Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-08-07 / 32. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is. A gyászév mérlege. Augusztus G A debreczeni kereskedelmi s iparkamara 1912. évi jelentésében magvas tanulmányban foglalkozik az elmull év pénzügyi katasztrófájának okaival, melyet tekintettel közérdekű mivoltára — bő kivonalban az alábbiakban közlünk: Szelid elmélkedések szövődtek eddig a »hitelügy« fejezetébe. Azonban közbejött a balkáni földrengés és halomra döntötte sorba a szelid elmélkedéseket, hogy napirendre tűzze a má nak legizga- tottabb és legfélelmesebb »lenni, vagy nem lenni« kérdéseit. Recseg-ropog a magyar gazdasági élet egész épülete, csak a vasbeton talpakon nyugvó nagybankok állanak, kincses kamráik legmélyére eregetvén le a hozzájuk menekülő aranyakat és felvonó hidjaik szájánál jól megvizsgálván, pontosan lemérvén az élet menekültjeit, hogy be- bocsáttatásra alkalmasak-e, hogy nem káros és alkalmatlan jövevények-e? A pénz, mely külföldi és belföldi kószáló vándorlegényként járt kelt az országban és minden kis fedél alá bebocsátíatást kért, elrejtőz- ködik és hétszeresen elsánczolja magát. Fél azok alatt a fedelek alatt, ahol eddig vigan dolgozott és könnyen keresett s csak ott érzi jól magát, ahol nagy tömegben lehet Ott nincs egyéb veszedelme, mint az, hogy a gazdák gazdája, az állam teszi rá kezét s puskaporra és golyóra váltja Ólomfedezete van ma az aranynak is. Egy pár évvel ezelőtt arany-idők látszottak lenni, pénzt ért minden üzleti gondolat és tervezet, mert pénzt lehetett kapni minden vállalkozásra Máról-holnapra pénzügyi tudósokká váltak kalmárok, kőmivesek és nyugdíjasok s a polgári élet egyszerű, tisztességes alakjai mosolyogva jöttek rá, hogy nem olyan nagy ördögség az a pénzzel való üzleti gazdálkodás és részvény- csoportokba kezdtek tömegesülni az apró szorgalmi tőkék, hogy együttesen hasznos gazdáik dást kezdjenek, versenyezve a nagytőkévé f Valóságos felzúdulás fogadla üzleti . bői Pranger vezértitkár hűvös intését és óv figyelmeztetését. Azonban az idő — sajnos — őneki adott igazat, akkor még csak a pénzforgalom nyugtalanságának viharjeleiből — e földrengést jelző szeizmonogrammból következtethette, hogy valami készül, ami romboló lesz. Az lett. És nincs az az egyetemi nincs az a tudós, aki rövidebb idő alatt általánosabb, mélyebben járó, csontig hatóbb és gyakorlatibb tanítást tudott volna adni az érdekeit ezreknek és tízezreknek, mint az az idő, mely elkövetkezett. Ma tudja minden igazgató, igazgatósági- és felügyelő bizottsági tag, minden részvényes, hitelező és adós, hogy mi az a pénzgazdálkodás. Minden rendben volna, csak a tandij volt igen magas. Magasabb minden egyetemnél. Tagadhatatlan, hogy a hitelintézeti alapítások terén sok könnyelműség, sőt lelkiismerel- lenség is megállapítható utólag. Mégis ennek a megfeketedett aranykornak általános szignalu- rája nem ezzel a két súlyos szóval fejezhető ki, hanem a gondatlan optimizmus vérmességének, elkapatoüságának enyhébb jelzőivel. Az impulzust a sok önálló berendezkedésre a központi pénzforrások bőségéből és hasonló gondatlan optimizmusából nyerték, mely — ha a háborús világ be nem állt volna — talán még most is tartana és ez esetben a de- czentralizált kis pénzgazdaságok oly gazdasági pezsgést, fejlődést teremthettek volna, amilyenről ma már — a nagy ébredés után — álmodni sem lehet. Maga az, hogy e kis független pénzgazdaságok fel tudták serkenteni az aluszékony magyar vidéki közönség gazdasági és cumulativ gazdálkodási érzékét, hogy piaczra tudták hozni ! apró tőkéiket s őket magukat is bele tudták vonni a közös keretbe vont tőkékkel való közös gondolkodásba, hogy megludták velük becsültetni az üzleti vállalkozások tervezésében rejlő ‘éket s a vállalkp"' dósitásához szQk$■* vitel százféle keez á nemzeti „íviu , számot jelentő a kedvez *en viszonyok mindent ös u^.n törtek vol .a, a nemzet életében egy sokat várt értékes fordulalhoz vezethettek volna Sajnos, másként volt megirva s az események árnyékában húzódó következtetés ma már tapasztalati igazságra mutat. De ez az igazság addig nem megy, hogy a pénzgazdálkodás decenlrált berendezkedése felett elvileg is pálcát törjön s a központi pénz- halalmasságok egyeduralmát mutassa kizárólag helyesnek. Középintézetekre, kis intézetekre és szövetkezetekre is mindenkor szükség lesz, mert a társadalmi rétegek külön-külön tipusu embereit, gazdálkodóit, hiteligénylőit az ily rétegek számára szervezett s az ily embertípusok ügyeivel bíbelődő hitelintézmények fogják tudni a jövőben is kielégíteni s a merev és nagylábu kon- czeníráczió nem tudja az élet ama köreit bejárni, amelyeken emezek sötétben is otthonosak. »A szövetkezetek a falu pénzintézetei* mondja György Endre s ezen a nyomon a vidéki város igényt tarthat a maga bizalmas kis intézetére. Visszatetsző volna tehát, ha most — mint sok helyen hirdetik és némely helyen gyakorolják is — védtelen kis intézetekre valóságos razziát rendeznének az erősek. A csatatér sebesültjeit nem leölni és nem kifosztani illik, hanem ápolásba venni és megsegíteni. Annál inkább, mert nagyrészüket épen ezek az erősek küldték hadba és látták el fegyverrel és puskaporral, * A válság rettenetes rombolásai sok drága tapasztalathoz is jutatták a pénzvilágot. E tapasztalatokat mindenesetre össze kell gyűjtenünk — hiszen pénzünkben vannak — és az A „Nagybánya“ tárczája. Kivándorlók. Kelet felől lilás fény derengett a hegyeken s a felhők széle, mint a báli ruhákon a lágy, leomló csipke, rózsaszínben ragyogott. Egy-kót csillag az aczélszürke nyugati kékségben megpróbálta még kinyitni álmos szemét. Az ég keleti aljából azonban kévékben összefonódva törtek elő a fényes sugarak s a csillagok, a gyönyörűséges éjszaka sziporkázó őrszemei, beleolvadtak a nagy, átható, elömlő fényességbe. Az udvaron régen talpon voltak, s mint a megbolygatott hangyaboly nyüzsgött, mozgott a kis család egy nagy, ernyővel betakart szekér körül. Pakoltak, készültek, búcsúztak a háztól, a kis udvartól, a leveles kiskaputól, az udvaron szomorkodó almafátől, a csöpp kerttől, a melyben oly szépen megfértek egymás mellett egy pár georgina, káposzta, meg a szerteszéjjel elkuszó ugorkainda. A mint az egyre szétfoszló szürkeségben egymásra tekintettek, azt vették észre, hogy egyikök se örvendez az elutazás virradatán. Sőt egy kis fájó szomorúság is kikandikált a mélán lecsukott szemek alól, különösen a gyermekeknél. Az apróságok fölébreszlésnél visítottak is kissé. Anyjuk, a megfehőredett és lemondássá szelleműit jó asszony, lopva forrón megcsókolta az ajkuk szélét s úgy suttogta, mintha félne a saját tulajdon hangjától is: — Pszt. ,. édes fiókáim, angyalaim. Meghallja az apátok .. . Az »apjuk* meghallotta. Dörmögött, mint a készülő zivatar, s mérgében földhöz vágott egy háromlábú széket. Erre olyan megdöbbentő csend kezdődött a butortalan, üres, ásitozó kis házban, mintha ütött volna a szellemek órája. Az asz- szöny lábujjhegyen lépkedett, a gyerekek parányi kezeiket szájukra szorították. Utoljára az asszony a kertből letört egy rózsabimbót hosszú szárral. Mikor a fia elment katonának, a kalapjára e bokorból szakított neki egy leány. A fiú odaveszett. Főbelőtte magát, vagy elemésztette magát, amikor a szülők tönkremeneteléről értesült. A kékszemü leány esküje is szétoszlott, mint a párázat, most más karjaiban boldog. Akkor azt hitte, ott költözik el belőle a lélek, annyira jajongott érte . . . Az asszony szeméből köny tolult könyre. Az ember észrevette és ridegen, rekedtes hangon ordította: — Ülj fel, virrad. Indulunk. A kocsis, egy középmódu ember a faluból, rávert a törpe lovaira. Az erősen megrakott szekér nagyot zökkent s nyikorógva kifordult a kapu alól. Az asszony beletemette halotthalvány képét tenyerébe és hangtalanul zokogott. Mint a mikor megindul a zápor dörgés, czikkázó villámlás nélkül. A két gyermek fürtös, kerek fejét szeliden ráhajtotta anyjuk kebelére s tűnődve, megriadva reszketve néztek maguk elé, mint a fészken meg- ijesztetett apó madárfiókák ... A mint végig zörgött a karucza a kavicsos országúton, a kapufélfák mögül kibukkantak az emberfejek. Hajnalodon, s mielőtt kihajtanák a barmot, itatni, etetni kell a szorgos gazdának. Mikor pedig szekér zörög az utón, okvetlen kinéz az ember. így aztán tanúi voltak sokan a szökésnek. A kocsis mellett megtörve, kétrét hajolva, zord arczczal leolvasta Csiszér Albert az ar- czokról: — Tudtuk, hogy ez lesz a vége. Elúszott az ősi birtok. Galamb-bugos kapu, nagy istállók, földek, rétek, mezők, erdők elúsztak a garaton, tisztelt Csiszér uram .. . Ezt nem lehet félremagyarázni. Ezt meg kell érteni. Azt a tapadó, fürkésző, átfúró tekintet dörgedelmesebben beszél, mintha valaki torka- szakadtából kiabálna. A mig kieviczkélt a szekér a faluból, azt hitte Csiszér Albert, megkövül a pirító szégyentől. Az arcza kigyult, a szemei mintha ki akartak volna szaladni üregükből, mint a fölhevített tűzgolyók. A testet-lelket kínzó állapotnak vége lett. Kijutottak a faluból és Csiszér Albert úgy érezte, mintha sziklákat gurítanának le melléről jótévő kezek. A nagy, fulasztó nyomás után boldogan sóhajtott fel s egy pillanatra a biztató reménység kápráztató fénye villant, meg szeme élőit. Csodálatos módon most még jobban bizott a jövendőben s hite erősebb és igézetesebb volt a tervelgetések, tündöklő álomképek birodalmában, mint eleddig a nagy utazásra való elhatározásnak küzdelmében. Leikéről lefoszlott az a durva burok, mely alól őszinte szeretet, tiszta, gyermekes, gyöngéd vonzalom olyan ritkán találta meg a megfelelő hangot. Valami kedves, édes
