Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1913-02-27 / 9. szám
évfolyam. 1Si3. fe"b:ru.á,r lió 27. S-ilc szám ioaje^jmo Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. KiXOTXXjjaLX». »SB^IlPmODAXiBAX Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-nt 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Városi ügyek. — Takarékpénztári zárszámadás. Gyógyfürdő'. Szanatórium. — Február 26 A városi takarékpénztár múlt évi zárszámadása a legközelebbi napokban kerül a választmányi közgyűlés elé. Ez a zárszámadás immár a negyvenötödik a takarékpénztár életében, de alig hisz- szük, hogy bármely év számadásaiban az összehalmozott számadatok beszédesebben szólanának a szerfölött válságos gazdasági helyzetről s a takarékpénztár nagy missziójáról, mint épen a most tárgyalás alá kerülő zárszámadás oszlopsorai. A váltságos közgazdasági helyzetről — mely már ez ideig is igen sok nagy és szolid exisztencziát roppantott össze a pénzvilág, a kereskedelmi s ipari osztály köreiből, oly exisztencziákat és reális alapításokat, melyek évtizedeken keresztül szilárdan és diadalmasan állották a szocziális viharzások hullámveréseit, — valami újat aligha mondhatnánk. A pénzügyi krízis sorvasztó hatását mindenki érzi s az általános tönkből nincs kivezető ut. A gazdasági élet pillérei inogva recsegnek ropognak s kétségbeesve várja mindenki hogy a ledőlt ősz lopok legközelebb kiket temetnek maguk alá. Az országos, sőt nemzetközi bajokból búsásan kijutott minekünk is. De a mi bajainkat még fokozza a legutóbbi két, hallatlanul rósz gazdasági esztendő, mely letörte a gazdaközönség minden reményét s iszonyú próba alá vetette teherviselési képességünket. S mindezen csapásoknak korollariuma volt a hitelmegvonás. Uj hitelt sehol sem lehetett szerezni, sőt a hitelt a legtöbb pénzintézet fölmondta, úgy, hogy a kis ember vagyona malomkövek közzé került, megör- lódött s a pusztulásból csak egy ijesztő emlék s az el nem apadó köny maradt meg. S ami ezók-mókot el nem vittek a hitelezők, azt elvitték az adóvégrehajtók, kik a háborús bizonytalanságban, bizonyára felsőbb utasításra archimedesi prés gyanánt működnek. Ilyen vigasztalan, sivár viszonyok között, midőn minden üzletág pang s csak vesztességre dolgozik, az embernek logikai következtetéssel azt kellene hinnie, hogy a jobb évek üzleti eredményeihez képest vesztességgel zárulnak a pénzintézetek zárószámadásai is. S e helyett mit tapasztalunk? A legtöbb részvénytársasági alapon álló pénzintézet jelentései, számadásai szinte tüntetve kérkednek az elért haszonnal, hogy az istenverte csapásokkal bővelkedő esz- : tendőben is sikerült elérni vagy még felülmúlni az előző jobb évek üzleti eredményeit. Igaz, hogy a pénzintézeti igazgatóságok ez üzleti tevékenysége fölemeli a részvényesek osztalékát, de az is szent igaz, hogy az ilyen silány esztendőkben az üzleti nyereség fokozása nagyon a kényszerhelyzet kiaknázására vall s nagyon is szomorú világításban mutatja be a pénzintézetek kapzsiságát. A nagyon kevés, de annál dicséretre méltóbb kevesek közé, melyek nem dicsekedhetnek nagyobb üzleti eredménynyel, sőt a nyereség tekintetében az elmúlt üzletévekhez képest határozott visz- szaesést mutatnak, tartozik Nagybánya város takarékpénztára is. Üzleti nyeresége mintegy 23 - 24- ezer koronával kevesebb, mint az az előtti évben s ez a legnagyobb dicséret az igazgatóság tavalyi működésére nézve. Valóban, a tavalyi évben, midőn a pénzügyi krízis a legnagyobb mérveket öltötte, a városi takarékpénztárra, melynek üzleti rentabilitása mellett nagy s humanus missziói is vannak, igen komoly és nehéz feladatok hárultak. A megszorult s idegen helyekről agyon zaklatott polgárságunk részére a hitel zsilipjeit állandóan nyitva kellett tartania, úgy, hogy a kamatszámítás a törvényes kereteken túl ne csapjon s annak magassága semmiféle más üzleti és kezelési költségekkel föl ne csigáztassék. S a városi takarékpénztár e feladatának derekasan és becsületesen megfelelt. Nagy erőfeszítésekkel ugyan, de megfelelt s nem egy szorongatott exisztencziát men - tett meg kuláns eljárásával az összeomlástól. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy főleg takarékpénztárunk érdeme, hogy az Osztrák-Magyar Bank hathatós támogatásával lehetővé tette,* hogy az A „Nagybánya“ tárczája. Dalok. i Dalolva jársz a napfényes tavaszba Az illatozó virágok között. Tehozzád dalol a patak csobogva S az erdőbe madárdal költözött. Te kaczagsz — s veled kaczag a virág. Minden falevél feléd integet. . . Mindenütt ború, zord szél, pusztaság, Zörgő faág — amerre éti megyek . . . II. Lent — az utezín — kocsik robognak, Lármájuk felhat ide tán ? Nem tudom, mert úgy elmerengek Valami méla muzsikán. Mintha távolból jönne lágyan, Fülembe zsong, bong édesen — Pedig csak szivem gyors verését És szenvedését érezem . . . Huzella Ödön. Csiksomlyói legenda.*) Nálunk alig van nagyobb esemény a csiksomlyói búcsúnál. Nem csod3, ha hónapokon át folyik a rávaló készülődés. Erdőn, mezőn, fonóban, meg a szakállszáritóban vasárnap déiufán, hol festői csoportokban vegyülnek el férfiak, asszonyok, öregek, ifjak. Kik mennek, mikor lesz az indulás, a találgatások azokról a titokzatos eseményekről, melyeknek csiráit a jövő köde takarja be lágyan, Székely ember nem szívesen kél útra, hát még akkora útra, mely két álló hétbe kerül s az az istenes, nagyszerű dolog, hogy nem kocsin, szekéren, lóháton történik, hanem gyalog, az apostolok lován. . . . Hanem az idén is, mint mindig, egy kis bosszúságot kevert a készülődök repeső örömébe ifjú Nagypál Ferencz, községi biró. Lesajnáló nevefgéléssel mondta a legényeknek: — Sohasem érem meg, legények, hogy a hegyi körmenetben a szentség után a mi megyénk népe haladjon. A mi szentkeresztünk a legesleg- utolsó a sorban. A legények rozmaringos kalapban,’ ráoczos szárú csizmában, zsinóros piros lajbiban koszorúba állva: szemlesütve, csendes megadással álltak a czinterem szélén. Egyik-másiknak megvillant a fekete szeme, de meggondolta a dolgot és nagyot nyelt. A deszkakerítés mellől mégis megszólalt valaki csendesen, alázatosan, bocsánat- kérőén : *) Mutatvány Kiss Menyhért; >Hol a Maros vize folyiki ez. kötetéből. — Még nem próbáltuk meg a harezot a háromszékiekkel. Az idén megpróbáljuk, hogy legyen Marosszéknek is becsülete . . . A legénytársak figyelmesek lettek a bátor beszélőre. Nini, hiszen az Berecz Ábel, az árvagyerek, ki öklömnyi kora óta városokon szolgált, rongyosan, hitványul s mégis be szép szál ember kerekedett ki belőle. Ábel pedig zavartan, iiletődötten állt, s az uijai egy almafavirág halvány szirmait, tépdesték, melyet ép az elébb nyújtottak neki keresztül a templomkeritésen. Abban a pillanatban a toronyban összecsendültek a harangok s a népek indulni kezdtek. Ifjú Nagypál Ferencz megveregette az Abei vállát: — Az apád is ember volt a javából. Boszniában együtt verekedtünk a házáért. Te a fia vagy . . . A beszéd falun olyan, mint a pitymang kósza levele. Libben egy kis szellőcske, s huss, huss, szerteröppen a zsupos, cserepes, grániezos házak között. Ä beszédmagból rügy fakad, majd feslű virággá pattan, ha a hírvivők melegséggel simogatják A rossz emberek szájában mérgező csalmatakká durvul, szúr, bánt s szomorúság indul uira azzal, kinek útjába hintik. De a Berecz Ábel Ígérete boldog büszkeséggel varázsolta el a Nyárádmentieket. Amirői soha még álmodni se merészeltek, édes valóságként dereng. A gyönyörű, fenyőkoszorus kuphegy oldalán lassú méltósággal hullámzik a rengeteg tömeg. Tíz vármegyéből összesereglők. És tiz vármegye dicsőségért viaskodók bucsumenetében va- lahára iegeslegelején leng a marosszéki szent zászló . . . Ahol még sohase lengett ! Ha isteni
