Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1914-09-24 / 39. szám
2 NAGYBÁNYA 1914. szeptember 24. meg a terheket. Nemes Marczell indítványa igy hangzik: A rendkívüli idők rendkívüli cselekedeteket kívánnak a haza minden polgárától és igazolják a rendkívüli lépéseket s igy az enyémet is, mellyel alábbi tiszteletteljes előterjesztésemmel egyenesen Nagyméltóságodhoz fordulok. Úgy érzem, kötelessége mindnyájunknak akika hosszú béke áldott csendjében évtizedek óta munkálkodhattunk a magunk szellemi és anyagi előrehaladásán, most, mikor a haza veszélyben forog, minden erőnkkel, szóval és teltei, sőt minden gondolatunkkal is egyedül ama nagy problémák felé fordulunk, melyeket a világtörténeti idők vetettek föl a magyar társadalom előtt. A töprengés, mely most bizonnyára minden érző ember lelkét egyetlen nagy gondolatban egyesíti: hogy miként szolgálhatná ezt a min- denekfelett szent ügyet, nekem olyan gondoiatot sugallt, mely meggőződésem szerint egyetlen aktussal megoldaná a háború folytán felmerült s a háború után még fohozottabb mértékben felmerülő nagy anyagi problémákat s lehetővé tenné, hogy a társadalom most szétforgácsolt ereje egyetlen hatalmas gyüjtőmedenczében egye- sittethessék. Ezt a gondolatomat ezennel Exellen- tiád kezeibe teszem le, abban a szilárd meggyőződésben, hogy annak megvalósítása, élelre- hivása Nagyméltóságod erős és kipróbált kezeiben a legméltóbb helyre kerül. A gigantikus idők gigantikus méretű rendszabályokat, intézkedéseket, sőt intézményeket követelnek. Látjuk ugyan, hogy a társadalom apraja-nagyja boldog örömmel tesz eleget a közjótékonyságra való minden felhívásnak, de ez mind csak csepp abban a mérhetetlen tengerben, melynek a háború után újból meg kell termékenyítenie a pauperismus által elöntött földünket. A bevonultak családjainak rendszeres segítése a háború alatt; a keresetnélkülieknek és munka-alkalmat elvesztetteknek kárpótlása; az özvegyeknek istápolása; az árváknak egy hosszú életen át leendő ellátása olyan irtózatos nagyságú feladatok, amiket az állam a maga száz felé igénybe vett áldozatkészségével még egy győztes háború esetén sem fog kielégítően megoldhatni. Ide egyetlen, nagy, giganlikus állami gesztus szükséges; egyetlen, de példátlanul nagyszabású állami aktus, mely egy csapásra oldja meg az egész kérdést s melynek rendkivüliségét a rendkívüli helyzet bízvást igazolja. Tiszteletteljes indítványom oda irányul: vessen ki a törvényhozás egyszer, egyetlen egyszer megállapítandó hadi — vagy háborús — segély-adót, mely a vagyoni, illetve kereseti viszonyok mértékéhez képest rovassák ki az ország minden olyan húsz éven felüli férfi lakosára, aki e háború folyamán katonai szolgálatot nem teljesít. Az egyszer s mindenkorra szóló adó 10 koronától 5000 koronáig terjedne s esetséget elől, hátul meg kell támadni, aztán bekeríteni és bele kell fojtani a Mazuri tavakba. Midőn ő azt javasolta császárjának, hogy Kelet Poroszországot ki kell üríteni, ezzel utat akart nyitni a muszkáknak német földre való bevonulására. Az utat tehát megnyitotta, a muszkák 8—9 hadtesttel és 7 lovas hadosztállyal benyomultak a keleti porosz földre, haladtak ott ellenállás nélkül gondtalanul, dicsőségről, babérról álmodozó lélekkel, — mígnem egyszer kapnak egy támadást élőiről, utána a másik támadást hátulról s még alighogy eszméletre ébredtek és fegyvereikhez kapva igyekezvén hadállásba helyezkedni, jön a meglepetés, az oldal támadás, melynek következtében futva menekülnének, de hova? merre? Elől viz, hátul tűz, elől a Mazuri tavak, hátul a német hadak, menekül a muszka a hogy tud, százezer ember leteszi a fegyvert Hinden- burg előtt; egy nagy tömeg a csatamezőn elesik, a hadsereg zöme pedig futva fut a Mazuri tavak felé a mocsarakba, a lovasok lovastul, a tüzérek ágyústól, nem is szólva a százötven ezret megközelítő vagy jóval meghaladó gyalogságról, csaknem mindannyian a büzhödl mocsárban lelték dicstelen halálukat. Hindenburg, mihelyt értesült hadseregének győzelméről s látta a hires muszka hadsereg temérdek fogoly gyalogságát, lovasságát, a hires kozákokat, kikről (a kozákokat értem) egy orosz iró nem is régen, büszkélkedve mondta és irta, hogy látott mindenféle foglyot, de kozák fogoly még nem volt a világon! — Hindenburg megleg megállapítandó több éves részletekben volna fizethető. Kegyelmes Uram 1 Tisztában vagyok azzal, hogy a rendkívüli intézkedés bizonyos formai nehézségekbe ütközik, elsősorban az által, hogy törvényhozási intézkedést követel s megkívánja az országgyűlés egybehivását. De meg vagyok győződve arról is, hogy Excellentiádnak semmi nehézség nem akadály, ha a haza üdvéről van szó s hogy Nagyméltóságod bölcsessége meg fogja találni a módot, amellyel e szokatlan lépés indokolható és lehető gyorsan kivihető lesz Tisztában vagyok továbbá azzal is, hogy az adó gondolata a nép szélesebb rétegeiben sohasem volt rokonszenves. De ha volt adó, melynek a legtisztább elhikai igazság volt az alapja; ha volt adó, melynek viselése nem teher, de gyönyörűség s melynek kirovását mi, a megadóz- tatandók emelkedett lélekkel, repeső szívvel, sőt szorongó nyugtalansággal várjuk — ez az adó bizonyára az lesz. Felszabadulást egy kínzó lidércznyomástól, lélekbeni felemelkedést, elégtételt és megelégedést jelentene az adó nekünk, férfiaknak, akik csak úgy férfiaknak és hazafiaknak érezzük magunkat, mint azok a véreink, akik haláraink mentén fegyverrel szolgálják a hazát, de akiknek a sors szeszélye, testi alkalmatlanság vagy más okok miatt nem adatott meg. hogy a csatatéren tegyünk hitvallást honszerelmünkről. A hazafias kötelességteljesitésnek ez az egyetlen, mert az államtól magától megállapított módja volna az, mely lelkünk megriadt nyugalmát visszaadhatná. Ma szinte félembereknek érezzük magunkat, másodrendű polgároknak, akiknek e súlyos időkben hasznát nem veheti a haza; érezzük arczunkon az anyák, hitvesek és nővérek szemrehányó pillantásait, melyek mind azt látszanak mondani, hogy mig az ő fiaik, férjeik, fivéreik az ellenség előtt gyilkos tűzben állanak, mi gondtalan kényelemmel élvezzük a kultúra áldásait és kényelmeit, azt a bizalmat, melyet azok az elsőrendű férfiak óvnak meg nekünk a becsület véres mezején. Ez az adó felemelné szivünket s az állam által reánk rovandó kötelesség teljesítése után emelt fővel járhatnánk mi is idehaza, hogy megtettük azt, amit a haza tőlünk kívánt és kívánhatott. De felemelné szivét, megaczélozná izmát és fokozná harczi lelkesedését a tűzben álló véreinknek is az a tudat, hogy itthon maradt, Ínségbe jutott, vagy esetleg árvaságra kerülő kedveseik nem lesznek a háború után a kőzjótékonyságra utalva, hanem az állam, tehát a haza az, mely a szegényekről és az árvákról gondoskodik. Az árvák nem koldusok lesznek, de hősök fiai, akiket a hálás haza a saját gyermekeinek deklarál s nevel fel mindnyájunk büszkeségére. Ha van erkölcsi igazság- ságosztás, úgy ez bizonyára az: akik itthon maradtak, azok gondoskodjanak azok helyett, kik a harczmezőu küzdenek. mutatta, hogy van, de mi is ám! A diadalmas csaták után a rettenthetetlen hős hadi parancsot ir seregéhez. De most remélem — Írja katonáihoz, — hogy néhány napig jól megérdemelt pihenőnk lehet. Akkor aztán friss erővel újra előre . . . mig csak az utolsó oroszt is ki nem kergettük drága sokat szenvedett Kelet Poroszországunkból s mig csak diadalmas zászlóinkat át nem visszük az ellenség földjére. Kissé pihenni tért a nagy hadvezér, hogy a pihenés után, amint már a következmények is igazolják, az ellenség földjén szerezzen magának és hadseregének újabb dicsőséges babért. Stratégiai vezéreszméje hogy helyes, okos és bölcs volt, a tények fényesen bebizonyították. Megemlítjük azt is, hogy Hindenburg a nyugoti harcztérről, tehát Francziaországból egy mozdony és egy kocsiból álló vonalon utazott a keleti harcztérre, a szaladó vonaton is állandóan jelentéseket tétetett magának a keleti harcztéren történtekről s igy már utázása alatt intézte keletporoszországi hadseregének ügyeit, úgy, hogy midőn a harcztérre megérkezett, meg volt téve minden szükséges lépés ahhoz, ami az elmondottakat eredményezték. Hindenburg, a világhírű hadvezér nem öreg, de aggkorban élő hős. Most 82 esztendős. Már fiatal kapitány korában nagy hősi tetteti vitt véghez a francziák ellen vívott 1870— 71-iki háborúban. És már akkor nagy kitüntetésben is volt része. Ismétlem, Kegyelmes Uram, tudatában vagyok annak, hogy a társadalom két keze igy is szorgoskodik. De ez még a pillanatnyi szükség enyhítésére sem elegendő. És mi lesz még a háború uláu, még egy győztes háború után is?! A keresetképtelenek, nyomorékok számára menházakat fog kelleni létesítenünk, az árvák ezrei számára árvaházakat, a sebesültek, betegek részére kórházakat 1 Ide megszámlálhatatlan milliók kellenek. És nekünk nincs olyan gazdag társadalmunk, mint Németországnak, hol alig pár ember a milliók százait képes letenni a haza olárára. De vannak lelkes, hazafias, itthonmaradt férfiaink — mindnyájan azok vagyunk — akik alig várják a perczet, mely bennünket e szent állami feladat teljesítésére hiv, sőt meg vagyok győződve arról is, hogy külföldre szakadt hazánkfiai bár a törvénynek rájuk vonatkozólag sanctioja nincs, vagy legalább is a behajtás törvényes formák között nem lehetséges, mégis, önként saját akaratukból kötelezőleg ismernék el magukra ezt a nemzeti áldozatot, ezen a réven is igen tekintélyes ösz- szeg folyna be a határokon túl tartózkodó honfitársaink adományaiból. Legyen szabad még Excellentiád nagybecsű figyelmébe ajánlanom, hogy a gondolat megvalósítása nem tűr haladékot. Most, csakis most van itt az úgynevezett pszihologiai pillanat, melyben ez egyhangú lelkesedés közölt keresztülvihető. A háború kitörése előtt még tán a skepszis volt ur a lelkekben, nem hittünk ebben a lehetetlenségnek látszó szörnyűségben, a háború után pedig mindenki a maga vérző sebével fog törődni s — joggal-e, vagy jogtalanul ? — arra fog hivatkozni, hogy ő már eleget áldozott a hazárt a — háborúban. De most, ebben a pillanatban mindnyájunkat lelkesít a győzelem reménye, siró részvéttel tölt el a sebesültek látása, az itlhonmaradt védtelenek nyomorúsága s arczunkon ég a bánat pirossága, hogy — férfiak vagyunk és mégis itthon maradtunk. Most megváltás volna egy ilyen aktus, mely mintegy igazolná, rehabilitálná, erkölcsösebbé tenné itthoni veszteglésünket. íme. Kegyelmes Uram, a megadóztatandók kérve-kérik Éxcellenliádat, mint kegyért esedeznek Nagy méltóságodhoz, tegye lehetővé az adó kirovása által, hogy ők is felemelt fővel, egész férfiaknak, a haza első osztályú polgálainak érezhessék magukat. Ne legyen a válasz erre, hogy a társadalmi jótékonyság révén is kiveheti a maga részét mindenki az áldozatból — ez nem a/, melyre az itthoumaradottaknak szüksége van. Ebből ki lehet bújni azzal, hogy másnak, máshova már adtam; ez nem mentesít a gyanú alól, hogy mi harczoló fiaink vére hullása árán élvezzük idehaza a kultúra áldásait — csak egy általánosan kötelező, egyenesen az állam kezébe letett áldozat az, mely e perczben legális engesztelő áldozatnak számiihal Erre és Régóta a jól kiérdemelt nyugalomban álló tábornoka volt ő a német hadseregnek, — de mint szerény és kevés beszédű ember visszavonultan élt a stratégiának, mig most a haza hivó szavára táborba szállt. A jelenlegi háborúban első Ízben franczia földön parancsnokolt és harczolt hősiesen ; a franczia harczmezőn találkozott Vilmos császár Hin- denburggal és szives barátsággal köszöntötte őt. — Kedves Hindenburgom I — mondá a nagy Vilmos — örvendek, hogy Önt itt és újból láthatom. E találkozás eredménye volt Hindenburg- nak a keleti harcztérre való küldése. A hős hadvezér diadalokhoz szokott, verhetetlen hadseregévéi most délre tart s az orosz várakat egymásután veszi be, az elfoglalt muszkaföldet német közigazgatás alá helyezi, igyekszik erre mifelénk talán, Osztrolenkának, hol ami egykori oroszlánunk, ami negyvennyol- czadiki nagy lengyel hadvezérünk, Bem apó 1831-ben tönkre verte az oroszokat, siet Hindenburg is 0 iZtrolenkába, hogy újabban is eszükbe juttassa az oroszoknak Bem apót, a lengyel hőst, de hogy Oszirolenkát is soha se feledjék el az oroszok és az osztrolenkai síkságot se, most Hindenburg fogja hadseregéhez méltóan megmutatni a még miudig bizakodó oroszoknak. —li —ó.
