Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-10-02 / 40. szám
2 NAGYBÁNYA 1913. október 2. sebbeknek. A legkitűnőbb társalgók egyike volt s anekdotái, miket egy hosszú, tapasztalatokban és élményekben gazdag élet ötletei, sziporkázó elméssége és derűs világfelfogása aranyoztak be, mindenütt, amerre csak járt, a jókedv rózsáit szórták el . . . Most már ott pihen a Kerepesi-uti temetőben, a főváros által adományozott díszsírhelyen. Halála országos gyászt váltott ki a szivekből, de a legfájdalmasabb mégis a mi gyászunk, hiszen Nagybánya leghübb fiát siratjuk! Teleki Géza gróf életrajzi adatait a következőkben ismertetjük: Teleki Géza gróf 1844. szeptember 28-án Désen született. Nagybányán, Nagyváradon és Marosvásárhelyen végezte a középiskolákat, majd a hohenheimi gazdasági akadémia hallgatója lett. Később Kőváron volt tiszteletbeli jegyző Országgyűlési képviselőnek 1875-ben választották meg a kisnyiresi kerületben, majd két czik- luson át a nagysomkuti kerületet képviselte. Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején belügyminiszter volt. Ez időből maradt főn az a híressé vált mondása: Csak két őszinte magyar belügyminiszter volt és azok közül az egyik én voltam A politikának sohasem volt barátja, irtózott attól s kiváló tehetségeit inkább a tudomány, művészet s irodalom terén, nemkülönben a humanus intézetek felvirágoztatása körül ér- vényesitte. Midőn Tisza Kálmán visszavonult, bár megmaradt a képviselőház tagjának, elfordult ő is a politikai közélettől Elnöke volt a Történelmi Társulatnak, mely buzgó működésének igen sokat köszönhet; halála napjáig viselte az országos magyar bányászati és kohászati egyesület elnöki tisztét; elnöke volt továbbá a Szatmármegyei Gazdasági Egyesületnek, a Klotild-szeretetháznak, a Fehérkereszt-egyesület lelenczházának és vezérembere igen sok más intézetnek. Jó szivét semmi sem jellemzi jobban, mint az, hogy még halálos ágyán is az általa gyámolított humanitárius egyesületekre gondolt. Kérte, hogy ne küldjenek koszorút ravatalára, hanem koszorumegváltásul a pénzt juttassák a szünidei gyermektelep egyesület részére, melynek alapitója ő volt. A gyászoló család a következő gyászjelentést adta ki: Özv. id. gróf Teleki Gézáné szül. Muratty Iréné saját, valamint fia gróf Teleki Pál, menye gróf Teleki Pálné szül. gróf Bissingen-Nippen- burg Johanna, unokái Mária és Géza Pál, fivére gróf Teleki Sándor, — úgyszintén a többi rokonság nevében szomorodott szívvel jelenti szeban oktatott, azután elfelejtett, bár te annyiszor gondoltál is reá. Ott lesz a képviselő is, aki rád se nézett azelőtt. Nem úgy van itt, mint városon, ahol alig vetnek ügyet az emberek a mellettük elmenőkre. Mikor aztán megérkeznek a halottvivők s a hosszú posztót aláteriíik a koporsónak, mindenki segít nekik. Nem is gondolod, milyen a svartsjöi egyházfi, öreg katona s tábornagynak nézhetné valaki. Haja galambősz, rövidre nyírott, bajusza tüskés, ajka hegyes. Karcsú, magas a növése, egyenes könnyed és biztos a járása. Vasárnap frissen kikefélt, finom posztókabátot visel. Szakasztott olyan, mint a legfinomabb öreg ur. S a gyászmenet élén halad legeslegelől. A gyászbotos csak utána következik Nem azt teszi ez, hogy tisztség dolgában hasonlítana az egyházfihoz. Mert megeshetik, hogy nagy a hivatalos kalapja s ^kiment a divatból. Többnyire nem is érzi jól magát az öltözetében. De hát ki is érezné benne jól magát? Aztán jössz te a koporsódban, hoz a halottas ember s nyomukban a pap, a harangozó, a biró meg a gyásztisztességet tevők. Az egész gyülekezet elkísér a temetőbe, a felől bizonyos lehetsz. De most meg kell figyelned még valamit. A kiséreted jelentéktelen, szegényes. Nem pompás városiak, csak egyszerű, szükséggel küzdő svarls- jőiek. Csupán egy nagy s tekintélyes ember van az egész gyülekezetben, s ez te vagy a koporsódban, mert már meghaltál. A többinek másnap megint durva, nehéz reíett férje: idősb római szentbirodalmi széki gróf Teleki Géza valóságos belső titkos tanácsos, a gróf Teleki-nemzetség seniorának folyó évi szeptember hó 27-én délelőtt ya12 órakor, életének 70 ik és boldog házasságának 43-ik évében, a halotti szentségek ájtatos felvétele után történt gyászos elhunytát A megboldogult hült teteme folyó hó 29-én délután 3 órakor fog a gyászházban: V. kér., József-tér 7. szám alatt a róm kath. egyház szertartása szerint beszenteltetni és a kerepesi-uti temetőben, a székesfőváros által adományozott díszsírhelyen, örök nyugalomra helyeztetni. Az engesztelő szent mise- áldozatok az elhunyt lelki üdvéért folyó hó 30-án délelőtt 10 órakor fognak Budapesten a Szent István-bazilikábap és a nagysomkuti róm. kath plébániatemplomban a Mindenhatónak bemutat- látni. Budapest, 1913 szeptember hó 27-én. Ál dás és béke poraira! A Szaf márvár megyei Gazdasági Egyesület gyászjelentése igy hangzik: A Szatmármegyei Gazdasági Egyesület a mélyen lesújtó veszteség őszinte fájdalmával tudatja, hogy szerelve tisztelt Elnöke : id. Teleki Géza gróf v. b. t. t, volt magyar királyi belügyminiszter stb f. évi szeptember hó 27-én Budapesten meghalt. Haló porai nyugodjanak békével az általa forrón szeretett magyar földben. Emlékét szeretettel őrizzük. Szatmár, 1913 szep- i tember 28. Külön gyászjelentéseket adtak ki továbbá mindazon egyesületek s intézetek, melyeknek elnöke, igazgatója volt. A boldogult főurat Budapesten, a kerepesi-uti temetőben, a főváros által ; adományozott díszsírhelyen helyezték örök nyugalomra. Temetésén a részvét impozáns módon nyilatkozott meg A végtisztességen résztvettek a kormánynak Budapesten időző tagjai, az Országos Kaszinó, a Történelmi Társulat, az Országos Bányászati és Kohászati Egyesület, a Szatmárvármegvei Gazdasági Egyesület, az Akadémia, a Földrajzi Társaság küldöttei, a fővárosi arisztokráczia, a I közélet, irodalom és művészet előkelő- ' ségei igen nagy számban. Értesülésünk szerint gróf Teleki Géza hamvait egy-két év múltán haza fogják szállítani a nagysomkuti családi sírboltba. Titánok. Tizenkét ösztöndíjas festő Nagybányán. Október 1. Mikor az István király szállót megter réz- lék, a második emeletre műtermeket terveztek. dologhoz kell látnia ; öreg, rozoga viskóban guny- nyasztania; avult, foltos kabátot viselnie. A többieket tovább is gyötri, sorvasztja, őrli és megalázza a nyomorúság. Ha egy idegen kisérne ki a sírodig, jobban elszomorodnék a gyásztisztességtevőkön, mint azon, hogy meghaltál. Neked nem kell többet vizsgálgatnod a kabátod bársönygallérját: nem kopott-e a széle? Nem kell újra összehajtanod a selyemkendődet, hogy ne lássék rajta a szakadás. Nem kell hitelért könyörögnöd a falubeli szatócsnak. Nem kell koldusbotra jutnod s rettegned attól, hogy egyszer majd terhére leszel a gyülekezetnek. A temetőbe menet mindenkinek az jár az eszében, hogy legjobb csak meghalni; jobb fehér hajnali felhőn mennybe szállni, mint örökösen tűrni az élet viszontagságait. S mikor a gyászmenet kiér a temetőbe, a felásott sir mellett kicserélik a posztót erős kötelekkel. A halottvivők fölállnak a kihányt földre és lebocsátanak a sírba. Aztán jön a harangozó. Megáll a sir szélén és elkezd énekelni: »A sírba térek*. Egyes-egyedül énekli a gyászdalf, nem segít neki senki. Se a pap, se más valaki. De a ha- rangozónak énekelni kell, zúghat az északi szél, arczélre tűzhet a nap. A harangozó egész öreg ember, alig bir immár énekelni. Jól tudja, hogy a hangja már nem cseng olyan szépen, mint mikor fiatal korában siratta el a holtakat, de azért csak énekel : kötelessége. A műtermekből sajnosán túltengő spórpolitiká- ból nem lett semmi, ellenben nagy, világos, kényelmes szobák kerültek a homlokzatra, honnan fél Nagybányát át lehet tekinteni. Ezekbe a szobákba két hónapig egy kisebb kolónia festékszagu, kalapácsolástól, füttytől hangos, de azért bohémen intim hangulata hurcolkodott, a budapesti rajztanárképző — és képzőművészeti akadémia fiatal növendékeivel Első eset a festőiskola történetében, hogy állami ösztöndijjal annyi talenlumos fiatalember ránduljon le Nagybányára — mert eleddig csak Ferenczy növendékek jöttek le mesterük után — a főiskolák növendékei Szolnokra, Kecskemétre, Gödöllőre kerültek. Ezt az örvendetes stációt, — amit az a (izénkét erőskezü, biztos szemű legény jelent Nagybányának — jelöljük meg a belük határkövével, ki tudja — talán a holnap művészet történetében melyiküknek jut jelentős szerep ? A tizenkét ösztöndíjas közül három festőnő. Csuka Ilonka, Collas Krisztina és Seidl Emmy. Mind a három több éve jár Nagybányára nyaralni. Fejlődésüket szemmel kisértük, tévedéseiket megjegyeztük és örvendetesen meg kell állapítani, hogy nagyon szépen haladtak. — A piktorinák itt szorgalmasak, dolgosak, jelentette ki Réti mester, amikor beszélgetni volt alkalmunk vele a bányai festőlányokról. A baj náluk csak az, hogy későn kerülnek a festő iskolába. Akkor, amikor fejlődésük Iegkritiku sabb, aktot rajzolni nem engedi a mama — ez pedig, a tanulás éveiben elvitázhatatlanul szükséges. Ez a három ösztöndíjas leány kivétel, hisz mind a három félig gyerekkorban kezdett studirozni és helyesen. Haladásuk és tehetségük kibontakozása ezért szemmel látható. Csuka Ilonka köztük a leghatározottabb tehetség. Színei már ma is ragyogóan tiszták, formalátása kiforrottan biztos és tanulmányfej- képei — számszerint nyolc-tizet festett a nyáron — lépésről-Iépésre haladást mutatnak. Újabban valami dekorativ hajlam mutatkozott nála, ez azonban nem térítheti el igazi irányától, melyben egyénisége legjobban érvényesülhet. Tájképeiben ma még sok a bátortalanság, de idővel — ha ebben az irányban is szorgalmasan sludiroz — értékeseket alkothat. Collas Krisztina határozottan csak grafikus. »Úgy rajzolok, mint egy őrült* — mondta, — »hogy minél gyorsabban haladhassak*. Hatvanöt rajz, tizennyolc szénrajz, igen sok aquarell, olajkép — összesen körülbelül kilencvenhat-száz — mülap dicséri Collas temperamentumos szorgalmát. A festőnők közt ez ritkaság, mert a legtöbbje úgy kezeli az ecsetet, az ónt, mint a nyirettyűt vagy zongorát, dillettáns, szórakozást kereső módon. Rajzai közt nem egy igen érdekes, értékes akadt, különösen egyik cigányfm tanulmányfeje, ezen kevesebb a felesleges re- toudl, az anyagszerüség azonban annál inkább érezhető és karakterisztikus. Tájképei metszetMert azon a napon — ezt csak beláthatod — amikor teljesen elveszítené a hangját és nem énekelhetne többé, le kellene mondania az állásáról. S ez rá nézve egyet jelentene a koldusbotra jutással. Ezért aggódik éneklése alatt az egész gyülekezet, hátha ki se bírja kopott hangja a ver3 végéig? De mégse segít neki senki. Mert nem is illik s nem is szokás. Svartsjöben sohase énekelnek a sírnál. A templomban is csak egy verset énekelnek, az e'sőt a karácsonyi reggeli istentiszteleten. De ha valaki jól figyel, észre kell vennie, hogy a harangozó mégse énekel magában. Egy hang kiséri, szakasztott olyan, mint az övé. S a két hang úgy összeolvad, mintha csak egy volna. Ez e másik hang egy hosszú fakó kabátos kis öreg emberé. Az éltes emberke még a haran- gozónál is vénebb De összeszedi a maradékhangját, csakhogy segíthessen a társán. S a hangja, mondom, épen olyan, mint. a harangozóé. Annyira hasonlít egyik a másikhoz, hogy Tehetetlen nem csodálkozni rajfa. De ha jobban figyelünk, észrevesszük, hogy az ősz emberke is szakasztott olyan, mint a harangozó. Olyan az orra, ajka, szája, csakhogy kissé öregebb s jobban megviselte az élet. És azt gondoljuk magunkban: ez a szegény emberke nyilván testvére a harangozónak. Aztán megtudjuk azt is, miért segít neki ? Az öregnek, látod, világéletében rosszul folyt a dolga. Váltig üldözte a balsors. Sőt egyszer tönkre is ment s a harangozót is magával rán*
