Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1914-04-09 / 15. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében Is. Nagy hét. Április 8. ATérőfényes tavaszi világba csendül a rügyfakasztó, álmokat hintő szó: Halleluja! Resurexit! Ünnepeljük az eszme megdicsőülésének napját, azt a napot, amely nekünk, gyenge lelkeknek megadta a legfőbb jót ezen a földön, erőt a küzdelemre. A szellem erejét villanyozza fel ez a nagy ünnep, izmositván azt, hogy az örök sötétséggel vivott harczában, az árnyas fellegek mögül teljes szinpompájában kiragyogjon, mint a földet éltető és me- lengő nap. Resurrexit! A megváltás nagy munkájának ma már ezerkilenczszáztizennegyedik évfordulóját ünnepeljük. Az ideális, az emberiség minden egyes idegsejljére kihaló magasztos alkotás megváltoztatta a föld forgását. Meghalt a nagy Pán, a nagy Pán halott. De a rettenetes gyászba, mely megrázta, megörjitelte az akkori emberiséget, üdítően csengett e dal: Hosanna in exelsis s a láthatáron lassan feltűnt szelíd rózsapirral az emberiség isteni vigasza: a kereszt. Nehéz, óriási áldozatok utján jutottunk hozzá. A Golgotha, a megvesszőzés, a meg- pökdösés, a kigunyoltatás, a töviskoszoru, a halálos verejték, az átdöfött kebel, — a legreltenetesebb gyötrelmek, ezek tapadnak ahhoz a szent fához, melynek minden egyes szilánkja meggyökerezett, hogy belőle hajtson ki az a rózsakert, mely üdítő illatával himnusokra késztette a dalnokokat, álmokat varázsolt művész-emberek leikébe, ecsetet bűvölt a festő kezébe, vésőt varázsolt a szobrászéba s adott ennek a földnek vértanukat, hősöket, kik elvéreztek az eszméért, a szabad eszméért, mely a keresztfán vérzett valamikor és megdi- csőült. Szolgák voltunk. Közönséges, hitvány rabszolgái a bűnnek, ftá telemnek, gyűlöletnek, jajszónak, iszonyatnak. A dőzsölő Róma, \ gladiátorok vérétől gőzölgő czirkusz, a kéjtől lihegő forum, melynek bűnös terén százával hempergett az ember, hogy a vadállat minden tulajdonságát magára öltse: ez az elmúlt, kínzó valóság. Billincsekbe verve sorvadt a gondolat, az eszme. A hit, e föld csöndes, lenézett koldusa összeszoi aló szívvel nézte az emberiség vad bacháímiiáit, mikor az az anyát eladta az apa. leánytestvérét a fin, hogy Sodorna és Gomorrha újból feltámadjon. És az emberiség hogy is érthette volna meg mámoros agyával, megmérgezett leikével, rothadásnak indult szivével a szózatot: Ego sum via veritas et vita! Igazság? Ki is törődött vele? Nincs szebb czél a mámornál, nincs nagyobb erény a tombolásnál! így lön Jézus az emberi vakság áldozata. Félreismerve, meg nem értve. Gvönvörü lelkének minden álmát, világot átölelő szivének minden dobogását de kevesen látták, de kevesen hallották! Ha látták is: a megvakuló szem isten- káromlást fedezett fel benne s a csökönyös, hazug elvekkel megrakott elmékben csak gyűlöletet, kegyetlenséget ébresztett és isteni szivének dobogását, a szabad eszme dobogását erőszakosan túl akarta ordítani 'a vad, a vérre szomjas tömeg: Feszítsd meg őt! Vájjon ha a megdicsőült Názárethi ma készítené elő nagy munkáját, vájjon nem akadna-e pogány szív, ki oldalába mártaná lándzsáját? . . . Mert közeledünk a sötétség felé. Úgy van ma minden, mint ama nagy napon. A szabad eszméé a kereszt, a bűné, a hitványságé a megdicsőülés. Mint hazátlan, Invert, megtagadott, száműzött vértanú bolyong a szeretet s a megtiprott, megkínzott ielkek zokogását lulharsogja az őrültség, a vadság, a káromkodás zsivaja: Feszítsd meg a jót, a nemest, az eszményit! Úgy van ma minden, mint ama nagy napon, A hit a legfeleslegesebb parádé. Czi- czoma csupán, hogy az a kiváncsi szemet, az érzéki gyönyörűségre éhes tekintetet kielégítse. A templomok ma már kufár lelkek találkozója. Kritikák és kritikusok gyülekező helye. Megbíráljuk a kóruson felhangzó éneket s az áhitat szárnyán elrepülni A „Nagybánya“ tárczája. Az apród dalaiból í. Hétköznap, ünnep eddig egyforma volt nekem. Osak tegnap volt először, igazi ünnepem Tegnap .amikor mondtad.hogy nem kellek neked. Apródod tegnap tudta osak meg, hogy szereted Samig lángolva mondtad, hogy gyűlölsz engemet — egyszerre megismertem szerelmes lelkedet. Mert gyűlölet nélkül nincs igazi szerelem Kergetsz magadtól, mert nem mersz maradni [velem. U. A mi szerelmünkben ugye nincsen édes vad, búja érzésből egy szemernyi sem ? Mikor egymást látjuk, egymás kezét fogjuk Kern tombol a láztól szived, sem szivem. Csupán azt érezzük, mit a vándor utas mikor útja végén haza-hazatér — S szülőföldje rétjén, hogy csokorba kösse [e-lehajlik egy szál nyiló virágér’. Ili Sokszor gondolkozom rajta van-e mégis vétek abba, ha az ember olyat vesz el ami a másiknak nem kell ? Vétek e, ha tiszta lelked érzései a* enyémek — vétek-e, ha árva lelket felkeres egy árva lélek? IV. Hej, ezen a sétatéren nem is olyan nagyon régen de jó kedvem is volt nékem I Virágos volt minden bokor ezer madár dalolgatott a szeretőm csókolgatott. Minden elmúlt! 5 én itt állok valakire várok, várok és csendesen sirdogálok . . . V. Ha meghalunk, a szeretőnkből mi lesz szegényből ? Él tovább ? S kihűlt ajkunk helyett keres mást mely csókot kér és csókot ád ? 5 hogy nem vagyunk tán azt se érzi az, aki egykor szeretett ? Lehet. Mert amíg csókolod, csak addig tied a kedvesed . . . Vértesy Gyula. Husvét szombatján. — Egy párisi plébános jegyzeteiből. — ügy látszik, mióta az államtól elválasztottak, szívesen szerepeltetnek a színpadon minket papokat. És sok fecsegő asszonyka szalad hozzám ezzel a kérdéssel: »Abbé ur, megnézhetem-e ezt vagy azt a darabot?... Azt, a melyikben egy olyan derék pap szerepel?« — Pokolba küldöm őket, a jó papjukkal egyetemben. Nem az én dolgom a színházi kritika, a ki hivatásomnál fogva sohasem járok szinházba. Azt felelem nekik: »Kérdezzék meg valamelyik józan gondolkozásu ismerősüket, a ki jobban ért ehhez, mint én.« Erre aztán kétségbeesett arczot vágnak és azt mondják; »De abbé ur, mikor mi nem ismerünk józan gondolkozásu embereket!« — Szegény kis papagályok! . . . Vájjon igazán olyan gyakran keverednek belé á papok drámai eseményekbe, mint az irók mondják ? Őszintén szólva, nem hiszem. Mindig fog egy fal emelkedni a világ és mi közénk : a világ háborgása megtörik ezen a falon. A mi eljut hozzánk, a mi körülvesz bennünket, a miben úgyszólván fürdik az életünk, az az emberi lelkiismeret zavaros áradata. Ez mindenfelől kínál-
