Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1914-04-16 / 16. szám

2£II. évfolyam. ‘1914. április Író 1©. ie-ik szám,

Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGL Y MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is.

Pusztulunk, veszünk . . .

Április 15.

Jönnek a megdöbbentő jelentések mindenfelől — kevés a katonának való alkalmas legény. A Kinizsi Pálok helyett csenevész, satnya fiatalság vonul fel a sorozó bizottságok elé. Visszaemlékezésnek is fájó és bántó érzés, hogy évről- évre növeli a statisztika e számot.

Keseregnünk azonban egészen czél- talan. Még csak nem is érünk el vele semmit: amely a jelenségen javitana. Inkább keresnünk kell az okot, amely e bajt hozta és keresni keli az okozatot, amely a bajt megszünteti.

Az okol: nem nehéz megtalálnunk. Csak szét kell tekintenünk a legkisebb város utczáin, mindjárt szembe fog ötleni, hogy ott, ahol ezelőtt egy-két csapszék mérte az alkoholt, ma már tiz- huszra emelkedett a csapszékek száma. A legparányibb községnek is megvan a maga korcsmája s foly a mérges és mérgezett ital, melynek nyomán búján tenyészik a nyomor, a betegség, a bűn.

És pironkodva kell följegyeznünk azt is, hogy az alkollal való mérgezést hasznos befektetésnek tekinti mindenki s ma már a városok és községek is a korcsmái jogra alapitja exisztencziájuk egy részét. Azelőtt nem hulltak az emberek olyan sürü rajokban, ma az angolkor, tüdővész, skrofulozis ijesztő számokban növeli a betegek számát. Mert a pálinka és a betegség között nyilvántése, élelmiszer Ve

való a kapcsolat. De még nyilvánvalóbb, legalább alkalmazko* ha reágondolunk a nép táplálkozására, ' ’ áritása ered' 1 lakásügyére, higiéniájára, amelyről rr- A drágas beszéljünk madárnyelven, ne szégvcnentes hetés ke jük bevallani: borzalmas, épen Kána "7ében

földjén. -v

A nép nem táplálkozik eléggé , , mert nem telik, nagy a drágaság. Ez az országos nézet és vélemény. És nehogy azt higyjük, hogy a drágaság lokális tünet. Internaczionalis jelenség. Nemcsak itt nálunk, avagy bővebb körzetben beszélve: Magyarországon van drágaság hanem az egész világon. A helyi tüneteket nem lehet kizárólag irányadónak tekinteni. Azok a minduntalan hallott axiómák a drágaság főokáról, hogy a termelés nem tud lépést tartani a fogyasztással, továbbá, hogy az ipar és kereskedelem fejlődése következtében kevesebb munkaerő áll a mezőgazdasági termelés rendelkezésére, amiből az következik, hogy a fogjjftsztás igénye emelkedik, hasonlókép® a nemzetközi forgalom akadályai,'a véd vámok, zárt vámterületek, a militárizmussal és az állam- fentartásával járó emelkedő közterhek, mind-mind ható tényezők, de csak másodsorban lokálisak s felsorolásuk épen úgy, mind felismerésük, csak arra szolgál, hogy ezen belül a lokális jelenségek elhelyezkedése, hatása, megfigyelhető legyen.

A drágaság leküzdésével csak az lehet a czél, hogy ezek a tényezők mérsékeltessenek, kikapcsoltassanak, vagy

ak az okok el.!)reczen

V/Xl ll VÍX "

üzemek létesítése, a kartellek büntetése, a fogyasztási adók és vámok mérséklése csak másodsorban képez állami feladatot, társadalmi egyesülés, együttes és czéltudatos működés az, mely által a czélok elérhetők.

A fogyasztásnak és a termelésnek is a maga körében gyakorlatilag ki kell választani tudni azt, hogy mit, miben és hogyan takarékoskodjék, mert hiszen a drágaság elhárításának az archimedesi csavarhoz hasonló áremelkedéseknek és pénzbeli ellenszolgáltatásoknak ez az első és legbiztosabb ellenszere.

Oktatók kellenek, akik megértetik a néppel, hogy oktalan költekezést ne tegyen fejlődése rovására. Inkább konyhájában legyen pazarló, mint a korcsmákban dőzsölő. Közeledjék az orvoshoz és hagyja faképnél a kuruzslókat.

A kultúra fáklyáját kell fellobban- tani, hogy az értelem bevilágitsa a sötét, pusztitó helyeket s a nép meglássa, hol tör reá az orozva leselkedő halál.

S ha már a legilletékesebb tényező: az állam nem gondoskodik a pálinkás butyikok korlátozásáról, gondoskodjék maga a nép az alkoholellenes-egyesületek megalakításával.

A „Nagybánya“ tárczája,

Hervadt virágok.

Ketten jártunk a tavaszban S játszottunk a verő fény es Napsugáron;

Nem hittük, hogy elhervadhat,

Hogy elmúlhat annyi rózsa,

Annyi álom . . .

És mily hamar éjszaka van\ Verőfényes világunknak Vége, vége;

A sötétben elbolyongva Botorkálunk jégbe. fagyba,

A nagy éjbei . . .

És úgy érzem, hogy a rideg Éjszakában, hómezőkön Magam• járok,

S lábaimnál ott hevernek Szerelmünk szép tavaszából A virágok . . .

ttácz Pál.

Téli éjjel a nagy Sphinx előtt.

Csodálatosan tiszta éjszaka, a melynek színei a mi éghajlatunk alatt ismeretlenek. E’antasz- tikus titokzatossággal tele vidék. A hold, a melynek ezüstös fénye most túlságosan ragyogó és vakító, oly világot sugároz be, a mely kétségtelenül már nem a miénk, mert nem hasonlítható semmi olyanhoz, a mit ember valahol másutt láthatott e földön; egy világ, a hol az éjféli csillagok ragyogása alatt minden egyenletesen rózsaszínű és a melyben óriási szimbólumok merednek a magasba, kísérteties mozdulatlanságban.

Homokdomb talán, a mi itt előttünk feltűnik? Aligha, mert úgyszólván nincsenek határvonalai; inkább hatalmas rózsaszín felleg benyomását kelti, egy, nagy, anyagtalan vizhullámét, a mely ott a múltban feltornyosodott, hogy azután örökre megmerevedjék.

Egy hatalmas emberi ábrázat, a mely szintén rózsaszínű,— kifejezhetellenü), leheletszerüen rózsaszínű — emelkedik ki ebből a hoitaszottá vált, megkövesedett hullámágyból, fölemeli fejét, meredt szemmel néz és mosolyog; oly óriási, hogy azt hiszem igazában nincs is, csak talán valami holdba rejlett órisi reflektor vetítette oda. És a szörnyarcz mögött jó messzire, e bizonytalan és lágyan hullámos fövényhalmok tetején, három apokaliptikus jelenség meredezik az ég felé, három rózsaszínű gúla, szabályosak, mint valami mértani rajzok, de még a messzeségben is félelmetesen óriási méretűek; azt hinnök, hogy belülről,önmagukat világítják meg, annyira világos- rózsaszínűén válnak el a csillagos űrnek sötétkék hátteréből és e szinte lehetetlen belső ragyogás még félelmetesebbé teszi őket.

Köröskörül a sivatag: egy darabkája a komor homokországnak. Sehol semmi más, mint ez a három magasba meredő rémalak, a minden mértéket túlszárnyaló emberi arcz és a geometrikus hegy; első pillantásra olyanok, mint a víziók ködalakjai, de itt-ott, különösen a néma óriás- arcznak vonásaiban, éles árnyékok feketéinek, a melyek bizonyságai annak, hogy tényleg van és ott áll mereven, rendíthetetlenül ez az örökkévaló őskőzet.

Ha előre nem is tudnók, rögtön kitalálnók, mert a maga nemében egyetlen a földkerekségen, és mert minden idők képírói közismertté tették már: ez itt a Sphinx és a piramisok. De nem vártuk, hogy ily félelmetesek legyenek ... És miért rózsaszínűek, mikor a hold fényében rendesen minden kékesszinü? Ezt a szint sem vártuk előre, — a mely pedig minden homoksivatagnak és Egyiptom vagy Arábia minden gránitjának a színe. És azután szoborszemeket láttunk már ezerszámra : jó! tudtuk, hogy ezek nem is lehetnek mások, mint merev tekintetüek — miért döbbentünk meg hát most és miért fagy meg szinte ereinkben a vér a Sphinx e mozdulatlan tekintetére, és miért igéz meg e lezárt ajak mosolya, a mely a legnagyobb rejtély varázserejét látszik őrizni? . . .

Hideg van, olyan hideg, mint nálunk szép januári éjszakákon, és télies ködfoszlány húzódik el a homokvölgyek mélyén. Ezt sem vártuk előre, az uj hódilók bizonyára elhozták ide is magukkal az ő ködős szigetöknek nyirkos nedvességét, a mikor a vén Nilus folyását szabályozták, hogy partmenti földjeit nedvesebbé termékenyebbé tegyék. És ez a szokatlan hideg, ez a köd, a mely bármi könnyűnek is látszik, mégis mintha az idők végét jelentené és még távolabbra