Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-07-03 / 27. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is. A középiskolák reformja. Julius 2. Nem régiben csak úgy eldugva a többi mindennapiságok között, egy érdekes hir jelent meg a székesfővárosi napisajtóban a középiskolák reformjáról. Nem is mindenik lap vett róla tudomást. Amelyek megemlékeztek róla, azok is minden kommentár nélkül tették. Hát hiszen nem csuda. Akkortájban tartotta Tisza István gróf hires külügyi beszédét s akkortájban rendezték tiszteletére a 600 terítékes lakomát a Hungáriában. Ezek mellett az események mellett egészen eltörpült a középiskolák reformjáról szárnyra kelt hir. Még annyi feltűnést sem keltett, mint az állami elemi iskolai tanitók kinevezési jogának a főispánokhoz való leszállításáról néhány nappal azelőtt nyilvánosságra jutott eszme. Ezzel legalább foglalkoztak a lapok. Persze tisztán politikai nézőpontból. Politikai tendenciákat olvastak bele a kultuszminiszter tervébe, pedig úgy lehet csak magát és minisztériumát szeretné megszabadítani a tanítói kinevezésekkel egybeforrott hihetetlen arányú protekciókeresésektől és protektorjárásoktól. A középiskolai reform kérdésében úgy látszik sehogy sem lehetett politikát felfedezni. Tehát politikai nagy napilapjaink hallgatással mentek el mellette. Pedig bizony ha valami, úgy ez a kérdés megérdemelné-, hogy a közvélemény mennél szélesebb körökben vegyen tudomást róla és mennél hangosabban foglaljon mellette állást. Ekként is buzdítván a minisztert, hogy csak csinálja meg mennél előbb az általa tervbe vett reformot. Mert kár, örökre kár minden esztendőért, amennyivel késni fog A hir szerint Jankovich Béla kultuszminiszter, ez a sokak előtt még ma is ismeretlen nagy tudásu, európai látókörű férfiú nagy reformokat tervez tárczája keretében, egyebek között a középiskolákban is. A miniszter, aki a művelt nyugoti államok közoktatásügyeit ugyan alaposan ismeri, a mai magyar középiskolai oktatást teljességgel elhibázottnak tartja. Mert az, szerinte, nem felel meg többé a mai kor követelményéinek. A tanulókat túlterheli anélkül, hogy ellátná életrevaló ismeretekkel. Ez a miniszter kiindulási pontja, melylvel kénytelen tökéletesen egyetérteni mindenki, aki a középiskolai köz- oktatásügyet ismeri. Egyetértenek ebben az érdekelt szülők é j Tértenek a középiskolából az élet viszontagságai közé kikerülő növendékek. Különbség csak abban van, hogy a legtöbben a tanárokat okozzák azért, amiben pedig a rendszer a hibás, melyhez a tanárok alkalmazkodni kénytelenek. A miniszter ezen változtatandó, azt akarja, hogy a holt formák és szabályok helyett a szemléltető és érzékeltető tanítás honosodjék meg. A memoria túlterhelése helyett a gondolkodást fejleszszék és a képességet arra, hogy föl tudja fogni a lényeget. Eddig azzal védelmezték középiskoláink jelenlegi tanítási módszerét, hogy azok nem is arra vannak hivatva, hogy az élet számára tanítsanak, hanem csak általános elméleti ismereteket nyújtanak olyan iskolák végezhetéséhez, amelyek aztán az életre készítik elő az ifjúságot. Ebből a felfogásból következett, hogy holt nyelvekkel, holt irodalmakkal, ezeknek holt szabályaival, az élő nyelveknek is nem az elsajátításával, hanem a leg- agyafurtabb szabályainak gépies átültetésével hitték a középiskolák feladatát betöltődnek és betol! endőnek Az elmebeli tehetség fejlesztését az emlékezőképesség fejlesztésével elérhetőnek. Az emlékezőképesség fejlesztésének csaknem egyetlen eszközéül a holt szabályok élettelen betűi, a betűk és rideg szavak egyszerű elraktározása tekintetvén. Mintha csak az emésztőképesség fejlesztése czél- jából kavicsokat nveletnének, hogy ekként legyen ez egész szervezet edzettebb és munkaképesebb. Állást foglaltak már ez ellen a rendszer ellen sokan és sokszor; éppen a középiskolai tanárok közül is azok, akik nem az ókor klasszikus világképzeletében élnek, hanem a mostani mindennapi életben. Most végre maga a miniszter foglalt állást. A köztudomásra jutott tervezet szerint az alsóbb négy osztályban napi három, a felsőbb négy osztályban napi A „Nagybánya“ tárczája. Katicza fiam. — Katicza fiam, berregett a csengő, vevő van! — harsogta a közbelső szobából Bogdán bácsi, akit az idegen meg a czigány megténsuraz ; tőlünk, régi jó pajtásoktól, akik nádmézért az ő pudüjába csúsztattuk a rézkrajczárjainkat, csak úgy fogadja e!: kedves Bogdán bácsi. Katicza ugrik, mint a villamos szikra. Az állványnál terem s édes mosoly ráadásával méri le a kék és rózsaszín fejtőt. Meg is szokta, meg is szerette Katiczát a falu. Sőt a környék is. A piacz túlsó oldalán, a nagy kőházas boltban ásitoz a zsidó-. Bizony ez is a Katicza érdeme. Elcsalogatta tőle a vevőket. Édes szóval, aranyos mosolygással, (az asszonyok azt mondták a kislányoknak: Hiába mosolyogsz úgy, mint a botos Katicza !) s egy-két szem málnaczukorral, amelyet rózsás, finom ujjacskáival gyömöszöl a kis szöszke apróságok csattanó, piros szájacskájába. Csoda-e, ha Ávéd Bogdán bácsi, amikor ó-bort ízlelt, azt mondta, hosszan és jóízűen cset- tentvén a nyelvével: olyan finom, mint Katicza fiam! Ha baraczkot nyomott bütykös, vastag ujjá- val a gyermekek fejebubjára, szeretettel, komoly, érdeklődő tekintettel fordult a szülők felé : csak jó lenne a szentem, mint az én Katicza fiam ! Az imádságban is többet foglalkozott Katicza javával, boldogságával, mint az ő öreges, romlatag életével. — Már úgy a hogy czipelem a jármot. Aztán, Katicza fiam, becsukod a botot és elkísérsz ki szépen a temetőbe. A kis Katiczának érzékeny lelke volt. Sírásra görbült csinos, kicsi szája s peregtek a könnycseppjei, mint a virágról a harmat gyöngyszemei. S mikor ilyen szomorú kedve támadt az öreg urnák, este Katicza, lefekvés előtt letérdepelt az ágya mellé és hosszasan könyörgött, miközben édes, sóvárgó tekintete beleveszett az éj rejtelmes homályába: Édes, jó Istenkém, csakhogy sokáig megtartsd Bogdán apókát . . . Az érzékeny jelenetektől eltekintve, kitünően teltek-multak a napok az »Aranykulcsánál. Ez a czimzés abból az időből maradt hátra Ávéd Bogdánra, amikoron még söntésből méregette az iccze pálinkát. A vásárhelyi fások, a köröndi cserepesek, a makkfalvi zsindelyesek gyakran etettek a korcsma előtt. Olyankor meg nemcsak a lovukat zabolják az emberek, de jómagukat is. És Bogdán bácsi pudliján csengett az ezüsttallér, sokkal ezüstösebben, mint az összekocz- czan'ó poharak. Az »Aranykulcs«: a réz-sustákokban is behozza a hasznot, hát a ragyogó, finom kaczagásU ezüstökben! Mig egyszerre, miután megvevő- dött két telek a faluban s néhány kövér hol- dacska a Nyárád mentén, beadta Bogdán bácsi a kulcsot és fentebb somfordáit az üzleti élet létrafokán. Lett belőle olyan mindenféle krájzleros, aki tavaly jégveréskor nagy summát kölcsönzött a falu érdemes elöljáróságának. Katicza fiam, a büszkesége és viruló életreménye nem is régen került be az égszínkék stelázsik alá. Pár évvel ezelőtt költözött el tőle örök bu- csuzással hü hitvestársa, Rebeka asszony. Az ő keresztleánya, dédelgetett árvácskája volt Katicza, aki valahol lent élt a faluban, ahol kecskéket eregetnek ki reggelenként a dudaszóra s ha föütía a júliusi forróság a reggeli harmatot, aratni járnak az asszonyok, emberek másnak. Sorjába, egymás gyapjas fedelébe kapaszkodva következnek a kis fehér házak, amelyek akkorák madártávlatból, mint a madárkalítkák. Egy szürke, lármás kalitkában csak úgy szorongtak a csipegő fiókák. Az elbusult Bogdán bácsi belenyúlt és húzott egyet találomra. Egy bájos, Ienhaju bábu ragadt a kezére, Olyan piskótatestü volt, mint a kirakatokban a porczellánbábu. — Ejnye, parasztok közé hogyan is születik ilyen formás angyal? De azért borzasztóan örvendett az apróságnak Bogdán bácsi. Hazaviíte s majd hogy nem a tenyeréből etette, mint a galambot. Nem is csoda hát, ha ilyen gondos plántálás mellett ilyen gyönyörű rózsabokorrá fejlődött. Nem lehet ránézni, hogy az ember szivében ki ne virágozzék az öröm. A hosszú ábrándos téli estéken, miután már az asszony hűlt helyét hagyta a házban, a kerek diófaasztal mellől megszólalt Bogdán bácsi: — Katicza fiam, te vagy az én mindensé- gem a világon I
