Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 1-25. szám)
1915-05-27 / 21. szám
2 vour teremtették meg a szabadságot szomjazó nemzetek támogatásával az unita Itáliá-t. Akkor még Dante volt az olasz nép költője. Most Salandra vállalkozik a nagy Viktor Emánuel unokájával arra, hogy izzé-porrá törjék e nagy alkotást s a szenybe fürösszék meg az olasz nemzetet. És e vállalkozáshoz D’ Annunzió, a zsoldon kitartott költő fújja harsonáján az indulót! Hát csak jöjjön az uj ellenség! Az olasz hűség, mely már hónapok óta járja a világ nagy gaudiumára a bohócz tojástánczát, megtanított arra, hogy ne találjon bennünket készületlenül a mi szövetséges jó barátunk se. Megvetésének pedig a magyar nemzet sem adhatna jellemzőbb szavakban kifejezést, mint azon szavakkal, miket a német külügyi államtitkár mondott: És ez volt a mi szövetségesünk harminczhárom év alatt! . . . é. ni. Aranysziv — kősziv Május 26. — Mindig adunk — mindennap adunk őrömmel, szívesen adunk, mikor csak kérnek, mikor csak hozzánk jönnek, de mind kevés az, amit adunk ahhoz a nagy áldozatokhoz képest, amit hazánkért és a harczmezőkön küzdő hőseinkért meghozni mindnyájunknak kötelessége. Egy nemes lelkű, fenkölt gondolkozásu férfiú, a szó szoros értelmében üzletember, mondotta e szavakat a közeli napokban és szives örömmel nyitotta meg erszényét az adakozásra. Ha egy nő mondja e szép szavakat, cseppet sem meglepő, hiszen a női lélek és a női szív finomabb szövetből áll, gyöngédebb érzetekkel van fölruházva, mint a természeténél fogva is erősebb és az élet viharaira teremtett férfiúé. Az élet küzdelmeiben élő férfiú ily nemes gondolatokkal megáldva és a jótékonyság oltárára mindig áldozatkészen, felemelő tudat, különösen akkor, amikor akadnak talán az élet viszontagságainak nagyon kis mértékben kitett, talán éppen ezért önző, rideg szivü emberek, kik hidegen dúskálva a vagyonban, elzárkóznak az adakozás elől, elfeledkezve arról, hogy vagyont, jólétet, szabadságot a magyar főidnek, a magyar hazáért élni és áldozni tudó hazafiaknak, hősöknek köszönhetik. Ha majd vége lesz a világháborúnak és a hősök árváinak százai lepik el utczáinkat, rongyokba burkoltan esdekelnek alamizsnáért, vájjon ezeknek láttára nem fogja-é el lelkifurdalás thesayben vagyunk, ugyancsak az 1876. év nyarán. ülj fel a nagy skót gyárvárosban Glasgow- ban a Clyde folyó egy tengerjáró hajójára s nyugat felé tartva, csakhamar kinn vagy az Atlanti tengeren, s pár órai hajózás után szemeid elé tűnik a bájos Bute sziget, partjain haránté- kosan magasodó, kereteiben amfiteátrumszerüleg néző szép fővárosával, Rothesay vei. Itt járok-kelek egy ismerősömmel a tengerparton s találkozunk egy úrral, kinek engemet ismerősöm, mint magyart bemutat. »ön magyar ? — kérdi az idegen.« Igen, uram, magyar vagyok. »De született magyar?« Igen, született magyar vagyok.« »De olyan, a kinek magyar az anyanyelve is ?« »Én, uram, születésemnél, nyelvemnél fogva magyar, annak is a lángjából való, mert székely nemes vagyok.« »Na uram«, — folytatta a beszédet a skót — »ennek a találkozásnak igazán nagyon örvendek. Egész életemben imádkoztam, hogy annak a nemes nemzetnek, a magyarnak egy fiával valaha találkozhassam — s imé, a jó Isten most meghallgatta imádságomat. Uram, én ezt a napot élelem ünnepnapjai közé fogom beírni.« Ennek is harminczkilencz esztendeje, hogy ez történt. Da jó pár hajitásnyira lévén ide az Atlanti tenger ama szigete, tessék elhinni, hogy egy idegen nép idegen fiának ajkairól jól esett hallanom, hogy nemzetemet »nemes« jelzővel illetik előttem. * * * NAGYBÁNYA azokat, kik most rideg önző számítással, hideg szívvel tagadták és tagadják meg áldozatkészségüket a legnemesebb, a legszentebb céltól, a hősök árváinak gondozásától? A kőszivüek vegyenek példát attól az aranyszívű embertől, ki azt hangoztatja és azt vallja, hogy ha mindig adunk és folyton is adunk, akkor is keveset adunk, keveset áldozunk, többet érdemel a haza, többet parancsol az emberi méltóság. Isten áldása kiséri az aranyszivet, Isten verése a kőszivet! Sebesült hősökkel találkozunk utczáinkon. Fiaink, gyermekeink ők valamennyien, vért ontottak, vért áldoztak a hazáért, a legdrágább kincset, amit ember csak adhat, áldozhat a világi életben. Ezek a hősök mindnyájan hálánkra, legmélyebb őszinte tiszteletűnkre méltók, ők a legnagyobb áldozatot hozták a hazáért, királyért és mindnyájunkért, nekünk tehát kötelességünk nemcsak tisztelettel, de anyagiakkal is leróni a hálának adóját velük szemben. A női nemes lélek, gyöngédség, oddaadás oly szépen nyilvánult meg városunk két előkelő hölgyének szivében akkor, amidőn Révész Já- nosné és Soltész Elemérné a helyi lapokban felhívást tettek közzé a vöröskereszt kórházban fekvő és fenjáró betegeinek vacsorával való ellátása iránt. A felhívást közönségünk meleg szívvel karolta föl, az adományok nap-nap után érkeznek a vöröskereszt kórház vezetőségéhez — de mind kevés az, amit adunk, ahhoz a nagy áldozatokhoz képest, amit a sebesült hősök érettünk hoztak és érettünk hoznak. Nehéz viszonyok között élünk magunk is, hiszen az őrületes drágaság, a világháborúnak a vagyonban pusztító rettenetessége nehéz, küzdelmes életet adott számunkra. Mind amellett bármiként mérlegeljük is a helyzetet, az két- ségleten, hogy vannak sokan, igen sokan, kik többet tehetnének, mint amennyit tesznek és ha adnak a haza oltárára, az sokaknak igazán nem áldozat, mert viszonyaik úgy vannak megalapozva, hogy minden megerőltetés nélkül adakozhatnak a hazának, hiszen ha az újvilág a háború után beköszönt, az ő nevük is igaz tiszteletre méltó leend. Mert vésse mindenki szivébe és leikébe, hogy azok, akik nem harezra valók koruk vagy gyengeségük folytán, éppen úgy kötelesek minden áldozatokat meghozni a közért, mint amazok, kik a küzdelmes harezok viszontagságait állják. o. L. Népeimhez! Május 26. Koronás királyunk az olasz hadüzenet alkalmával uj manifesztummal fordult népeihez. Lesujtóbb bírálat »hű* szövetsége- ' És most egy harmadik emlékem a nagy német birodalom egy kis városkájából, Köln vidékéről, hol az 1877. év tavaszán, tehát harmincz- nyolcz évvel ezelőtt egy porosz barátomnál voltam látogatóban, — Skócziából Anglián, Hollandián, Németországon keresztül a báseli egyetemre utazva Svájczba. Porosz barátom két éven át nevelő volt velem együtt néh. Tisza Kálmánnak, Magyar- ország volt nagynevű miniszterelnökének gyermekei mellett, — innen a mi jó ismeretségünk. Sétálunk együtt a városka utcáin s találkozunk egy ismerősével, Mayer úrral, majd egy másikkal, Stookmayer, egy harmadikkal, Niemayer, egy negyedikkel, Breslmayer, egyszóval csupa Mayer urakkal s mindegyiknek igy mutat be: »itt van az én magyar barátom, vagy itt van Csiky úr Magyarországból, — also sehen Sie! (no lássál) »Mikor már negyedszer mondta: »reo lássa !« — megkérdeztem tőle, hogy miért mondja ezt? »Tudja bácsi« — mindketten igy hívtuk egymást — »ezek a . . . . németek (a jelzőt, melyet az én porosz barátom használt, nem akarom kiirni) nem akarták nekem elhinni, hogy a magyaroknak emberkinézósök volna ; mikor aztán a bácsi tudatta velem, hogy meglátogat, azzal hirdeltem ezt közöttük, hogy majd meglátják, ember-kinézése lesz annak a magyar fiatalembernek.« Istenem, de én reám illenék az a fentebb elhallgatott jelző, ha ezt a történetet, mint valami fájó emlékemet mondtam volna el, s ugyan kérvesünkre aligha képzelhető, mint e királyi szózatban rejlik. Felséges öreg jó királyunk, ki soha, még ellenségeivel szemben sem használt erősebb szót, tüzes vassal süti az olasz királyság homlokára, hogy olyan hilsze- gésl követett el, aminőnek nincs párja a történelemben. Hogy az a »szövetséges«, aki több mint harminczhárom éven át élvezte a központi nagyhatalmak támogatását s e támogatás közben nem remélt virágzásra emelkedett, a veszély perczeiben nyílt lobogóval ment át az ellenség táborába. Lehet-e ennél a királyi szavaknál megbélyegzőbb dolog egy országra nézve, mely még ad valamit a becsületre? De megtudhatjuk e királyi deklarációból azt is, hogy a »hű« szövetséges a mi határaink télé vetette sóvár tekintetét, kapzsisága azonban a fölajánlott nagy és fájdalmas áldozatok daczára nem volt kielégíthető. Ez a királyi szózat lángtengerbe kell hogy borítsa a magyar nemzet lelkét! Ez a királyi szózat föl kell hogy vértezze a sziveket minden megpróbáltatás ellen s kell, hogy megaczélozza az izmokat a legádázabb küzdelemre is. Ez a királyi szózat arra hívja fel az ország népeit, hogy becsületre tanítsa meg azokat, akik semmibe se veszik a becsületet! Ne aggódj öreg, felséges jó királyunk! A Te hű népeid sziklaszilárd bástyaként állanak őrt az ország határain s e sziklabérczeken meg kell törnie minden ellenséges hullámverésnek. Meg fognak ujulni dicsőséges ifjúkorod büszke emlékei s glóriás fénynyel övezik majd aggságod alkonyéveit! A királyi szózat, mely örök időkre megbélyegző okmánya marad a hitszegő nemzeteknek, a maga egészében igy hangzik : Népeimhez I Olaszország királya háborút üzent 1 Az olasz királyság olyan hitszegést követelt el kél szövetségessel szemben, aminőre nincsen példa a történelemben Több mint harminc évig tartó szövetséges viszony után, amelyben növelhette területét és nem sejtett virágzásra emelkedett, ___________________________1915. május 27. kére m t. olvasóimat, hogy azt ne a ma szemüvegén keresztül tessék tekinteni. Harmincznyolcz, harminczkilencz évvel ezelőtti történőikéit ezek. Vájjon ha élne még az a világitótorönyőr, vagy az a Bute szigetbeli úriember, azzal a rajongó lelkesedéssel beszélnének-é ma is a magyar szabadságharcz nagy alakjairól s általában a magyar nemzetről, mint a hogy akkor beszéltek ? S vájjon a németek, mikor városaik utczáin ünnepük a magyar katonát, mikor ezrével és tízezrével utaztak és utaznak át országunkon, hogy súlyos vaskarjaik erejével segítettek légyen hazánk határairól kiűzni s velünk szövetségben ma is segítsenek pusztítani az ellenséges hordák táborait: vájjon ők a ma szemüvegén át emberkiné- zésüeknek tekintenek-é bennünket? Milyen, de miiyen ereje is van ennek a világitéleti háborúnak ! Eltávolítja egymástól azokat, kik azelőtt közel — s közel hozza egymáshoz azokat, kik azelőtt távol állottak egymástól. Ellenségekké teszi a régebben jó barátokat, azokat pedig, kik azelőtt legalább is közönyösek voltak egymás iránt, szívben és lélekben, közös gondolatokban összedobbaoó jó barátokká változtatja át. f
