Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-07-03 / 27. szám
2 NAGYBÁNYA 1913. julius 3. négy óra volna a tanítási idő. A latint — a sokat emlegetett latint — az alsóbb négy osztályból teljesen kiküszöbölnék; de megkezdenék helyette a németet. Ezt sem gramatikából, hanem élőbeszéddel. A szabályokra már csak akkor kerülne a sor, amikor a tanuló magában a nyelvben kellő jártassággal bir. A természet- tudományok a felsőbb osztályok számára tartatnának fenn — ez ellen lehet a legtöbb kifogást emelni — és nagy súly helyeztetnék a történet tanítására, és pedig elsősorban a világtörténetre kerülne a sor s csak később a magyar történelemre, amikor az ifjú lelkében már megvan a háttér, melyben hazánk történeti eseményei lezajlottak. Ez a Jankovich miniszter terve a középiskolai oktatás reformjáról. Még mindig hátrább maradnánk tehát, mint a nyugat legtöbb művelt állama a közoktatásügy rendezése terén, de mindenesetre hatalmas lépés előre. És mert Jankovich Béla kultuszminiszterben megvan a bátorság ahhoz, hogy ezt az operácziót végre is hajtsa középiskolai oktatási rendszerünkön, kívánatos, hogy addig ott ne hagyja állását, mig ezt meg nem cselekszi. Mert ki tudja, utódának lenne-e hozzá elegendő bátorsága, szemben azzal a vaskalapos felfogással, amely még mindig a mostani rendszert vallja egyedül üdvözítőnek. Dr. Lakatos Ottó jubileuma. Julias 2. Meleg, bensőséges szeretettel ünnepelte Arad város katholikus társadalma az elmúlt napokban dr. Lakatos Ottó rendfőnök negyedszázados papi jubileumát. Amikor 25 évvel ezelőtt elhangzottak a felszentelő püspök szavai a jubiláns előtt, talán még maga sem gondolta, hogy milyen feladat vár reá, hogy milyen oroszlánrésze lesz majd a hitélet föllenditésében. Bizonyára érezte az Igazság sugarait, amely ott lebegett felette, amely erős erkölcsi érzetét, erős kötelesség- s felelősségérzetét már akkor odacsepegtette a jubiláns leikébe. Ma, 25 év után, amikor ezüstmiséjét mondja ezüstös hajszálak nélkül, amidőn 25 év jól eltöltött munkája után, friss lélekkel áll oda ahhoz az oltárhoz, amelyen első áldozatát bemutatta, akkor lelkén bizonyára átrezdül egy húr, a ked vés visszaemlékezés gondolata, amelynek akkordjai egy tartalmas életben csúcsosodnak ki... A szeretet bevitele a lelkekbe, ez volt jelszava s hogy milyen sikerrel oldotta meg, mutatja a hívők nagy serege, amely lelki vezetőjét tiszteli benne. Lakatost, mint embert, jósága, szeretele, mint szerzetest kötelességtudás jellemzi, megértette a kor szükségletét s kiállt a társadalmi élet porondjára, hogy ott is kivegye magának azt a részt, amely a társadalom átalakításának nagy munkájából neki volt fenntartva. S ez a munka nem volt könnyű. Súlyos voltát tán akkor érezte legjobban, amikor rend társai tisztelete a rendfőnöki székbe ültette s kezébe adta a rend kormányának vezetését, hogy azt irányozza. Lakatos lendített is rajta, mert rendfőnöksége alatt uj utakat, uj csapásokat nyitott meg, amelyeken haladva a minoritarend csakhamar elfoglalja ismét azt a fényes polczot, amely múltjánál fogva, úgy az ifjúság nevelése, mint a lelkek vezetése terén megilleti. A legfontosabb pillérek le vannak rakva, amelyeken majd felépül a jövő minden reményeivel együtt. Mint társadalmi ember, jól tudja azt, hogy a XX század a tettek jegyében született, hogy a tettek korát éljük, ép azért igyekezett is tenni és alkotni. Üres frázisok, nagyhangú kiszólások kora már lejárt; ma minden ember annyit ér, ameny- nyit produkál. Valószínűleg ez a gondolat foglalkoztatta amidőn egyszerre két uj gimnáziumot nyitott meg, amelyek legszebb dokumentumai működésének s tettvágyának. A gondolat testet öltött két gimnázium aíakjában. A nagy dolgokhoz nagy hit s erős akarat kell, amely megalkuvást nem ismer, önkénytelenül is Tolsztoj, az orosz apostol jut eszembe a világ megváltását czélzó tanaival, aki jóllehet az irodalomban fér -mén volt, még sem tudta megközelíteni azokat a magaslatokat, ahová az az ember emelkedik, akinek hite van. Lakatosban meg van ez a hit s erős akarat. Hitt egy szebb jövőben s annak elérésén erős akarattal munkálkodott . . . Dr Lakatos Ottót 1888 junius 26-án szentelte pappá Egernek volt nagynevű érseke, Sa- massa József s e fölszentelésnek 25. évfordulóját avatta nagyszabású ünnepnappá az aradiak szeretete, ragaszkodása, melylyel a jubiláló rendfőnök iránt mindnyájan viseltetnek. Az ünnepségek junius 25-én este kezdődtek. Ekkor tisztelgett a jubiláns előtt az aradi minorita rendház és az egész magyarországi rendtartomány küldöttsége dr. Monay Ferencz, az aradi rendház főnöke s a város népszerű plébánosának vezetése alatt. Monay lendületes költői szavakkal emlékezett meg a rendfőnök érdemeiről, 25 év nehéz munkájáról, majd a hatásos beszéd végén átnyújtotta azt az értékes arany keresztet, amellyel a rend tagjai tisztelték meg főnöküket. Az aradi rendház külön ajándékkal is kedveskedett; egy ezüst babérág volt az, amelynek minden egyes levelére egy aradi rendtag neve van bevésve. Lakatos Oltó dr. meghatottan köszönte meg a testvéri érzület e szép megnyilatkozását s biztosította az egybegyült rendi tagokat, hogy amint eddig, úgy ezután is mindig csak azt a czélt tartja szem előtt, amelyet magának kitűzött s azt az utat fogja keresni, amely a rend boldogulásához vezet. Junius 26 án, a jubileum napján reggel hét órakor tartotta meg jubileumi miséjét az ünnepelt nagy, fényes közönség jelenlétében Mise alatt a kongregánisták énekkara Weichart Auróra dirigálásával és Müttermüller József konzervatóriumi igazgató orgonakiséretével Ca ralelli és Durand szerzeményeiből adtak elő válogatott énekeket. Ugyanaznap este hat órakor a jubilánst az aradi úrnők és urleányok Mária-kongregácziói ünnepelték. Az üdvözlő beszédet Schweffer Ilonka tartotta, az ünnepi szónoklatot pedig Schlechta Gusztávné mondta Kiss Eszti és Naj- mányi Margit szavalataikkal, Prekupás Lujza, Komlóssy Boriska, Gerich Irén, Horváth Gizi és Gerich Ilus zene- és énekszámokkal emelték az ünnepséget, melyet nagy és előkelő közönség élvezett végig, elismeréssel honorálva a szereplőket és ünnepelve a jubiláló főpapot. A jubileumi ünnepségek junius 29 edi kén, vasárnap folytatódtak, amidőn az ünnepelt y210 órakor ünnepi misét mondott. Mielőtt a jubiláns az oltárhoz indult volna, a minorita templom sekrestyéjében üdvözölte őt a kath. kör egy kisebb küldöttsége s átnyújtotta a díszes email munkákkal ékített drága ezüst keresztet, a kath. körnek és valamennyi aradi kath. egyesületnek együttes ajándékát. E kereszttel kezében indult a jubiláns az oltárhoz; 25 fehérruhás, fehér virágot vivő kongregánista leányka nyitotta meg a menetet, majd a papság következett, végül a kath. kör tagjai testületileg, Urbán Péter báró elnök vezetése alatt. Mise közben, az evangélium után Monay Ferencz dr. plébános, a jubilánsnak egykori tanítványa tartott szentbeszédet, a papi hivatás fenséges voltál fejtegetve. Végül a pápai áldást adta a templomot zsúfolásig megtöltő hívekre a jubiláns. A kis fityfirity Katicza szeme sugárzott, mint a legpazarabb júliusi nap s olyan mosolygás szaladt végig rózsás kis arczán, amely tele volt hálával, szeretettel s mégis ragyogott, mint a tó tükre a holdvilágnál. Odakuporodott az öreg ur lábához s fölnézett rá, mint egy doromboló, engedelmes kis ezirmos. Az öreg szeme fényesedéit a könytői, megcsókolta a lenhaja szélét s bele- dörmögte a bozontos, tüskés szakállába: — Kedves fiam, egy eleven szent! S hosszuszáru pipáját előkotorászván az almárium mindenes fenekéből, rágyújtott holmi csempészett szüzdohányra, amelyet, a márdoki haszonbérlő küldött neki nagy titokban, kézen- közön. Bodor füstkarikák csavarogtak, kerekedtek, ölelkeztek a levegőben. Amint lassan révedezve széjjelrebbentek, olyan jól el lehetett mélyülni a múlt idők édes emlékébe. Aki pipára gyújt, akár régi emlékek közt keresgélne. Mint a sárga fo- liánsok közé préselt virág illata szárnyra kel, ha a könyvekkel mulatunk, úgy rajzanak elő a múlt képei, jelenetei annak, aki csendesen magában pipázik. Mint az utazó szeme a távlat ködös titokzatosságában, Bogdán bácsi révedező tekintete is a múlt, a jelen és a jövő eseményeinek finom selyemszálait kötözgette s forró szeretettel kérdezte az éjszemü kis porontytól: — Ugy-e, Katicza fiam, nem hagysz el? Velem maradsz, engem szeretsz egyedül? A leányka a pillanat egy milliomodrészéig habozott. Nehogy hazugság csuszamoljék ki a száján. Később mégis tiszta valóságként hitte, hogy ő Bogdán bácsit szereti. Nem úgy . . . (itt édes bizsergést érzett a szivében), hanem másképpen. Mint aki fölnevelte, gyámolította, bevezette abba a rengeteg sokadalomba, melynek neve az élet. — Szeretem, szeretem ! — sikongta s édes kaczagás csengése csilingelt a szava végén, mint egy elnyújtott, kottára nem irható dal. Óh, be boldog volt Bogdán bácsi! Csak úgy ömlött az ígéret a száján: — Tied mindenem, Katicza fiam, a bolt, a ház, a zsellérlakások, a rétek s az erdőrész a Bekecs alatt. De a sírunkat öntözd ám I Hogy viruljon ám rajta a kék liliom, a Jézusfal Bizony hamar sor került az Ígéret beváltására. Már tudniillik a Bogdán bácsi ígéretére. A segédjegyző, akit Pál Istvánnak hívtak s olyan volt a szeme, mint a búzavirág, folyton ott ődön- gélt a bolt körül. Pedig se teát, se pántlikát, se szappant, se degenyeget nem vásárolt. Mondták is a falun szerte: — A segédjegyző is jobban szeretné, ha a palvaria valahol a piaczi részen volna. — Ebben tökéletesen igazuk volt, mert nem lopná hiába akkor az időt. Egyszer aztán a segédjegyző szövetfélét ment bevásárolni a boltba. Az édesanyjának névnapi ajándékul. Kiválasztott valamit, de olyan tarka barkát, mint a görény bundája ta- vaszszal. Katicza csintalanul mosolygott. — Talán nem jó ? — Jó, csakhogy nem mindehkinek. — Az édesanyámnak vettem. — Akkor annak éppen nem jó . . . A segédjegyző végigsimitotta kis pörge bajuszát, amelynek olyan színe volt, mint a finom tajtéknak. Katicza kissé rajta felejtette a szemét. Aztán lesütötte nagy hirtelen és konstatálta magában, hogy Pál István ur nem főst rosszul. Aztán fátyolos, dallamos hangon mondotta: — Mert ilyent az oláhnék, meg a czigány- asszonyok viselnek. Hanem adok én alkalmasat. A mikor fizetett, a nagy zavarában többet adott egy koronával, de ezt Katicza akkor vette észre, midőn már messzi járt a vevője. Utána küldte egy boltosinassal. Természetes, azt illik megköszönni. S azután gyakran volt zavarban, vagy mi, mert mindig ott felejtődött, hol egy fél keztyü, hol az ezüst sz'vartárca, a belsejében tőrt rejtegető s9tabot. Úgy tavasz felé, mikor pacsirtadallal telik meg a lég s a megujhodott főid édes, kábító illatot lehel, egy délután a városban volt Ávéd Bogdán portékáért. Olyankor egy idős örményasszony viselt gondot Katiczára, akit szívességből segített, mint távoli rokonság Bogdán bácsinak. Meg lehetett bízni benne, értett az üzlethez is. Bátrán magára hagyta tehát Katicza s egész nap künn csatangolt a természetben. Délutánra maradt a kert, amelyben a virágágyak az ő tapasztalt, művészi ujjaira vártak. A lelkét megtöltötte a friss szellő, a forró napsugár ábrándos vágyakozásokkal s kibeszélhetetlen érzések szivárványos buborékai röpködtek lelkében, amelyeknek nem tudott nevet adni Dalolgatott, rakosgatott nagy vidámsággal, amikor hirtelen levélzörrenést hall. A szomszéd kert mellett megállt egy férfi. Pál István volt. Csak állt, mint a megtestesült némaság, nem tudott szólni. Katicza törte meg a csendet: — Hívnám, hogy segítsen, de nem engedi a kert!
