Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1914-03-05 / 10. szám

1914. márczius 5. NAGYBÁNYA 3 Róna Stefi (Charlotte) és Lenkei/ (Jakob) ügyes játékukkal. Stoll, Rónai, Lajthay és Fekete szolgáltatták az ügyes keretet a jó előadáshoz. Kedden Farkas Imre Hónapos szoba ez. énekes vigjáléka került bemutatóra. A kislányok s az ábrándos bakfisok költője már elkövetett egy szindai’abot, az Iglói diákokat, de e mos­tani drámaírói ekszkurziója valósággal fellázit. Minek ir az színdarabot, aki nem tud. Elégedjék meg lírai sikereivel, olt tud is alkotni. A darab magva vall egyedül a poétára Az ünnepelt költő családi perpatvarai közül visszavágyik egykori hónapos szobájába, hol olyan boldog volt. Igazi lírai téma. S most jön a drámai súlyosbítás. Vissza is szökik. Feleségét nyakába varrja másnak, ő pedig deres fővel elveszi régi háziasszonyának lányát. Lehetetlen jellemek, még lehetetlenebb helyzetek jellemzik a da­rabot s még Farkasnak annyira ismert édeskés poézisa sem teszik vonzóvá. Minden jellem groteszk, az igazi ember képét nem mulatja, — s valóban azon gondolkozik az ember, hogy nem-e az ünnepelt költőtől konteplált drámának, az »Őrültekének alakjai szabadultak benne ki. Az előadás kissé vontatottan ment. A szereplők közül ismét a legsikerültebb alakítást Stoll adta (Tóth Vendel), Lajthay (Csolti) és Lenkey (Dán Gyula) szintén rászolgáltak ügyes játékukért az elismerésre Elsőrangú alakítás volt Zöldi Vilma Magdája Deák Flóra bájosan játszotta meg Klári érthetetlen szerepét. Csak ne hirdetnék, hogy »énekes vígjáték«. Vagy pedig a zenekar tanulja meg a kíséretet becsületesen. A közönség ismét telt házat csinált. Angol hódítás Nagybányán. — Elegia-féle egy lófő-székely bajusz pusztulása alkalmából. — Az angolok győzelmes, diadalmas hódítók­ként vonulnak be városunkba. Nincs olyan nap, melynek alkonya egy- szersminf véga'konya ne volna egy-egy ősi ma­gyar divatra sodrott, kikent, kisütött: vagy ki­kötött bajusznak, a sokszor megénekelt selymes, pörge, göndör bajuszkának, mely féltett és irigyelt büszkeségét képezte attilában járó őseinknek s ellenállhatatlan, csábos hóditó eszköz volt min­denkor a gyöngédebb nemmel szemben. A rózsaszínű tintával Írott szerelmi kró­nikák a tanúbizonyságai, hogy egy-egy selymes, göndör, szöszke vagy éjfekete bajusz hányszor vált ki győztesen a csupasz ajkakkal vívott tu- sákból, hányszor és hányszor tiporta le a nyu­gati népek rött vagy jó magyar elnevezés sze­rint: disznóserte módira viselt bajuszát. De följegyezve találjuk a nem szerelmi krónikákban is, hogy a magyar nép mindig le- győzhetlen szívóssággal ragaszkodott legszebb férfiúi ékességéhez s nem egy Ízben megtörtént, hogy a vérpadra is kész volt menni a baju száért. Csak a régi magyar ezredek históriáját kell lapozgatnunk, hogy lássuk, minő ellenál­lásra találtak azon törekvések, melyek a baju­szos magyar ármádiákból lakáj kinézésű regi­menteket akarlak csinálni. A magyar népnek a bajuszhoz való szívós és tántorilhatlan ragaszkodását talán semmi sem jellemzi annyira, minthogy a német nevelésit II. Mátyás bajuszt és szakáit növesztett, csak­hogy a nyilt lázadásban levő magyarok rokon- szenvét megnyerje. Azonban az idők változtak s az idők vál­tozóval talán megváltozott a magyar Ízlés is Az a rövid ideig tartó, kérész-életű hódítás, melyet a Vilmos-bajusz tett a magyar bajusz fölött, számba sem vehető az angol olló pusz­tításai mellett. Valóságos angol vandalizmus dúl a hullámos, göndör, pörge magyar bajuszokon. Ma már nemcsak az angol posztóért, az angol pipáért lelkesedünk, hanem a tüskésre nyírott ! angol bajuszért is, melynek minden szála he­gyesre kitör és eget kér. Ezen tanulságos és jól sikerült elöljáró beszéd után, azt hisszük, rátérhetünk tulajdon- képeni tárgyunkra. Sir John Bull dúsgazdag angol bányatulaj­donos a napokban városunkba érkezett. Utazá­sának bevallott czélja kéjulazás volt (ez okból magyarországi utazásai alkalmából nem akarta kiélvezetlenül hagyni a nagybányai—szatmári kéjvonalokat sem); titkos czélul azonban arany­bányák vásárlását tűzte ki, hallván, hogy itt Nagybányán több az eladó aranybánya, mint másutt a csirke. Megérkezése után természete­sen a Gyöngyösy-féle ezukrászdában ütött ta­nyát (Ez a hely az aranybányák börzéje, mert a kis márványasztaloknál tokaji és wiski is kapható.) Sir John Bull a tizedik pohár wiskinél csillogó szemekkel, győztes hadvezérként tekin­tett végig a társaságon s magyar szokásként si­mogatva angolosra nyírt rövid bajuszát, angolos pathoszszal mondá: — Most már igazán, a saját szememmel látom, hogy nincs igazuk azoknak, akik csak mint »betyáreu-jogászen-kanászen-Land«-ról em- . lékeznek meg az önök országáról Hiszen önök | valóságos nyugati népek, kultur-uépek, van ér­zékük, fogékonyságuk a cziviiizáczió iránt . . . s tüntetőleg kezdé simogatni angolosra nyírt tüskés bajuszát. A társaság tagjai pedig tüntető kérdőjelekké zsugorodtak össze. — Nem értenek az urak ? Hogyan ? Hát nem látják, hogy körükben is Anglia vezet, az angol cziviiizáczió, a nyugati művelt kultúra? Ma bemegyek egy czipész boltba, a legfinomabb angol czipőt angolbajuszos ur szolgálja ki; be­megyek egy szabóüzletbe, a legfinomabb angol kelméből csinált angol szabású ruhát angol bajuszos ur árulja. Azután nézzenek végig a sétatereken, a korzón, nem-e Anglia vezet még a bajuszviselet terén is ? Az angol cziviiizáczió hódii nemcsak az egész világon, hanem az önök kis városában is. És felállva, stentori hangon énekelte el az angol himnuszt, mit természetesen nemzetközi illemludásból a bányakapaczitások felállva hall­gattak végig. Sir John Bull angol dicsőségérzetének leg­magasabb zenitjén távozott a ezukrászdábób Történt pedig, hogy másnap épen heti­vásár vala, melyre seregestől jövének be Sztrim- búj, Alsó- és Felsőujfalu, Laczfalu, Hidegkút, Zazar stb. községek oláh lakosai. Sir John Bull az egyik bányakapaczitással a Rákóczi-téren sétált s dobogó szívvel, piruló arczczal és csillogó szemekkel látja, hogy az oláh parasztoknál is mennyire elterjedt az angol­bajusz-viselet. — Látja kérem, mondja Sir John Bull, az angol nemzet világraszóló s világhódító Ízlé­sének még a föld egyszerű népe sem képes ellenállani. Hódit az ellenállhatatlanul a legfé­nyesebb palotákban ép úgy, mint a legegysze­rűbb kunyhókban, — Ez a nép, jegyzé meg odavetelten a bányakapaczitás, sokkal előbb nyírta a bajuszát, mint az angol nép. — Hahaha! Kolosszális! Minő tévedés! ne­vetett sir John Bull. — Akármennyire kolosszális is, fakadt ki kísérője, ki már unta az angol önérzet tulten- gését, egy azonban bizonyos, hogy ha egyik nép profitirozott a másiktól valamit, úgy bizonyára az angolok utánozták az oláhokat s nem az oláhok az angolokat. Hiszen a föld ezen egy­szerű gyermekei még azt sem tudják, hogy an golok is léteznek a világon. Az angol büszke önérzet pofon volt ütve, a nemzetközi bonyodalmak kicsiráztak s sir John Bull halálsápadían, feneketlen gyülölséggel szi­vében, de bányavásárlás nélkül kéjutazott el városunkból. — Na ezt rosszul csinálta a bányaigazgató! sóhajtják most az eladatlan bányák részvényesei. ... S ha a kitört nemzetközi bonyodalom­ból kifolyólag az angol flotta megjelenik a Zazar hullámain, azon legkevésbbé sem fogunk cso­dálkozni; csak azon csodálkozunk, hogy az an­gol bajusz miért nem hódított körünkben akkor annyira, mikor még csak Sztrimbuj, Zazar, Alsó- és Felsőujfalu, Laczfalu stb. oláh nyelvű honpolgárai divatozlak azzal a nagyvilágon eggesegyedül... é. m. Látogatás Küry Kláránál. — Most irom be a nevem másodszor az autogrammkönyvébe? Tényleg! — Régen volt, istenkém, három éve, hát elfeledtem a nevét és az arczát — hiszen* többet irok én mint Jókai Mór irt — aufogrammot! — Váradi ember? Óh, Váradot nagyon szeretem. Olt tehetséges, jó újságírók vannak, I akik szeretlek engem, ott lelkes közönség van. — Mit mond? Ne beszéljünk Váradról? Igaza van. Most itt vagyunk Bányán, ahol min­dent a művészethez köt valami a levegőben. I Képzelje, egy kereskedősegédről is azt hitlem I hogy művész, épen olyan nyakkendője volt, mint Törzsnek, valamilyen piklordarabban. — Ösmerek-e nagybányai festőt ? Hogyne | Hiszen rendesen járok a Műcsarnokba, Fészekbe, ott csak megösmeri az ember azokat, akik ne.n maguk állnak a közönség elé — csak —- csak a lelkűk. Ők legalább igy mondják Nagyon szeretem a Mikola képeit, azokat a meleg, azuros napsütéseket! Bizonyosan nagyon boldog, har­monikus élete lehet, ha olyan szemmel lúd látni. Nekem is sok képem van — csak látná! egész lom a lakásom! — akad ott nagybányai kép is. Glatz Oszkárt is ösmerem. A volt váradi főispán öccsét. Kedves, okos, lelkesedni tudó ember, de van benne valami különös lehiggadtság is, amit eddig csak a pénz művészeinél ösmertem. Azt mondja azért van, mert a karczolólü, grafikai anyagok a kedves tárgyai. — Igen, Nagybánya ma nagyon szép. Csak a direktorom nem enged ki, hogy meg ne hüljek az olvadásban. Pedig én magam is úgy meg­olvadok a tapstól Úgy érzem, mintha virágok permeteznének rám, elbódulok a jáccintok, tuba­rózsák nehéz illatától ... a taps ... no ne nehezteljen 1 Hiszen olyan szeszélyes vagyok! S egy idegen közönséget meghódilani nem könnyű ám! Ez a gondolat idegesít! — A színészek közt már vannak régibb ösmerőseim Pld a kedves Gyöngyi Jolán, akivel Debreczenben játszottam együtt a Vig özvegyben. Maga is láthatta! Lenkey Gyurkát is ösmerem régebbről, nagyon szépen fejlődött pár év alatti De hogyan tudnék visszaemlékezni, kivel, hol találkoztam, hiszen a színigazgatók elhalmoznak meghívásaikkal s a színészek — óh, mégis, oly sokan vannak! természetes árványviz gyógyhatása hurutos bántalmaknál páratlan; a leg- ::: utóbbi termésű savanyu uj borral vegyítve kitűnő italt szolgáltat. :::: ■■ Kapható mindenhol. ■■ Árj egyzéket kívánatra küld i BiBszftDi mm márnán ■■ Kapható mindenhol. ■■

Next

/
Thumbnails
Contents