Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1913-07-31 / 31. szám

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre í korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal : Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is.

Utoljára.

— A szálló bérleti kérdéséhez. —

Julius 30.

A N. //.-ban közreadott soraimra elop hozott választ. Aláírás hiányában fel kell tételeznem, hogy a szerző maga a szerkesztő s az udvariasság parancsolja, hogy a tőle származó észrevételeket válasz nélkül ne hagyjam.

Jogom van az ügyhöz szólani, mert nem tarlom magam indigénának Egyszer, nem is oly régen, tűzkeresztségen mentem át. Akkor, amikor a nagy városi vagyon esett áldozatul. Akkor, amidőn két nap, két éjjel magam dolgoztam az összeomló falak között, ahová tűzoltó sem tette a lábát s ahová a részvét nem találta meg az utat. Itt szereztem meg a polgárjogot.

A város súlyos anyagi vesztességet szenvedett s egy ember munkája, egy élet küzdelme megsemmisült. Ki volt ez ember, talán mindenki tudja, de nem ismeri senki sem azt, aki érdeklődött volna az iránt, hogy a súlyos helyzetből, melybe önhibáján kivüí került, mikép szabadul.

Egy-két hónap s nagy gondokkal, súlyos áldozatokkal uj szállót teremtett. Mint a hangya, ha a bolyt szétrombolják, újra munkához lát, uj tanyát épit, úgy dolgozott ö is, magának uj munkakört biztosítva s a városnak, nos, ugy-e a városnak szolgálatot tett ezzel?

Ezzel az emberrel szemben nincs a városnak tartozása? Neki nincs érdeme?

Van. Ezer tagadással szemben is állítanám, hogy van s ő, aki egész életét munkában töltötte, van oly finom lelkületű, hogy érdeméért jutalmat ne kérjen, hogy megérezze, miszerint az érdem csak addig érdem, amig anyagi ellenszolgáltatást nem nvert. Szóval sem czáfolom senki érdemeit, de amikor üzletről van szó s városi vagyonról, akkor ne ezzel tessék argumentálni, mert ime erről az oldalról is hozhatunk fel érdemeket Ismerjük el ezeket szóval, írásban, vagy jegyzőkönyvi szavazattal, de ne használjuk fegyvernek — valamint zárjuk ki a tárgyalásokból azt a sokat emlegetett önzetlenséget. Ki hiszi el azt, kinek lehet ma bemagyarázni, hogy egy nagy vállalatba súlyos ezreseket önzetlenül fektetnek be. Ennek ellene mond a közmeggyőződés, ellene mond az üzlet természete. Nem önzetlenül fogtak az üzlethez, csak most, mert hiányzik a haszon, erényt akarnak csinálni a szükségből. Mennyire önzetlen nunka folyik, megmutatják a számok, amiket a múltkor közöltem s amelyek eredménye eddig megczáfolva nem lett. Bizony a 2X2 = 4, de a biztos eredményt a legtöbbször nem oly könnyű kihozni. Ha számolunk, akkor fel kell használnunk a műveleteket is, ezt nekem a matézis professorá- nak bízvást méltóztassék elhinni.

Jó Ízlésű urak intézik-e a részvénytársaság ügyeit vagy sem, ezzel nem foglalkozom, egyéneket nem hozok a vitába, hanem annyit tessék elhinni, hogy én is az vagyok, annyira az vagyok,

hogy a részvényeknek múltkor említettem eladási mó ’ja nem tőlem, hanem a r' y^nyesek' ki. Én csak azért

L ttem rrn. lezzem, miszerint

van e \ ’a. t.

Sőt bem u annyi jóizlés, hogy a »Közvetlenül« °zcrczikket legcziniku- sabb közleménynek, tartsam mindazok közt, amelyek a közelmúltban nyomda- festéket láttak. Lehet a törvényt magyarázni, ez már a törvény természete, lehet a részvényeseknek szavazni saját részvénytársaságuk érdekében, ha a törvény kifejezetten nem tiltja. Lehet kérem, mert ez esetben csak Ízlés dolga, szavazunk vagy sem?

Még csak annyit, hogy én ma is csak azon a véleményen vagyok, engedtessék ki a városi takarékpénztár a kötelezettségből, álljanak ki maguk az önzetlenek a saját vagyonukkal. Akkor állítsuk szembe mindennek kizárásával a pénzt a pénzzel, nehogy ha igy folytatják, újra plakáton kelljen a polgárokat felhívni az alkohol-fogyasztásra, hogy a pótadót csökkenteni lehessen.

Pásztor Imre.

*

Az audiatur et altera pars elvénél fogva készséggel adtunk helyt Pásztor Imre tanár és hírlapíró társunk czikké- nek, de mindjárt eleve ki kell jelentenünk, hogy sem az előző, sem jelenlegi okfejtéseivel egyet nem érthetünk.

Nem érthetünk egyet pedig főleg azon okból, mert mi gazdasági kérdések elbírálásánál csupán a város érdekeit

A „Nagybánya“ tárczája.

Hajnal*)

— Irta : Égly Mihály. —■

A hold sarlója még ezüstös Ragyog a Vénás csillaga,

De keleten halvány pír támad, Suhanva fát az éjszaka.

A venyigés hegy, tölgyes erdő Még félálomba szendereg,

Bár lopva ráborul a hajnal,

Bár füttyéül a rigó-sereg.

Amint a rózsás fellegekből Kivillan az első sugár, Fölkacsintgatnak a virágok: Szomjas a jakok csókra vár.

Ébred az én kis lányom is,

Csókos kis ajka csókra vár:

Hisz füttyentéll már a rigó, Kivillant az első sugár!

*) A Róka táneztanár növendékei által rendezett estélyen szavalta Égly Sárika.

A zsákmány.

Láposyné reggel pirulva, sértődött arczczal gyűrte zsebébe Joob Mihály levelét s feltette magában, hogy nem is felel neki. Délben úgy határozott, hogy válaszol a levélre, de nem megy el a kért találkozóra. Délután öt órakor aztán észrevétlenül kisurrant a villa hátsó ajtaján.

A Páfrány-ut már teljesen néptelen volt. A nyaralókat már rég hazaverte az őszi köd, az erdei magános sétálók pedig mindig elkerülték ezt az elhagyott, félelmetes utat, melyet az erdő titokzatos ősíakói sehogy sem akartak átengedni a betolakodó jövevényeknek. A jövevények ugyan a kultúra szent nevében birtokukba vették az egész erdőt, de azért, mikor erre a magános, rejtett útra tévedtek, félve, loppal jártak, mintha tilosba léptek volna, mert ezen a szűzi, ember nem járta vidéken világosan érezték, hogy a kultúra minden lépése betörés a természet birodalmába.

Láposyné azonban semmi félelmet sem érzett. Izgatott idegeire csillapitólag, zsongitólag ütödött le az erdő csöndje, melyből nem ijesztő némaság, hanem valami halk, bágyasztó melódia áradt. A nagy magánosság csak megnövelte bátorságát, mert úgy érezte, mintha el lenne vágva az egész világtól, s mintha az az ezernyi fonál, mely őt másokhoz fűzte, s mely minden mozdulatát és gondolatát kormányozta és korlátozta, egyszerre vágódott volna le róla. Érezte a nagy, felelősség nélküli függetlenség gyönyörét, melyre minden asszony rászomjazik, kinek ágya mellé hosszabb ideig volt főrfmyoszolya állitva. Lassan, I

sétálva lépkedett, hosszan, mélyen lélegzett, be- szivta az erdei virágok illatát, nézte az utat elborító hervadt faleveleket, a százados fenyőket, melyeknek malachit-zöld koronáját egymásba kötötte az őszi szél nyomán odaverődött bikanyál. S amint az erdő mélyéből egyre hangosabb zsongással verődött vissza az erdő muzsikája, úgy tűnt fel előtte, mintha a fák között száz és száz húr lenne kifeszitve, melyen egy láthatatlan zenész arany vonójaként rezzent végig az októberi nap bágyadt sugara.

Az ut egyre zordabb, egyre kietlenebb lett, de észre sem vette. Gondolatokba mélyedt. Előbb Joobra gondolt, ki már bizonyosan türelmetlenül várja a kápolnánál. Azután a kis leánya jutott az eszébe, kinek a nagy sietségben elfelejtett uzsonnát kinn hagyni. Szive összeszorult, ha rágondolt, hogy a kis leány nemsokára éhesen, kisirt szemmel fogja keresni az üres szobában, s csaknem visszafordult. De aztán megvigasztalódott, hogy a szakácsnő bizonyosan leküld a vendéglőbe, ha látni fogja, hogy nem jön haza a rendes időre. Férjére is gondolt s eszébe jutott, hogy másnap el fog utazni s hogy ma bizonyosan korábban jön haza, hogy hosszabb ideig legyenek együtt. Maga előtt látta férje nyugtalan, aggódó és gyanakvó pillantását, de semmi félelmet és semmi lelkifurdalást nem érzett. Biztos volt magában és biztos volt Joob Mihályban is. Sohasem tudta megérteni férje kínzó s mindkettőjükre gyötrelmes féltékenységét, mikor Joob mindig csak a legnagyobb tisztelet hangján beszélt vele s mikor köztük sohasem volt más, mint a leg-