Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 26-52. szám)
1915-12-16 / 50. szám
2 NAQYBÁNYA jesztetett. Itt nem katonai kórházról van szó, amely esetben szenvedő hőseink ápolásának lehetővé tétele mindenek felett való, hanem kaszárnyáról. A kaszárnyái kérdést pedig más utón is meg lehet oldani, miként megoldották Szatmárt, Egerben, Munkácson, hol nem volt szükség arra, hogy az iskolák munkáját lehetetlenné tegyék. Ha mégis a Ti kérésetekre úgy döntene a Miniszter ur őexcellenciája, hogy az iskolákat átengedi, — Ti lássátok, sajnálni fogom 10 évi munkám eredményét, de lelkiismeretem nyugodt lesz, mert én megtettem azt, amit tennie egy magyar tanfelügyelőnek kötelessége volt. Szatmár-Németi, 1915. dec. 12. Készséges hived Bodnár György, kir. tanfelügyelő. Azon kiváló, érdemes munkának, melyet Bodnár György kir. tanfelügyelő a vármegyében tiz évi tanfelüg}relő- sége alatt végzett, mi is a legnagyobb méltánylói, megértői vagyunk, amint ennek lapunk hasábjain legutóbbi tiz éves jubileuma alkalmából kifejezést is adtunk. S teljesen értjük azt is, ha féltő gonddal őrködve a közoktatásügy érdekei fölött, elhárítani törekszik mindazt, ami a közoktatásügyet hátrányosan érintené. De levele meggyőzött bennünket arról, hogy itt félreértésekről van szó. Azt írja ugyanis, hogy csak szépen kigondolni lehetséges azt, hogy 8 - 10-ig (egy bizonyos épületben) fog tanulni ez, 10—12-ig amaz és 2—4-ig ismét egy más osztály. De ez csak porhintés volna a szülők szemébe, de a valóságban az keresztül nem vihető, hogy 2 óra alatt kicsiny helyiségekben összezsúfolva megemészthesse a gyermek azt az anyagot, amit napi 4—5 óra alatt kell elvégeznie. Azután az osztálycsere! Nem valósítható az meg, hogy hajszálpontossággal ott legyenek az ajtónál a növendékek s az Isten szabad ege alatt 18—20 fokos hidegben nem várhatnak, amig reájok kerül a sor. Vagyis a kir. tanfelügyelő azt hiszi, hogy az iskolák elhelyezésére nekünk nincs kellő számú, alkalmas épületünk s ha az iskolákat átengednék, hát az az eset állana elő, hogy egy-egy épületben, egy-egy szobában váltakoznának az oszvaló gondoskodás, <a háború lelki elementuma». Azután alkalmam volt a szövetséges hadsereg vezérkari főnökének, báró Hötzendorfi Conrad- nak szemébe nézni. Élénk és mély és gyakran önmagába fordult ez a szem. Arczvonásáin az akarat és az idegek fölötti teljes uralom és tiszta nyugalom látszik. A gondolatok szigorúan logikus kapcsolódása hangsúlyozza jellem-erejét. Mikor elváltam a tábornoktól, a kinek vállaia évek óta nyugszik a háború előkészítésének terhe és most a legnehezebb háborús praxis, az a bizalom töltött el: ez a fej kiegyenlíti a Kárpátok területén Oroszország roppant erejét Auszttia- Magyarország javára. Böhm-Ermoüi tábornok parancsnoksága alatt álló második hadseregünknél tett tapasztalatairól ezeket írja Morath: Nagy kerülővel jutottam a hadsereg főhadiszállására. Csapatmozdulatok és utánpótlások tették szükségessé a kerülőt a magyar síkság felé. Gyakran hallatszott magyar sző a némettel elegyest és széles vállu, csontos, a márcziusi naptól megbarnitott német katonákkal találkoztam a magyar korona népeinek különböző fajai közt. Sebesült-transzportok szállították a harczok élő áldozatait az ország belsejébe. Sápadt és beesett arczok tekingettek ki belőlük. Némán és megadással tűrték sebük fájdalmát és ajkaik között a soha ki nem alvó czigaretta is hozzájárult, hogy túl tudták tenni magukat a bajon. Friss csapatok ellenben, a kik a frontra siettek, csodálatos bánatos, egyhangú népdalokat énekeltek. A Böhm-Ermolli-hadsereg vezérkari főnöke, 1915. deczember 16 tályok s egymásra várnának, amig rájuk kerül a sor. Ha igy állana a dolog, akkor mi volnánk a legelsők, akik az iskolák átengedése ellen tiltakoznánk, mert az valóban a közoktatásügy nagy kárával járna. De a dolog nem igy áll s ismerve a kir. tanfelügyelő igazságszeretét és jóhiszeműségét, föl kell tennünk, hogy infor- mácziói voltak tévesek. Ugyanis városunkban van annyi s ' iskolai czélokru alkalmas üres vagy nélkülözhető nagy épület, hogy egy-egy épületben egy egész iskolát el lehet helyezni ugv, hogy minden osztály állandó elhelyezést nyerne. Utaltunk a Burger- házra, a Korona-szállóra, a Polgári Körre, a Kaszinóra s más épületekre. Ez épületekre csak annyi a megjegyzésünk, hogy ezek nem korcsmák, csak a Korona volt az, de jelenleg üresen áll, míg a Polgári Kör, a Kaszinó kulturális intézmények, melyeket minden zsén nélkül föl lehetne használni a közoktatásügy czéljaira. De ezektől is eltekintve vannak még más épületeink is, hol az iskolák, osztályok alkalmas és állandó (szóval nem váltakozó) elhelyezést nyerhetnének. És ha az igy van, amint hogy igy is van, akkor valóban nem érthetjük meg, hogy az ily elhelyezésből minő kár háramlanék a közoktatásügyre. És ne vegye rósz néven tőlünk a kir. tanfelügyelő azt a följajdulást, hogy a város voltaképen az iskolák építésének a koldusa. Nem utólagos panasz vagy fölhányás akar ez lenni, hiszen a város amikor meghozta nagy áldozatát, tudatában volt ez áldozat nagyságának is, melyet a jövő generácziókért hozott, — mint inkább a méltányosságra való utalás volt, melyet a város horribilis áldozatai után az iskolák vezetőitől várhatott. Mert valóban horribilis, szinte erejét felülmúló áldozatokat hozott a város iskoláira. Ha most egy millióval volna kevesebb az adósságunk (ennyibe kerültek az iskolák) bizony nem fájna a mi fejünk annyira, amennyire most fáj. De jól van úgy, ahogy van! S mi meg vagyunk győződve arról, hogy ha a kir. tanfelügyelő maga is látná hogy minő alkalmasan volnának elhelyezhetők az iskolák, maga sem volna ellene az iskolák átengedésének s maga is a város segítségére sietne, melynek e borzalmasan nehéz időkben ugyszólva utolsó mentsvára az, hogy katonaságot kapjon. Égly Mihály. A nemzet árvái. Decerabr 15. Az árva az érző ember jótékonyságának szereietíel körülvett tárgya voit mindenkor. Az árvaság állapota olyan meginditóan szomorú, hogy azelőíí érintetlenül nem maradhat sziv. Az árva iránt érzett részvét szálai egész hálóvá szövődnek, hogy megfogják és hozzákapcsolják a lelkeket. Ki ne érezné kötelességének, hogy a szeretőn gondoskodó szülei nélkül maradt gyermek vigasztalanságát valamivel ne enyhítse ? Ki ne érezné, mikor az árvával jói tesz, hogy emberi hivatásától elszólitott társa helyett telje sil dicső feladatot, melyért a másvilágról száll a köszönet. Szeretet lel karoljuk fel az árván maradt gyermekek sorsát, mert szánják az ő elhagyott voltukat. A szánalomra elég ok annyi is, hogy gyenge, fejtellen testtel és lélekkel, támasz nélkül kell küzdeniök az élet bajaival. Be sok kis madarat rázott ki a nagy háború fergetege a családi élet meleg fészkeiből! Egész sereg kis gyermek lett váratlanul, máról- holnapra árva, kinek ép, erős édes'apjuk még évtizedekig tudta volna szerető gondjukat viselni. Bizony, ők a háború legvesztesebbjei! Mikor a haza veszélyben volt, zászlók alá siettek a családapák ezrei. Sokan estek el közülök az életre, halálra folyó küzdelemben. Most a haza megmentve, de veszélyben vaunak a családok, melyeknek fönntartó oszlopát döntötte ki a világháború fergetege. Ki fogja a családokat megmenteni ? Azoknak a kötelessége, akik iuiélik a nagy háborút és élvezik a győzelem gyümölcseit, a béke áldásait. A nemzet kívánta, hogy a katonák hagyják ott a tűzhelyüket és teljesítsék kötelességeiket. A katona teljesítette is kötelességét, mig kenyeret kereső munkás kezéből ki nem esett a honvédő fegyver. A hazát és benne a polgárok millióit megvédte a katona, de ki védi meg az elpusztulástól a támasz nélkül maradt családokat ? A nemzet árvái ők, mint ahogy a nemzeté volt az ő katona apjuk élete. Hozzá kell járulnia nevelésük terveihez a nemzet minden fiának, mint ahogy hozzájárulunk adózó filléreinkkel a katonaság fenntartásához. De amint az adón felül a vérnek adóját is elkéri a haza azoktól, Bradolff vezérőrnagy készségesen rendelkezésemre bocsátott egy automobilt és a hadseregparancsnokság egy vezérkari tisztjével robogtunk a h8gymagaslatok felé, melyek a kezdetben széles Ungvölgyet mind keskenyebbre szorítják ösz- sze. A tábornok már előzetesen rámutatott az Ungvölgyében levő ótappe-ut fontosságára. Csakhamar megelevenedett az ut számtalan jármüvei, melyek a hadsereg mindenféle szükségleteit szállították a hadtáp-parancsnokságokhoz és onnan az egyes csapatok ellátó helyeire. Az étappe- utak száma es minősége, a melyek müutak, vízi utak és vasutak lehetnek, mindig nagy befolyással volt az operácziók menetére. Minden hadseregnek és hadcsoportnak az kell hogy legyen a törekvése, hogy mennél több ilyen szállításra való utat biztosítson. Mennél kevesebb csapat- egység van és ugyanarra az útra utalva, annál simábban és kevesebb súrlódással haiad a front mögötti fontos szolgálat. A közlekedési vonalak csekély száma sehol sem teszi azt a szolgálatot olyan fontossá, mint a kárpáti hareztér vidékén. Csak Szerbiában állottak az Osztrák-magyar had- vezetőség elé nagyobb nehézségek. Ez a vezetés szervező képességének a legnagyobb mértékben becsületére válik. Hogy megérthessük, mily fontosságú az Ungvölgyi egyetieu ut, csak azt hozom fel, hogy naponkint 1500-nái több jármű vezet rajta keresztül a csapatok ellátásának szolgálatában. A hadseregek több nagy egysége csupán csak rá van utalva. Nem csoda tehát, ha az időjárás, a mely október óta mostanáig bőséges esőt és havat hozott, erősen megviselte az utat és helyen- kint tönkretette felépítményét. De azonnal munkás-oszlopok jöttek a megrongált helyek kijavítására. Minden szállítmány a kellő pillanatban jutott czéljához. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a nehéz katoaai szállító szekereket könnyű falusi kocsikkal helyettesítették. A hadseregcsoportnak, a melyet láttam, a szállító oszlopai két- fogatu magas kerekű szekerekből állanak, a melyekbe magyar é3 gaücziai lovak vannak befogva. Boszniai lovak iá hordják hegynek fel a terheket. Mindkét lófajta igen nagy teljesítő képességű és e mellett igénytelen. Takaró és ápolás nélkül állanak térdig sárban az ut mentén és megelégedetten rágódnak köteg szénájukon. Uagváron át, mikor a hegység felé indultam, ép8Q több élelmező oszlop vonult, valamennyi az előírásszerű tartós, de nehéz négylogatu szekereikkel. Lóanyaguk felettébb vegyes volt. Azt hiszem, a hegyvidéken ezeket a szekereket ki fogják cserélni köunyebb hazai kocsikkal, melyek kevésbbé katonás külseüek ugyan, de az útviszonyokhoz jobban alkalmazkoznak. Csakis szekerekkel azonban nem lehetne az uzsoki szorosnál levő hadseregcsoport szükségleteit kielégíteni. Az egyvágángu vasút, mely a szoroshoz és közvetlen a hadállások közé vezet bizonyos fokig ugyanerre a czélra szolgál. És akkor, a mikor az oroszok visszavonulásukkor fontos vasúti hidakat teljesen vagy egy időre leromboltak, Szurmav hadseregcsoportja egy mezei vasút építésével segített magán. Ezen a vasúton lovak és ökrök vontatták a kocsikat. A magyar síkságról szerzett
