Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1913-11-06 / 45. szám

2 gődni és az iskolának praktikus célokat szolgálni. A »Non scolae, séd vitae disci­mus« régi elv, vallották is mindenkoron, de azért nem valósittották meg. Most se fogják adni olyan olcsón s kiváncsiak va­gyunk a miniszterre, hogy a közoktatási tanács bizonyosan régit követelő szelleme előtt takarodót fuj-e, vagy kitart a maga ideálja, a praktikus célokat szolgáló egy­séges középiskola követelése mellett? A dolog nem közömbös. A jövő nem­zedéknek szellemi felfegyverkezéséről, az élet nehéz harcaiban való kellő megál­lásáról van szó. Lehetetlen, hogy ez a szülők ezreit ne izgassa, ne érdekelje! „Hisz nem vagyunk zsidók!“ November 6. A középiskola reformjával öt uj leány- gimnáziumot kap a vidék. Gondolkozzunk e fölötte hasábos vezér- czikkre való thémán, vagy essünk hanyatt a kultúra fejbeverésétől, mely állás után szalad­gáló, nyomorgó családjainkat érte ? És ujjongjunk föl: evőé! éljenek a nők, azok, akiknek a vá­lasztójogáért küzdünk — ha ugyan küzdünk ?— és akiknek a térhódításán mi Őrölünk a legjobban De ujjongjunk e a kereskedelmi alkalmazottak budapesti egyesületének jelentése fölött, amelyet most eresztett szét és amelyből két szomorú, sivár szó üti meg a fülünket: kevesen vagyunk I Kevesen. Mert az intellektuellek (akik igy szeretik nevezni magukat) fiaikat gimnáziumba járatják az életre nevelő kereskedelmi iskolák helyett. Mert az intellektuellek nem engedhetik fiaikat praktikus pályákra, kereskedelmi tanfolya­mokra: — »hisz nem vagyunk zsidók, hogy a fiunk boltos legyen!« ... * Oh, nyomorult, finnyás, magyar úri gőg! Miniszteri előszobákban, igazgatói bürókban őgye- legni nem szégyel, mert javadalmazásjavitást vár érte, mert előléptetést remél, mert a fele­sége, testvére, leánya »közbenjárása« és becsü­lete árán jut föl azon a rozoga lépcsőn, melyen mégis diplomás ur és nem kereskedősegéd! De irigykedve látja a nehéz gazdasági helyzetben is élő, viruló nagy kereskedelmi házakat és titok­ban összetépi, letiporja a diplomáját, a meg­élhetését épen csak biztositó diplomát és fel­szeszélyes és pompás öltözködést, amelyről min­denkinek van valami fogalma s amely minden nőnek valami fejedelmi méltóságot és egyúttal gyerekes bájt kölcsönöz. Mi nem fogjuk azt meg­látni soha, ha csak a divat el nem hozza a mi országainkba, mert ha egykor le is fog hullani a feredzse, a török nők már alatta is európai módra lesznek öltözködve. Mennyit vesztenek ezzel a festők és hogy sajnálhatja mindenki! Képzeljünk el egy szép török nőt, »sugárat, mint a ciprusfa«, aki a rózsaszirmok minden színár­nyalatával ékes: veres bársony, vagy ezüstös szövésű, kissé jobbra hajló kis sapkával, vállaira hulló fekete fürtökkel, aranynyal hímzett, fehér damaszk ruhában, puffos ujjakkal, hosszú nagy uszálylyal. A ruhája elül úgy nyílik szót, hogy látni lehet a rózsaszínű, bő selyem nadrágot, amely ezer ráncban esik a kinai módra felül visszatürt cipőkre. Dereka körül zöld atlasz öv ; gyémántok a nyakéken, a melltüjében, a hajdi- szén, a hajfonataiban, a sapkája bojtján, a pa­pucsain, az ingvállán, övén a homloka körül, tetőtől-talpig ragyogva, mint a spanyol székes- egyházak madonnái. Gyerekes testtartással ott hever a széles divánon, szép cserkesz, arab és perzsa rableányok koszorúja közepette, a kik nagy leomló ruhába vannak burkolva, mint az antik szobrok . . . Vagy képzeljünk el egy asszonyt, a ki »fehér, mint az Olimpus hava«, kék atlasz ruhában, egészen betakarva arannyal átszőtt nagy fátyollal, a mint gyöngyös ottománján ül s előtte a teheráni szőnyegen térdel a férje, a ki az utolsó könyörgését mondja el, mielőtt levonná a leplet kincséről. Képzeljünk egy szerelmes kegyencznőt, a ki a hárem legtitkosabb szobájában urára vár és nincs rajta egyéb, csak kis kabátkája és nad­rágja, melyek kidomborítják hajlékony testének minden báját s olyannak látszik, mint valami NAGYBÁNYA sóhajt, ha nem hallja senki üres szobájában: mikor jutok oda én is, Teremtő Istenem, ahol az a két fővárosi ügyvéd van, akiket törüllek az ügyédi kamara tagjainak névsorából, mert még a tagdijaikat sem tudták megfizetni! De ilyen titkos sejtelmek, sóhajok és szülői balhitek megátkozása mellett is felujjong: evőé! örömmel köszöntöm a miniszteri rendeletet, mert a leányom, aki eddig fiúiskolában járta a nyolcz latinosztályt, ezentúl leánygimnáziumban fogja tanítani az antik tudományt. Azt, amellyel diplo­mához lehet jutni, — van kereskedelmi diploma is! — azt, amellyel egyetemre lehet menni és irodába, nem reális, pénztermő, praktikus keres­kedelmi pályákra. Jól van. Előre lányok! Ott van a helyük, élethivatásuk zsendülő ösvénye a gimnáziumi padok között. Onnan mehetnek az életbe, nehéz és küzdelmes útra, onnan mehetnek a parla­mentbe — és tanári szobákba, nőorvosi rende­lőkbe, ahol a holnap vár magukra. Menjenek. Minél többen! És szorítsák ki a buksi fiukat, minél többet, a gimnáziumból. Szorítsák ki őket és — neveljék meg a szüleiket, hogy kereske­dőknek taníttassák a fiaikat. És tanítsák buzgó hevüléssel, hogy a kitartott nő kényszerű hely­zete a multté, ott van. ahol a selyemfiu, aki nyegle könnyelműséggel fecsérli el az ősi vagyont, vagy az apja szerzeményét. Tanítsák buzgó hevüléssel, hogy csak az a házasság az igazi, a boldog, a szép, a szent, amelyben a kereső, a dolgozó férfi nem cifra, kedves, tehetetlen bábot visz a házhoz, hanem tudásban, életbirásban egyenrangú embert, aki, ha kell, önálló keresettel lendít a jövendő család helyzetén. És tanítsák meg, hogy csak annak van életjogosultsága, aki megtud állni a maga lábán, az a tiszteletre méltó, aki nem szégyenli keres­kedői hivatását sem és müveit ur tud lenni mellette, aki nem tartja lealázónak, úri mivol­tához érdemtelennek a pultot, ahol a gyár, az ipar a művészet termékeit az irodalom, a tudo­mány portékáit kínálja s intelligens elemeket követel maga mellé, aki értse is azt: hogy a művészet, a tudomány az irodalom szolgálatá­ban áll. Akkor van jogosultsága a leánygimnázium­nak, akkor nem fognak kétségbeesni évszázados nagy czégek, akik nem találnak megfelelő alkal­mazottra, mert a kispolgári osztály nevetséges gőggel küldi fiait a gimnáziumból kikerült dip­lomás urak nyomora felé! „ * fürge elegáns apródfiu. Bizony meg kell adni, hogy ezeknek a kopaszfelü, fekete kabátos csúf »refor­mált« törököknek sokkal többjük van, mintsem érdemlik. De ez a házi öltözet is alá van vetve a divat szeszélyeinek. A hölgyek — minthogy egyéb dolguk nincs — uj frizurák kitalálásával töltik az idejüket. Elhalmozzák bodrokkal, mindenféle czifrasággal; tollakat, szalagokat tűznek a hajukba; keresztül kötik a fejüket; prémeket tesznek a nyakuk köré és karjukra. Minden keleti ruházat­ból kölcsönöznek valamit. Az európai divatot török divattal keverik. Parókát tesznek, megfÖ3tik a hajukat, feketére, szőkére, veresre. Ezerfólekép szertelenkednek és versenyeznek egymással, akár­csak az európai nagyvárosok legféktelenebb becs­vágyó asszonyai. Ha egy ünnepnapon az »édes vizeknél« valami varázsvessző érintésével el le­hetne tüntetni egyszerre a feredzséket és fátyla­kat mind, látnánk valószínűleg török asszonyokat ázsiai királynőknek, meg francia divatárusnőknek öltözve, némelyeket előkelő úrnők báli ruhájában, másokat gazdag polgárasszonyok öltözékében, vagy markoiányosnő, lovarnő, görög- és cigányasszony jelmezben, akkora változatossággal, mint a hogy a férfiaknál láthatni a Valideszultána hidján. * A lakás, a hol e szép, gazdag mohamedán nők élnek, némikép megfelel csábitó, bizarr öltö­zéküknek. A nők szobái legtöbbnyire jó fekvésüek, ahonnan csodás kilátás nyílik a tengerre, vagy Kons­tantinápoly egy jó nagy részére. Lent egy kis kert bekerítve magas fallal, amit befut a borostyán és jázmin, fent egy kis terrasz; az utcza felől való részen kiugró kis verandák üvegfallal, mint a spanyol házak »miradores» ei. A belsejük gyö­nyörű. Szinte csupa apró szalonok : a parkett 1913. november 6. Kievi menekültek a szatmári pályaudvaron. — Akiket egy volt nagybányai festő mentett meg. — November 5. (Saját tudósítónktól.) A Nagybánya mun­katársa — a nagybányai személyvonat indulá­sára várakozva, egy nagyon érdekes csapatot pillantott meg a szatmári pályaudvar perronján. Péntek reggel volt, friss, tiszta levegőbe veszett el a vonatok füstje s a harmadosztályú váró­terem előtt rongyos, foltos pokróczon kuczor- gott egy öreg zsidó s régi szakadozott, fényes kaftánban imádkozott. Körülötte a család tagjai álltak és riadt szemükből, félénk összehúzódá­sukból az első perczben látszott az üldözteté­sek, nélkülözések, sanyaruságok fájdalma. Az érdekes csoportot alig vette észre valaki a pályaudvari sürgés-forgásban, pedig első percz­ben észre lehetett venni, hogy orosz-zsidó me­nekültek. A csoport öt felnőttből és két gyer­mekből állott s tudósítónk érdeklődéssel for­dult az agg vezetőkőz, kicsodák, honnan kerül­lek ide, hová vezet az ütjük? A szegény, agyonhajszolt, megtépázott emberek egy családot alkottak. Az öreg, imád­kozó családfőt Rosenschlik Móricznak hívták és sokáig volt kiskereskedése egy orosz faluban. Nehány hónappal ezelőtt a család tönkrement s Kievbe ment lakni, hol a gyönyörű szép Rosenschlik Nina egy zsargonszinpad artistanője lett s a család egyedüli támasza, fenntartója mostanig. Augusztus közepén egyszerre csak felzu- dult a vérvád s a zsargon-színpadokra is csú­nyán rájárt a rúd. Rosenschlickék is érezték, hogy nem so­káig maradhatnak Kievben, elbujdostak tehát és úgy, ahogy tengődtek nehány hétig. Nina — a csodaszép fekete zsidóleány, nagy szemei most is könyesek, amikor édes­apjától átveszi a szót — elhatározta, hogy föl­keresi Moszkvában Kiss Károlyt, akit régóta ösmert. Kiss Károly nagybányai festő volt valaha, a szabadiskolát is járta, ide s tova tiz éve festő­iskolát nyitott Moszkvában. Egy vidéki utján kinai gyékénnyel, vagy szőnyeggel födve, a meny- nyezeten festett virágok és gyümölcsök, a fal mellett széles divánok, közepén kis márvány szökő­kút, ablakán virágcserepek. És az a nagyon ked­ves, bizonytalan fél-világosság, mely teljesen a keleti ház sajátossága; valami erdei világosság, zárdáé, vagy tiszteletreméltó szent helyé, vagy mit tudom én, mié, de a mely késztet bennün­ket, hogy lábujjhegyen járjunk, halk hangon beszél­jünk, ne mondjunk csak alázatos, édes szavakat ne beszéljünk másról, csak szerelemről, vagy Istenről. Ez a sejtelmes világosság, a kert illata, a viz csobogása, az árnyként suhanó rableányok, a mélységes csönd, mely az egész házban ural­kodik, Ázsia hegyei, a melyek ide kéklenek a rácsokon, meg az ablakok elé boruló jázminlom­bokon át, mindezek kifejezhetetlen édes és melan­kolikus érzést keltenek az európaiakban, a kik először lépnek e falak közé. E háremek legna­gyobb részének díszítése egyszerű, szinte komoly ; de vannak közöttük igen fényesek is, arany ara- beszkes fehér atlaszszal bevont falakkal, czédrusfa mennyezettel, aranyos rácsokkal, drága bútorok­kal. A bútorzatról következtetni lehetne az életre. Csupa karosszékeket látunk, nagy és kis otto- mánokat, apró szőnyegeket, zsámolyokat, kis székeket, mindenféle formájú párnákat, sálokkal és bokrétákkal letakart matráczokat, csupa puha, gyöngéd holmit, amely mind ezerfélekép mondja : ülj le, heveredj le ; szeress ; szenderegj; álmodj I Itt amott kézi tükrök, strueztoll-legyezők ; a fa­lakon czizellált csibukok; az ablakokban madár­kalitkák, a szoba közepén füstölő edény; az asz­talkákon zenélő órák, mindenféle játékszer és csecse-becsék, amelyek temérdek gyermekes sze­szélyéről tanúskodnak egy tétlenségben élő úrnő­nek, aki unatkozik. És a berendezés fényűzése nemcsak látszólagos. Vannak házak, ahol az egész

Next

/
Thumbnails
Contents