Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-12-18 / 51. szám
2 NAGYBÁNYA 1913. december 18. — amit minden családapának tudnia kell — hogy a büntetés is csak úgy észszerű, tehát emberhez, emberi intézményhez illő, ha az első sorban nevelési eszköz. Tisztában vannak azonban a törvényhozások afelől, hogy azokra a nemes törekvésekre, célokra, amelyekre az impulzust a társadalom emberszerető nagy egyéniségeitől vették, — pusztán az államhatalom organizmusa képtelen. A társadalom munkájára feltétlenül szükség van, mert ide nem annyira sablonos hivatali munka, mint különösen me- legenérző szív kell. Széli Kálmán, a gyermekvédelmi törvény megalkotója mondta: súlyt helyezek a társadalom közremun- kálkodására, mert csak ahol életerős társadalom van, ott vagyunk képesek nagy eszméinket megvalósitani, mert a társadalom részvétéből merit az állam erőt. A fiatalkorúak bűncselekményeinél a bírónak valóságos segítő társai a társadalom emelkedett lelkű tagjai, együtt keresik az igazságot s kutatják a fiatalkorú jövője érdekében célirányos eszközöket. Hogy ez a társadalmi munka mennyire reális célok elérésén fáradozik — mert hiszen tulajdonképen a társadalom önvédekezése a bűncselekmények ellen — legjobban bizonyítja azon tény, hogy ezek a reformeszmék épen Amerikából, amit pedig a ridegen számitó önérdekek hazájának tartunk, — indultak hóditó útjukra, midőn már ott bámulatos eredményeket értek el Onnan vették az ispirációs Európa államai. Onnan vettük mi is. És itt a nemzeti önérzet, büszkeség tölthet el bennünket azon tudat fölött, hogy ezeknek a nagy reformoknak hatalmas jelentőségét egyszerre jobban megértettük, mint Európa legtöbb állama. Mindenfelé tele van már országunk úgynevezett patronázs-egye- sületekkel, melyek az emberbarátok sok ezreit tömörítik, lelkesítik, erősitik arra a szeretet munkájára, mely a gyermekek, fiatalkorúak megmentésének áldásos célját tűzte ki maga elé. Nagy mulasztást követ el minden A „Nagybánya“ tárczája. A feleségem. Vége felé járt az ebéd. Házas emberek, régi barátok ültek az asztalnál, a kik néha feleségük nélkül, legénytnódon verődtek össze, mint valamikor régen. Sokat ettek, sokat ittak; beszéltek mindenről, felbirizgálták a régi vidám emlékeket — azokat a meleg emlékeket, melyek akarva-nemakarva megmosolyogtatják az ajkat és megremegtetik a szivet. — Emlékszel, Gyuri, — szólt az egyik, — mikor Saint-Gérmainbe rándultunk ki azzal a két montmartre-i leánynyal? — Hogy a manóba ue emlékezném I És felfrissítették a részleteket, ezt meg amazt, ezernyi apróságot, a mi még most is gyönyörködtette őket. Aztán a házasságra terelődött a szó és mindegyik őszinte arczezal jelentette ki: — ó, ha újra kezdhetném az életemet . . . Georges Duportin hozzátette: — Különös, milyen könnyen beleugrik ebbe az ember. El határozza, hogy nem házasodik meg soha; aztán tavaszsza! falura megy; meleg van ; a nyár szépnek ígérkezik; a mező virágos; találkozik egy leánynyal az ismerőseinél . . . puff, megvan. Mint házasember tér vissza. Pierre Létoile felkiáltott: — Igaz! Ez az én esetem is — csak a részletek különösek . . . A barátja félbeszakította: — A mi téged illet, téged nem sajnállak. Hiszen a te feleséged a legbájosabb asszony a földön, szép, kedves, város, mely nem alkotja meg a maga patronázs egyesületét, mert bátran állíthatjuk, hogy a patronázs egyesület, ha melegen érző szivek intézik sorsát, leg alább is oly mértékben szolgálja a fiatalkorú bűnösök megmentésének czélját, mint épen a fiatalkorúak külön bíráskodásáról alkotott törvény. Ahol tehát még nincs patronázs- egyesület, alkossák meg mielőbb azok, akik szivükön viselik a rósz útra tévedt fiatalkorúak megmentését. Dr. Kemény István, törvszéki biró. A miniszterelnök a városok- hitelszükségletéről. Deczember 17. A magyar városok országos kongresszusa felterjesztést intézett a miniszterelnökhöz, a belügyminiszterhez és a pénzügyminiszterhez, akiket arra kért, hogy a mai nehéz pénzviszonyok között a kormány jöjjön a városok támogatására, még pedig oly módon, hogy az állami emisszió összegét a városok legszükségesebb beruházásaihoz megkiváníató összeggel emelje fel és ezt az összeget bocsássa a városok rendelkezésére. A kongresszusnak ez ügyben tett felterjesztésére Tisza István gróf miniszterelnök most hosszabb leiratban válaszolt. Különösen két momentum domborodik ki a miniszterelnök leiratából; az egyik az, hogy egyhamar a pénzpiac lényeges javulására nincs remény s igy szükségesnek tartja, hogy a városok még a legszükségesebb beruházásokra előirányzott 90 millió koronát kitevő hitelszükségletüket is redukálják, amely mérsékelt összeg megszer zésére kilátásba helyezi a kormány közreműködését; a másik nevezetes pont pedig az, amit mi is már számtalanszor hangoztattunk, hogy a kölcsönszerzést a városok közösen, a kongresszus utján és a kormánynyai egyet- értőleg intézzék. Ezzel tehát a ministerelnök maga elismeri a városi hiteligények központosításának a szükségét. A leiratot egyébként a következőkben ismertetjük : Tisza István gróf miniszterelnök mindenekelőtt kifejezést ad annak, hogy a kormány teljes mértékben átérzi a városok jelenlegi pénzügyi helyzetének nehézségeit és azokat a súlyos következményeket, amelyekkel a városi tökéletes; te minden bizonynyal legboldogabb vagy köztünk. — Nem tehetek róla, — mondta a másik. — Hogyan ? — Igaz, hogy a feleségem tökéletes asz- szony; de én azért mégis kedvem ellenére vettem el. — Ugyan no! — Igenis. Hallgassátok meg az esetet. Har minezöt éves voltam és olyan kevéssé gondoltam a házasságra, mint akár arra, hogy fel- akaszszam magamat. A tiszlességes leányokat unalmasaknak tartottam és imádtam az élvezeteket. Májusban meghívtak Normandiába, az unokafivérem, Simon d’Erabel lakodalmára. Igazi nor- mand lakodalom volt. öt órakor ültünk asztalhoz ; tizenegy órakor még mindig ettünk. Erre az alkalomra összepárosítottak valami Dumouün kisasszonynyal, egy nyugalmazott ezredes leányával. Szőke, katonás, jó megjelenésű fiatal teremtés volt, merész és beszédes. Egész napra a karmai közé kaparintott, levitt a parkba, táncoltatott, akár tetszett nekem, akár nem — szóval kétségbeejtett. Gondoltam magamban: Ma még hagyján, de holnap megugróm. Nekem elég volt. Este tizenegy óra felé a hölgyek szobájukba vonultak ; a férfiak tovább dohányoztak iszogatás közben vagy iszogattak dohányzás közben — ahogy akarjátok. A nyitott ablakon át látni lehetett a falusiak mulatságát. Paraszt legények és leányok ugráltak körben, valami vad táncznótát üvöltve, a mit gyönge hangon kisért két hegedűs meg egy beruházási akció megakadása az amúgy is nehéz viszonyokkal küzdő iparra nézve jár. Értesíti továbbá a miniszterelnök a kongresszust, hogy a kormány már hónapok óta intenzív munkát fejt ki abban az irányban, hogy e kérdésben a városok segítségére jöhessen, s ha eddig számottevő eredményt nem mutathatott fel. annak oka tisztán a pénzpiac helyzetében rejlik. Az utolsó öt esztendő alatt — úgymond — két, a háború széléig kiélesedett külügyi krízis pénzügyi következményei s igen nagyarányú állami beruházási programúi kívánalmai terhelték meg a magyar állam háztartását. Az államnak egy milliárdot megközelítő hiteligényekkel kellett öt év alatt a piacon fellépnie s a nemzetközi pénzpiac hely^ zetének megromlása folytán ezen szükséglet túlnyomó nagy részét rövid lejáratú függő adósság utján volt kénytelen fedezni. E körülmények összejátszásánál fogva a lejáró kincstári jegyek megújításának s a még mindig fennforgó rendkívüli hiteligények kielégítésének kettős szükséglete nehezedik az állam hitelviszonyaira a nemzetközi pénzpiacnak olyan súlyos helyzete mellett, hogy az állam sürgős pénzszükséglelének fedezését is alig képes b ztositani, ezt meghaladó összegek felvételére pedig, csak a viszonyok jelentékeny javulásával nyílhatnék kilátás. Tekintettel arra a körülményre is, hogy kedvező kamatlábbal biró emisszionális kölcsönökre hosszú ideig nem gondolhalunk s az állam és a városok előreláthatólag évekig csak aránylag drága kölcsönöket fognak köthetni, feltétlenül szükségesnek véli a miniszterelnök, hogy a városok alapos revízió alá vegyék beruházási programmjukat s nagyon tetemesen leszállítsák a most kiszámított 448,000 000 korona összes szükségletet, illetőleg jobb időkre halasz- szák e szükséglet egy részének kivitelét. Éppen igy leszállítandó volna az első évre kimutatott 90,000.000 korona is, mert hiszen ennek az összegnek beszerzéséhez is vajmi kevés reménység fűzhető. Igen célszerűnek tartaná továbbá a miniszterelnök, ha ezt a 90,000 000 koronát sürgősség és elkerülhetetlen szükség szempontjából maguk az illetékes tényezők két csoportba oszthatnák, hogy első sorban az első csoport kielégítésére koncentrálják a kormány, úgy, mint a városok törekvésüket s csak ha ezenfelül is mutatkozik pénzbeszerzési lehetőség, térjenek át a kevésbbé sürgős igények kielégítésére. ^ Végül ismételve biztosítja a kongresszust, hogy a magyar kormány teljes odaadással foglalkozik ezzel a kérdéssel és siet a városok segítségére, bár megjegyzi, hogy egyes városoknak a pénzbeszerzés körül tett kísérletei igen klárinétos, nagy konyha-asztalból rögtönzött emelvényen. A parasztok lármás nótája egyszeregyszer egészen iúlharsogta a hangszerek szavát s a féktelen kurjongatásoktól megszaggafott czinczogás mintha foszlányokban hullt volna le a magasból, kis szétszóródott kó'a töredékek alakjában. Két nagy, fáklyákkal körülvett hordó ontotta az italt a népnek. Két ember mosogatta egy csöbörben a poharakat vagy a kupákat, aztán tüstént a csapok alá tartották, a honnét piros sugárban ömlött a szőlőbor, aranyszinben a tiszta almabor; s a kiszáradt torkú tánczosok, a nyugodt öregek, az izzadó leányok tolongva nyújtogatták a kezüket, hogy sorra megragadhassanak valami edényt és nagy kortyokban, hátravetett fejjel, nyakalhassák azt az italt, a melyet jobban kedveltek. Egy asztalon kenyér, vaj, sajt és burka volt. Mindenki falt egyet időről-időre — és a csillagok fényében gyönyörűség volt ezt az egészséges, durva ünnepet látni, kedve kerekedett az embernek, hogy igyék ezekből a nagyhasu hordókból és száraz kenyeret egyék egy kis vajjal meg nyers hagymává1. őrült vágy fogott el, hogy résztvegyek ebben a mulatságban és otthagytam a társaimat. Egy kicsit részeg lehettem, azt be kell vallanom ; de nemsokára egészen az voltam. Megfogtam a kezét egy erős, lihegő parasztlánynak s azt ugráltattam veszettül, mig csak a lélegzetem el nem állott. Aztán ittam egy pohár bort és más leányt kaptam derékon. Táncz után, frissítőül, egész kupa almabort hörpintettem fel s azzal újra ugrálni kezdtem, mint valami eszeveszett.
