Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 1-25. szám)
1915-01-06 / 1. szám
amikor felváltásunk alkalmával át kellett adnunk a jó öreg osztrák népfelkelőknek. — Csaknem elfeledtem megjegyezni, hogy a szálloda közelében nagyszerű hadi-zene is volt, amennyiben a balszárnyunkon állandóan — éjjel nappal — szóltak az ágyuk, ropogtak a puskák és a gépfegyverek : ez pedig fönséges egy zene ám, de mi utóbb annyira megszoktuk, hogy később már nem is szórakoztaloll. Az első ütközet Mint már említettem kitűnő állásunkból jó öreg osztrák népfelkelők váltotak fel. Innen a visszavonuló orosz csapatok üldözésére indultunk : lel akartuk venni velük a harcot. Hosszú ideig ez teljesen lehetetlen volt, mivel oly gyors tempóban vonultak vissza, hogy minden erői ködösünk — jóllehet naponta óriás marschokat tettünk mintegy 6 napon át —- hiábavalónak bizonyult. A mellesleg emlitett gyaloglásban szerzett tapasztalataimról és epizódjairól más alkalommal fogok beszámolni, mig most rátérek arra. ami talán legjobb érdekli a szives olvasót: az első fontosabb ütközetre és ennek utolsó fázisára a rohamra. Esős, hűvös csütörtök délután volt. Már jó hosszú ideje gyalogoltunk egy gyönyörű szép fenyves erdő széles utján, m kor végre elérkeztünk az erdő széléhez, hol tüzérségünk már javában küldözgette a muszka-szomszédnak a srapnelt és a gránátot. M:vel azonban az ellenség jó messziről volt jelezve, mi nyugodtan Ie- beverésztünk a fenyves szélén az ut jobb és bal oldalán, sőt arról is volt szó, hogy e helyen — jóllehet megálló helyünk az előttünk levő falvak valamelyikében lett volna — a legénység ebédelni is fog; legalább az utón levő tábori konyhákról erre lehetett következtetni Már némelyek, a konyhákat látva, kezdték leszedni a sajkákat, amikor hirtelen parancs jön, hogy K . . . hadnagy és én századunkkal az előttünk igen jól látható két vörösház irányában levő beásott oroszokat támadjuk meg és verjük vissza Én két szakaszommal azonnal rajvonalba mentem át, mig másik két szakaszomnak azon parancsot adtam, hogy ugyancsak raj vonalban 600 lépés távolságban kövessen engem Pár perez alatt tüzérségünk között minden baj nél kül kijutottunk a fenyvesből. Előttünk egy óriás síkság, rajta nagy távolságban sem fa, sem pedig valami természetes takarás vagy ut. Olyan volt ez a terep, mint egy sima billiárd asztal, de az irányul adott két vörös ház nagyszerűen látszott. Délután 3 óra felé járt az idő. 4200 — 4400 lépés távolságra minden zavar nélkül előre haladtunk, csupán az volt egy kissé kellemetlen hogy saját shrapnelljeink és gránátjaink a fejünk fölött 1915. január 6. __ bői éktelen gyermektivás sivit elő, egy törpe bölcső párnáiról. — Aber Krauzili 1 theures Ding! — szól egy női kétségbeesett gyöngédséggel — aber Krauzili 1 S egy női fejet is látok, amint a bölcső fölé, a párnákra borul. Rettegők, menekülők, jajveszékelök, agoni- z.álók, a kis Krauzili szülei, rokonai, egész családja, barátai, barátnői, ismerősei és szomszédjai, kitűnő elzásziak, lelkes mülhauseni kispolgárok, mind ide menekültek e sötét borpince mélyére, ahol a hires fehér Mosel erjed a hordókban s ahová véletlen szerencsém juttatott, az angol életösztön kipróbált sugallatára. A barlanglakok vendégszeretetével, szolidaritásával. naiv kíváncsiságával, szelíd erkölcseivel és suttogó beszéd modorával fogadnak e derék népek, megriadtam mint egy szent család, az egyptomi menekülők egy bö'cső körül gyülekezve, melyet mintha az ágyudörej ringatna, egy megrémült anya-fej plaszticitása előtt. S az ágyú dörög fölöttünk szakadatlan . . . Azt hittük vége is van, amikor az ágyuk lassankint egyenként elhallgattak, egy-egy végső menydörgés dühével. A falak mentén, ismét feljövök a lépcsőn s a kő-ogivák alatt egy oldalfalnak dőlve, csöndesen meglapulok. Fölöttem, vagy öt-hat lépcső végében, egy keskeny sikátor s egy meghasadt kőküszöb az utczára hajlik le, lejlő-en. A túlsó ház-sorból egy-egy füstölgő falat látok, mintegy megizzadva e rekkenő atmoszférában A kövezet mintha napfényes volna, nyilván a szomszédos tüzektő1, melyek idáig sugárzanak. Időnként mint egy-egy NAGYBÁNYA ! sivitva keresztül röpüllek a muszkákhoz, de ezt csakhamar megszokluk. Az orosz shrapnellek jóval előttünk csapódtak a földbe eredménytelenül. Csakhamar egy széles és mély patak kiemelkedő partjai lüntek fel előttünk, mikor egész váratlanul hatalmas soriüzet kaptunk egymásután a láthatatlan muszka csapattól Első törekvésem volt tehát a patak töltésének elérése, mely minden további tüzelés nélkül sikerült is Alig, hogy a töltést elértük, szabad szemmel is nagyszerűen látható volt egyes csoport a két vörös ház kél-két oldalán: valószínűleg muni- cziót vittek; ezekre azonnal én is megkezdettem a tüzelést, mely természetesen erős választ kapott a muszkák részéről Nekem azonban előre kellett nyomulnom s ennélfogva kiadtam a parancsot; keresztül a vizen a másik töltéshez s én magam voltam az első, ki a vízbe gázoltam, mert most a golyó volt veszedelmesebb, nem a viz. Hanem a viz igen csal ka volt, mert mig én legfeljebb térdig érőnek becsültem, addig keservesen tapasztaltam, hogy bizony meglehetős hosszúságban, csaknem derékig gázoltak benne szegény bakáim s természetesen legeiül jó magam. (Éz a viz veiette meg jelenlegi fájdalmaim alapját, mert jó meleg téli ruháim igen sokat ittak belőle s most én fizetem meg az árát) Hanem azért, ha csűrön vizesen is és I borzasztó golyózáporban de mégis csak elértük : a második alacsony (öltést is. ahol ismét tüzel I tünk rövid ideig és ismét előre rohantunk. És ez igy tartott mindaddig, mig 50—80 lépés tá‘ olságra értünk ; itt elhatároztuk a rohamot s csakhamar végre is hajtottuk. Pár perez múlva mienk volt a muszka fedezet, a két vörös ház, az otthagyott töménytelen golyó s a lövész árokban maradt 57 muszka fogoly s azok eldobott fegyverei. A muszka, mihelyt két hatalmas »hurrah* kiáltásunkat hallotta, futott, mint a szélvész — bár a világból szaladtak volna ki — s azok, akik fogságba estek, csupán ügyetlenségnek és katonáim gyorsaságának köszönhetik sorsukat. Este negyed nyoicz órakor már alig hallat- szolt egy pár lövés s én karonfogva sétálgattam B. hadnagy barátommal az elfoglalt lövészárkok előtt, lopva egy-egy hálás pillantást vetve az ég Ura felé. ki megengedte az első tűzkeresztséget minden baj nélkül túlélnem. (Folytatjuk.) HÍREK. Január 7. Újév alkalmából tisztelettel kérjük hátralékos előfizetőinket, hátralékaik szives beküldésére s előfizetéseik megújítására. fekete oszlop, mint egy nagy fekete szörnyeteg, a füst gurul el alacsonyan s formákat öltő go- molygását s tüzes fénylését belülről mint egy aranykendő, ime rohanó alakok szaggatják át, a válluknak csapott puskával. Ez most, úgy látom, az utcai harcz, a közeli harcz az éjben. Időnként, még egyszer, rettenetes galoppádban, egy-egy elkésett franczia üteg robog a percheron-ok agárkinyulásával. a zabláknak dőlve, megvadultam Vájjon merre mennek, hová tartanak az éjben, ki tudjál Mögöttem, fölöttem, izzó sárga füzekben a shrapnell süvít és robban. Egy ló felbukik meghasadt hasával mint egy tömlő, mely a füstölgő vörös bort ontja. S a többi öt rántja magával. A túlsó oldalon, tömör csapatokban, lépésről-lépésre előrehaladva, német katonák torlódnak tüzeive, különválnak, ismét összeverődnek, szaladnak előre s eltűnnek s már ott van egy uj csoport mögöttük, a fegyverek kemény ropogásával. Egy lépcsőt jövök föl. S térdre ereszkedve, az alacsony háztetők padlásablakain, a gépfegyverek vibrúczióját látom, a homályos katonafujekből a kimeredt, lázas szemeket. Másutt, egy letörés rejtőkéből egy magános puska tüzel le függőlegesen az utcára, a német csapatok fölött. Egy-egy eldühödt hang szól, egy rettenetes hőrgés, feljajdulva. S rögtön, az egyik gépfegyver fordul s ijjesztő kattogásának golyózáporával, mint a jégeső veri a tetőt. Még egy perez, egy pillanat s egy shrapnell is robban rajta, a zsindelytető s gerendázat fantasztikus felporzásávai, roncs és szilánk fölsugárzásával egyetlenegy iángtaraj között, mely mint egy hirtelen született kígyó szalad tovább aranyos pikkelyben, miközben a ház kigyul. Es emberi hanSzemélyi hirck. Dr. Ossán Gábor ügyvéd, tart. i hadnagy a harcztérről kél heti tartózkodásra városunkba I érkezett. — Vajay Imre városi számtiszt, tart. zászlós a harcztérről gyengélkedése miatt haza érkezett. — Pásztor István főgimnáziumi tanár, tart. hadnagy a harcztérről pár heti szabadságra haza érkezett. Közjegyzői kinevezés. Az igazságügyminisz- fer dr. Olsavszky Gyula nagysomkuti gyakorló í ügyvédet Nagysouikutra közjegyzővé nevezte ki. Előléptetés. Dr. Kölcsey Kende. Péter tart. hadnagyot főhadnagygyá léptették elő. Vitózségi kitüntetés. Őfelsége a király Méder Zoltán szakaszvezetőt, városunk szülöttjét I az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért a nagy ezüst vitézségi éremmel tüntette ki. Eljegyzés. Fejes János szakállasfalvi körjegyző eljegyezte mezőcsávási özv. Székely Jánosné, szül. szőkefalvi Szőnyi Ilona tnagyar- berkeszi földbirtokosnő leányát: Ilonkát. Esküvő. Pop László budapesti m. kir. erdőmérnök a napokban tartotta esküvőjét dr. Csausz Károly felsőbányái főorvos leányával: Gabriellával. Hősi halál. Mély megillelődéssel vesszük a j hirí, hogy Thierry Vilmos fiatal, törekvő kereskedő, néh. Thierry Vilmos volt kincstári iroda- tiszt fia, 1914. deczember 15-én a déli harcz- téren a Belgrád felett vívott nehéz harezokban, : miután előzőleg már számos ütközelben vett részt, éleiének 24-ik évében hősi h ■ Iáit halt. Bajtársai, Kászonyi Ferencz szakaszvezelő vezetésével külön sírba ott temették el a hareztéren. Özv. édes anyjának, kinek a megboldogult egyedüli támasza volt, adjon a Mindenható elég erőt e megpróbáltatás elviselésére. A család a következő gyászjelentést adta ki: Nem hal meg, aki a hazáért vérzik el. Özv. Thierry Vilmosné Hoffmann Gizella mint anyja, Thierry Tibor, Thierry Teréz mint testvérei, szivünk legmélyebb fájdalmával tudatjuk, hogy a jó fiú, illetve testvér, sógor és rokon Thierry Vilmos kereskedő 1914. deczember hó 15 én, 24 éves korában, a déli hareztéren Belgrád felett vívott harezokban, a Királyért és Hazáért küzdve, hősi halált halt. Hű baj társai által ugyanott el- temeltelelf. A hős ifjú lelki nyugalmáért folyó hó 9-én d e. 9 órakor mutatjuk be az engesztelő szentmise-áldozatot a helybeli róni kath plébánia-templomban. Nagybánya, 1915. jan. 3. Nyugodjék békében! özv Hoffmann Emilné nagyanyja, Hoffmann Ernő és neje Forster Ida, Hoffmann Emil és neje Károly Viktoria, Hoff______________________________________3 go k röpködnek, megdöbbentőn józanul, német vezényszavak, zord parancsok oly energikus akcentusokkal, hogy az ember kiváncsi volna arra a kemény tenoristára, aki az u'czát átkiáltja. S rögtön a német riadó, a trombita, éles hangjával mint egy zengő borotva: Karloffeisupp! »Kartoffelsupp! Immer nur Karloffeisupp!« S ez már a szuronyroham. Még voltak ennek az éjszakának, késő hajnalig, keserű percei s patetikus mozzanatai. A lázas zsivaj s zűrzavaros kiáltozás után, amelyekben a megismételt rohamok hangzottak föl s sodródtak tova mint rövid szélforgatag az utczasar- kokon, egy-egy elhaló lest zuhanása után és egy- egy távoli jajkiáltás után, mely csöndesen elhalt a térben, hirtelen csend állott be. Csend a füstben, az égési szagban, a párolgó házromok között, csend a véres kövezet fölött, tragikus csend. És akkor, egyszerre, tömött sorokban, a német erők felvonultak, végtelen emberhullámzással. A pinezék mélyéről a lakosság lassanként előkerült, kezdetben hézagos, kissé még aggódó és bizonytalan csoportokban s hirtelen tömegestől s őrjöngve az örömtől. A nők úgy zokogtak a megváltott idegzet krízisében, mintha énekeltek volna. Ezer és ezer apró gyermek, aki a pincék sötétjében minden barczizaj daczára jóízűen kialudta magát, torokszakadtából sivit a katonák felé. Es fölöttük, az egész tömeg fölött, vörhenyes fény terjedt a még parázsló háztetőkről. A katonák jöttek, délezegen, némán, a válluknak emelt puskával, a bakkancsok tompa kop- panásával a kövön. S amikor a Lambert-térre érnek, hirtelen, mintegy vezényszóra, kemény sortüz ropog feléjük
