Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1913-02-20 / 8. szám
NAGYBÁNYA 1913 február 20 r" 2 Látnivaló ez intézkedésekből, hogy a védekezés kötelezettsége alól kibújni nem lehet. A védekezést általánosan kell végrehajtani s ha azt lelkiismeretesen s általánosan végrehajtjuk, nemcsak a gyümölcsöst mentjük meg, hanem évekre megszabadulunk a további védekezési költségektől. A hatóság elvárja a nagy közönségtől, hogy a szabályrendelet végrehajtása körül segédkezet fog nyújtani s a mulasztó gazdát a szomszédja fogja figyelmeztetni a védekezés foganatosítására s végső esetben pedig maga a szomszéd fog jelentést tenni a mulasztásról. Mert csak igy érhetjük el az óhajtott j czélt. Különben a hatóságnak is gondja lesz arra, hogy az ellenőrzés a legmegbízhatóbb s legszigorúbb legyen az egész vonalon. é. m. Az ideges nemzedék. Február 19. Az indulatosság az élet kerékkötője. Az indulatos ember nem lesz jó hivatalnok, mert nem tud a követelt megalázkodásba alkalmazkodni. Az indulatos ember nem lesz jó hivatalfőnök, mert nem bírják ki szekatúráit az alkalmazottak. Az indulatos ember nem lesz jó tanár, mert nyakon veri a neveletlen nebulót s az indulatos ember nebuló korában visszaadja a tanári nyaklevest, mint az már meg is történt. Nos és milyen látvány az indulatos asszony? Ideges vidékről beszélünk, ideges közönségről, aki megijed, ha elalszik a lámpa a színházi nézőtél en, mert a modern élet, a modern ember nagy, gyógyíthatatlannak hitt betegségében szenved, az idegességben. Asszonyokról beszélünk, kik elegáus »idegéletet« élnek, mert elfelejtettük ezt az ideges magyar életet gyógy- paedagógiával megváltani Csak két nevelő tud emberré nevelni, alkalmazkodó, szelíd, gondolkozó emberré, aki minden körülmények között nyugodtan és folyamatosan tudjon gondolkozni, ne ideges kapkodásával tárgyak, eszmék, jelszavak keresésében. Egy szelíd, jó, müveit és erre termett gyógy- paedagógus és a tenger A tenger távol van tőlünk, nyomorúságos vidéki magyar élettől, a gyógypaedagógiát nem szabad távol hagyni, Ide ! kell hozni sápadt és vérszegény gyerekek közé, I hogy idők folyásán ne ideges kultuszról, de j egészséges emberi életről beszélhessünk. Em- i béri életről, melyben nem történnek Fidibusz- [ pikantériák iskolapadok alatt s kicsapott diákok ; nem néznek kétségbeesve az élet elé. Emberi | életről, melyben a gyógypaedagógusoknak nem első dolga: vézna agy velőket ismeretlen bűnöktől i való félelemre tanítani, amely félelemben ne- | velődve megtanulja a minden emberi felsőbb- ségtől való rettegést. Tessék fölmenni Budapestre: ott már van , gyógypaedagógia — egyelőre csak beteges, gyönge | gyermekek részére. Jó Istenem! Mintha nem i volna minden gyermek beteges! Nem a kanyarók, skárlátok, tífuszok féltett betege! Az élet betegei mind, az ideges, kinzott, vonagló és ab- szintes élet betegei. Nem kórház kell nekik, nem nyári üdülőhely, hanem gyógypaedagógia Az az iskola, hol nem holt könyveket magolnak, hanem tanulnak életre indulást. Jóságot és becsületességet. Anyaságra hivalottságot. Realitást egy ideális nevelési rendszertől. A mi szegény és a nevelési kultúrában kőkorszakot élő vidékünkön j még alig ismerik a gyógypaedagógiát. Pedig ; nevelési rendszerünkben főelvnek kellene lennie: j ne idegéletre neveljenek, hanem józau életre! ; H. Ö. Könyvek. Február 19. Magyarország arisztokráciájának, a nagybirtokosoknak egyesülete, a Nemzeti Kaszinó nemrégiben tartotta ez évi rendes közgyűlését. A közgyűlést és annak hangulatát, minden idejét lefoglalta, a mi közéletünkben elterpeszkedő móloch, a politika. És a politikának harca köz- , ben nagyon kevesen vették észre, hogy a Kaszinó múlt évi jelentésében egy nagyon szomorú jelenség, illetve adat fordult elő. Ez a szomorú adat arra vonatkozott, hogy a Kaszinó a múlt évben mennyit költött könyvtárának gyarapítására, vagyis hány könyvet vett egy év folyamán. És az a kaszinó, amelyben olyan urak ülnek, akiknek sok ezer korona egv kártya- pariiért nem pénz, akik egy-egy választásra annyi pénzt áldoznak, amennyiből három magyar faluban iskolákat lehetne fenntartani, az a kaszinó alig adott 1000 koronát a múlt évben könyvekre Ennél szomorúbban nem lehetett volna megnevezni a közismert magyar kullurállanságoí. Nem kívánhatjuk azt, hogy a mi gazdasági viszonyaink között az ország könyvfogyasztása csak arányban is legyen Német- és Franczia- országéval, azt sem remélhetjük, hogy rövid időn belül a Németországéhoz hasonló könyv- gyűjtőink nagy számban lesznek, de annyit mindenesetre megkívánhatnánk épen azoktól, akik az ország gazdasági eredményeit lefölözik, hogy ennek ellenében irodalmi és kulturális fejlődésünkhöz nagyobb mértékben járuljanak hozzá. Régi és többször hangoztatott panasz az, hogy Magyarországon alig vásárolnak könyveket Amilyen nagy a száma külföldön a biblio öleknek azoknak, kik vagyonuk egy részét könyvekre szánják, épen olyan nagy száma azoknak az embereknek Magyarországon, akik a könyvet hiábavaló dolognak és a könyvre adott pénzt kidobottnak tartják. A könyv ma már kulturális szükségletté vált. Vannak már Íróink, akiknek olvasása mégha szép- irodalmi műveket Írnak is, nemcsak szórakoztatást, hanem egyenesen kultúraterjesztést jelent. Az alsóbb néposztályt a népkönyvtárak és nép- kölcsönkőnyvtárak segítségével egyes jótékony- célú és kulturális egyesületeink már valahogy hozzászoktatták az olvasáshoz. Ma még nem látjuk ennek igazi és nagy eredményeit, de annál jobban fog mutatkozni ez az eredmény a következő generációnál, amely más olvasmányokon és más beszédtémákon fog felnőni, mint a mai generáció. A polgárságot, a középosztályt és az arisztokráciát azonban még nem hódította meg a könyv. Sem a polgárságnak, sem az arisztokratáknak utó végre nem lehet népkönyvtárakat felállítani, nem lehet őket olcsósággal, vagy könnyen hozzáférhetőséggel olvasásra csábítani. Éppen ezért igen furcsa, hogy a Nemzeti Kaszinó, amelyet Széchenyi István nem kártya- barlangnak, hanem kulturális jelentőségű egyesületnek tervezett, ebben a nagy fontosságú kulturális kérdésben olyan félvállról veszi a dolgát A Nemzeti Kaszinó annyi mindenben adott már rossz példát az ország népének, adhatna egyszer jót is, akkor is, ha belekerül néhány ezer koronába. HÍREK. Február 19. Személyi liir. Moldován László takarékpénztári igazgató pár napi tartózkodásra Bécsbe utazott, honnan ma érkezett vissza. Eljegyzés. Jamnik István kolozsvári s. erdőmérnök eljegyezte csikvárdotfaivi Fekete Mariskát, néhai csikvárdotfaivi Fekete Mihály honvédszázados leányát. — Az én apám, ki egyébként nem volt törvényes apám, mint tábori kém szolgált az osztrák hadseregben. A magyarok egyszer rajta- csipték és felakasztották. A társaságban nagy nyugtalanság támadt, valamennyien egyszerre kérdezték : — Felakasztották ? — Természetes, bólintott Bezzeg. Egy szemtanú elbeszéléséből tudtam, hogy az öregem szépen, udvariasan viselkedett e szomorú alkalommal. Mikor a halálos ítéletet kihirdették, katonásan szalutált és igy szóit: Uraim, nincs és nem is lehet kifogásom az ítélet ellen, mely mindenben megfelel az érvényben álló hadijognak. Adjő ! — És biztos léptekkel indult az alá az ecetfa alá, amelyre felkötötték . . . Semmi egyebet sem tudok róla. Az apja kimúlásának e klaszikusan egyszerű vázolása mindenkit megindított. Magam is valahányszor Bezzeg Antal széles, csontos arczára néztem, nem tudtam elfojtani bizonyos megilletődést. Néhány nappal később valami nevezetes akasztásról adtak hirt az újságok. Az egyik kataszteri dijnok vacsora közben hangosan kérdezte: — Olvasták kérem a tegnapi akasztást? A mellette ülők rögtön rápisszentek és titkon Bezzeg felé mutattak. A kérdező elhallgatott, s mikor Bezzeg eltávozott, az öreg irodaigazgató keményen rátámadt: — Barátom, hogy lehet valaki annyira tapintatlan? Hát annyit sem tud az hiedelemből, hogy akasztott ember fiának a jelenlétében még egy felakasztott kabátról is csak óvatosan, képletesen szabad beszélni? — Elfelejtettem, mentegetődzött a dijnok. Talán egy héttel később Bezzeg Antal súlyos tüdőgyuladást kapott, s minthogy velem egy házban lakott, hűségesen ápolgattam és rakosgattam mellére az orvosi utasítás szerint a borogatásokat. Ki is lábolt a bajból szerencsésen. Aztán sok idő telt el, talán tiz esztendő is, miközben Bezzeg Antal budapesti kávés lelt a jobbbparti oldalon, én pedig egy nagykunsági városba kerültem néhány hónapra, hol nagyobb csatornázási munkát végeztem. Privát helyen, egy derék csizmadia házában béreltem két szobát. A házigazdát, mint az a kerítésre felfüggesztett czimtáblán olvasható volt, Bezzeg Alajosnak hitták. Természetes, a név rögtön eszembe juttatta az én egykori dijnokomat. Már az első este a czizmadia bekopogtatott hozzám és nagy tisztelettel tudakolta : — Ha nem sérteném meg a tekintetes urat, azt bátorkodom kérdezni, nem ismert-e valamikor egy bizonyos Bezzeg Antal nevezetű embert? — Hogyne 1 válaszoltam, együtt voltam vele a kataszternél. — Úgy 1 kiáltotta a jó ember, hát akkor a tekintetes ur volt az az áidottlelkü emberséges keresztény, ki a fiamat nagy betegségében ápolta? — A fiát? kérdeztem csodálkozva. — Igen bizony, a Tóni fiamat! Hej de sokat emlegette a tekintetes urat! Ezerszer is hajtogatta, hogy nincs jobb ember a tekintetes urnái a föld kerekségén. Tőle tudom a nevét is a tekintetes urnák. Nem is győzök elegét hálát adni a jó Istennek, hogy a tekintetes urat ide vezette Kapható mindenhol! A BIKSZÁDI Árjegyzéket kívánatra küld a Bikszádi gyógyfürdő igazgatósága. természetes ásványvíz gyógyhatása hurutos bántalmaknál páratlan. A legutóbbi termésű savanyú uj borral vegyítve kitűnő italt szolgáltat. Kapható mindenhol!
