Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1913-12-25 / 52. szám

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő;

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-nt 14 szám, ahov lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is.

Magyar karácsony.

Deczember 24.

Társaságban voltam, ahol magas színvonalú társalgást folytattak diszling- vált, előkelő, művelt urak és a napi élet forgalmától távol élő, olyan ritkán látható szép asszonyok.

Társaságban voltam, ahol nekem, betévedt idegennek, soha újra meg nem jelenő vendégnek helyet adtak azok, akik a társadalmi élet apró gondjaival vesződnek és mindent megtudnak vitatni szellemi kultúrájuk erős, igaz, mélyértelmü gondolataival. Társaságban voltam, ahol — történetesen — az átöröklődések soha el nem évülő problémáját feszegették tanárok és természettudós hirben álló férfiak, akik elmondtak mindent, amivel az élet — a kegyetlen és az elővigyázatosakat is felrugó élet teremthet, rombolhat, átplántálva harmadiziglenig visz- szavezelhető eredetű bajokat, amelyek az átmeneti kort, az apát, fiút nem bántották, s csak az unoka agy velőjét de- generálták, roncsolták össze aszalt, fáradt, koravén agyvelővé.

Az volt az impresszióm: itt, ebben a társaságban sokan tanultak, sokan tanítottak, beszélő, vitatkozó párpercü ellenfelek. Sokan finomodtak meg emberi gyarlóságok elítélésében és nagy jóság, sok szeretet szállhatott ezekbe a kultur- lelkekbe, lehetetlenül sínylődő, apák, nagyapák könyelmüségeitől degenerált utódok iránt. Sokan vannak, akik a kultúra bajait azért vitatják, mert ösztönös szeretet és jóság praedeszlinálja őket erre; sokan vannak, akiknek a jótékonyság nemcsak előkelő, nagyúri gesztus, hanem az a falat kenyér szükségessége, ami a lelkiösmeret néha lobogó éhségét elégíti ki. Szép ez. Élvezetes és felemelő, megnyugtató, mert müveit kezekben látjuk az élőhalottak szomorú sorsát . . . Illúzió! Mert ebből az illúzióból is kilendített egy keserű véletlen.

Társaságban voltam és az esti óra percenő fényében oszló embertömegből egy boltba tévedtem, ahol az ajtófélfa kemény deszkáján ott fityegett az „adakozzunk a vakoknak!“ feliratú obiigát persely. Egy ösmerős is bejött velem, aki rajongó hive Bölsche tanainak, aki Lombrosót olvassa és Weiningert. Szelíden megfogtam a karját:

— Hát ön nem ad egy kulturmor- zsát az élőhalottaknak, a vakoknak ?

— Oh, — mondta szellemesen, — a szinvakoknak kellene inkább adni.

Nagyon fájt ez nekem. Eszembe jutott egy, a magyarJ utteraturában élő, szomorú lelkű, szomorú életű leány, akinek nem kell adakoznunk, csak nehány intim, nyugalmas versolvasó perccel, csak szeretettel és emlékezéssel: Krüzselyi Erzsiké jutott az eszembe, aki bánatos fényű verseivel belopakodik a fehér lányszobákba és ösmeretlen gyötrődések su- jetjével dalaiban az élőhalottak költészetét adja vissza. Akiről igen sokan nem tudják, hogy gyermekkora óta siketnéma és az általános fizikai gyöngesége szem- idegsorvadással támadta meg és kísérteties bánatossággal csillogó nagy, fekete szemüvegei mögött közel áll a megvaku- láshoz. Megható poémáiból csöndességek, sötétségek zimankói vernek fészket életre váró, életre hivó lelkek labirintusaiban És, amig életéből apró intimitásokat mesél el zengő szavakban, elborul a lelkünk, mert hiszen elképzelni sem tudjuk, egészséges szervü emberek, hogy milyen lehet az élet színek, dalok, életlárma és realitás sivatagok nélkül!

A némák és vakok szerencsétlenei- nek tömege évről-évre sokasodik. A nikotin és alkoholmérgezés következményeinek áldozatai ezek. De némák és vakok azok az elhagyott, kitett, megvetett, a társadalmi kultúrából kizárt gyermekek is, akiket elfelejt a társadalom hangos beszédre tanítani, nehogy megzavarják kenyérért könyörgésükkel a jóllétben élő családokat, nehogy kinyíljon a szemük és felvilágosodotlságban lássák a szociálisnak nevezett magyar élet tűrhetetlen visszaéléseit, amelyet osztályoz és kitüntet, kizár és megvet; nagyok, élők, gondolkozók és következményekre számítók szerelméből fakadt és nem törvényesített gyermekektől az élethez szükséges emberi jogokat, lehetőségeket elrabolva. Ezek között élnek az árvák és a szegény proletárcsemeték, akiket otthon elpusztít a nyomor és a gyermekmenhely gondos, kiváltságosán jóságos vezetői mentenek meg —■■ épen csak a minimális életnek.

Önök, uraim, az élvezetek standján várakozók, akik az asszonyban csak az

A „Nagybánya“ tárczája.

A Kereszten.

í.

Kezdeleh már megismerni és nem merlek már szeretni Mert az én sok, nagy hibámat mindet megtalálom nálad

Lelked beteg, élhetetlen; gyáva vagy a szerelemben. — Almoknak élsz, mint én élek —

So’se lennék boldog véled

Hangulattal tele lelkünk.

Túlsók érzés lakik bennünk.

Jobb lesz nekünk most elválni, Csalódásra minek várni . . .

11.

A többiekben élnek; hitek, remények, álmok. Én: hit, reménység nélkül, ébren, szomorún jár ok. A többieknek nagy cél, komoly cél ez az élet Én nekem ; üres semmi. Én a hálálnak élek..,

111.

Nyár és ősz nélkül, megyek a télbe Csodatavásznak ez büntetése.

Elveszett éltem hő nyara s ősze Tavaszom múltán, tél lett belőle

Gyümölcse nem lesz virágos fának.

Tűzre kerülnek a száraz ágak.

S szomorú tűzön, míg lassan égnek, Lángnyelven, halkan majd igy beszélnek:

Jaj annak, kinek dús tavaszt adtak! Virágból készült ravatal annak.

8 későn sirat az meddő virágot aki gyümölcsöt sohase látott.

Vérteay Gyula.

A karácsonyi vendég.

Az Ekebya élt gavallérok közé tartozott a kis Rüster is, aki hangjegyeket transzporált, meg fuvolázott. Alacsony sorsból eredt és szegény volt, se otthona, se rokonai. Nehéz idők következtek reá, mikor szétoszlott a gavallérok serege.

Nem volt többé se lova, se kocsija, se bundája, se vörös útitáskája. Gyaíogszerrel kellett vándorolnia egyik udvarházból a másikba s holmiját kék koczkás gyapjukendőbe kötve czipelte. Kabátját állig begombolta, hogy ne lássa senki, milyen az inge meg a mellénye. Legdrágább kincseit: szétszedett fuvoláját, zsebbe való lapos üvegét, meg kottázó tollát bő zsebében tartogatta.

A hangjégymásolás volt a mestersége. S ha minden a régiben marad, dolognak nem is lett

volna hijján. Ámde évről-évre gyérült odafenn Vermlandban a muzsikaszó. Lomtárba, a földre került a rothadó selyemkötelü gitár, a szine hagyott billentyűs meg zsinóros görbe vadászkürt s uijnyi vastag por lepte be a hosszú, vas- veretü hegedütokot. Ám mennél kevesebbet foglalkozott a kis Rüster fuvolájával, annál több dolga akadt a zsebbe való palaczkjával s végre is teljesen ráadta magát az ivásra. Nagy kár volt a kis Rusterért.

Egy darabig még régi jóbarátként fogadták az udvarházakban, bár szánalmat keltett, mikor megérkezett, s örömöt, a mikor távozott. Mert bűzlött a burnóttóí meg a szeszes italtól, s mihelyt megivott egy pohár snapszot vagy egy-két pohár puncsot, legott becsipett s illetlen történeteket mesélt el. Átka volt a vendégszerető udvarházaknak.

Egyszer karácsony táján elindult Löfdalába, a hol Liljekrona lakott, a nagy hegedűs. Liljek- rona is egyike volt az ekebyi gavalléroknak, da az őrnagyné halála után löfdalai szép birtokára költözött s ott tartózkodott. S ime Rüster a karácsony előtti nápokban, az ünnepre való készülődés közepette állított be hozzá, munkát kérve. Liljekrona nehány hangjegyfüzetet Íratott le vele.

— Jobb lett volna újra útnak eresztened — mondta Liljekroná hitvese. — Nyilván oly lassan végzi majd a dolgát, hogy itt kell fognunk karácsony estére.

— Valahol csak el kell töltenie — felelt Liljekrona és puncsot és grogot téve Rüster elé,