományok ember- áradatokról és sokadalmakról miniatűr-kópét sem nyújtják annak, amit tegnaptól máig láttak szemeim. Szerinte az ókor nagy tömegei ezrekben, még csak nem is tízezrekben fejezhetők ki. El sem megyek odáig. Wallenstein táborát, a Karoiingiak hadait, a czimberek és teutonok aquae- sextiaei útját, a napóleoni csődületeket, a népvándorlás óriás tömegeit sok százezerre becsülöm. Mégis legendás sokadalmuk egy zártkörű társaság létszáma, bonyodalmas összevisszaságuk egy karaván forgalma ahhoz a gigászi, nem is népek, hanem világok vándorlásához képest, a mely napjainkban Európának jóval kisebbik részében, egy elég szűkre határolható területen megy végbe. Európának valamennyi és Ázsiának legtöbb faja tapossa egymás nyomát azon a fölkaréjon, a melynek csücskei Párisban s Plevljében végződnek. A latin, germán, szláv fajok minden típusa, az alfajok, családok összes reprezentánsai, a termetes, sáppadt orosz, a sötét mongol, a tompa csunguz, a köpczös doni, uráli, nyesz- ledt gall, vállas germán, a méla mozlira, mar- czona szerb, sima angolszász, kövér bajor, tömzsi tiroli, göndör olasz, czingár lengyel, tagbaszakadt cseh, vézna román és magyar (a melyre nem tudok külön jelzőt, mert ahogy ma érzek, a legdíszesebbet is haloványnak tudnám) keresztül- kasul járják, gyúrják millió és milliószámra azokat az utakat és ösvényeket, a melyeket a kultúra teremtett, úgy látszik tisztán csak azért, hogy segítségére legyen a lömeggyilkolásnak, városok, falvak felperzselésének, a természet rombolásának. Huszonnyolcz órája vagyok útban, huszonnyolc órája szakad rám az októberi fagyos eső; sár körülöttem minden, egy színbe olvadt áz úttest süppedő tésztájával a házak fala, erdő, kút, kerítés, ágyú, társzekér, ember, állat, a kémények füstje és katonák parolija; ha behunyom szemem, sáros kátyúk, sáros kerekek, sáros lópaták, sáros bakkancsok, sáros ágyutalpak kavarognak előttem, elhullott lovak hekatombája emelkedik és zúg, zajong, csapkod körülöttem minden. Huszonnyolc órás utamban egy másodpercig sem voltam úgy, hogyha kezem kinyújtottam, ne emberbe, lóba vagy kocsi kerekébe ütközött volna. Egy ország útja, a melynek minden talpalatja zsúfolt. Ezeken az utakon — mikor már fenékig átázottak a harmincnapos csaknem szakadatlan esőtől — felvonult először a saját hadseregünk sok százezer katonájával, tarackjaival, mozsaraival, társzekereivel, fuvarjaival, megtette ugyanezt az utat visszafelé; eljött ugyanezen az utón a háromszor akkora orosz had, visssa is vonult rajta és most megint bárom oszlopban törtet rajta egy áradat, a melynek első hulláma már csapkodta a przemylsi hidat, amikor a magyar határon még a fele se folyt le. Ezen az utón indultam el s a mióta az a 40 HP kocsi, amely vitt, be is érkezett Przemys! várába, nem hiszek többé a lehetetlenben. Jobbról magyar szekérkék sok-sok elemózsiás ládával, balról municziót visz egy tüzérségi trén, középütt minden ötven lépésre egy vöröskeresztes kocsi iparkodik előre. Oldalt, gyalog, a szekér tetején a kiséret; elől, hátul lóháton egy-egy kadét; törzstisztet alig látni. Válig sáros, csatakos mind, arczuk bozontos, piszkos és vidám. A legénységnek első pillanatra alig látszik emberi
