Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1913-02-06 / 6. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. r E gagügj-j I- 'gg—” Felelős szerkesztő: GLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Városi gondok. Február 5. Városi háztartásunkat s városunk anyagi helyzetét sokkal feketébb színben látjuk, mint aminő valóban. Ennek oka főleg az, hogy beköszöntött a pótadó. Egyelőre 44/0, amelynek magasságát az motiválja, hogy kevés összegre rúg az az adóalap, mely pótadóval megróható. Dehát voltaképen olyan magas az a 44°/o ? Bármerre tekintünk, nem látjuk-e, hogy a városok, községek legtöbbje 80—100—150 százalékos pótadó terhét viseli. Még olyan városok is, amelyekben semmi olyan alkotás nincs, ami a pótadó e horribilis magasságát indokolná! Feledhetjük-e, hogy mi egy csapásra százados mulasztásokat pótoltunk? Van vízvezetékünk, csatornánk, villamos világításunk, pompás modern nagy szállónk, gyönyörű színházunk, minden igényeket és egészségügyi követelményeket kielégítő állami elemi iskoláink, óvodáink, polgári leányiskolánk, gazdasági iskolánk s emellett a szépészeti s város- rendezési követelményeknek is iparkodtunk megfelelni uj utcanyitásokkal, utca- kövezésekkel s nem zárkóztunk el olyan nagyobbarányu befektetésektől sem, melyeknek gyümölcseit csak később fogjuk élvezni. Értjük e befektetések alatt a lá- posvölgyi vasút 200.000 koronás segélyezését s az erdei iparvasut kiépítését. Vájjon volna-e oly város, amelynek a polgársága szives örömest ne vállalná a 44%-os pótadót, ha mindazon alkotásokat, amiket mi bírunk, magáénak vallhatná? Nehezíti a helyzetet, hogy nemcsak a láposvölgyi vasúti és erdei iparvasuti befektetések képeznek ez idő szerint még holt tőkét, hanem a villamosmü, a városi nagy szálló sem hozzák meg azt a jövedelmet, melyet joggal várhatunk. Vagyis minden téren még a kezdet nehézségeivel küzdünk, ami korántsem jelenti azt, hogy befektetéseink a jövőben is haszon nélküliek volnának. Ily viszonyok között minden erőnket arra kell irányoznunk, hogy újabb bevételi forrásokról gondoskodjunk. Mert okos dolog az, amit laptársunk is említ, hogy a város rendkívüli államsegélyért folyamodjék, s kétségkívül meg is kell azt próbálnunk, de mi mégis azt hisszük, hogy a város jövőjét államsegélyekre bazirozni nem lehet. Nekünk állandó bevételi források kellenek. Elismerjük, szörnyű nehéz ilyeneket teremteni, de mégis meg kell azt kísérelnünk bár a legnagyobb erőmegfeszitések révén is. Ez újabb bevételi források kétféle természetűek lehetnek. Szerezhetünk uj jövedelmeket uj vállalatokból. S e legtöbb sikert Ígérő uj vállalatok közé sorozzuk legelső sorban is a városi gyógyfürdő és hidegvíz gyógyintézet felépítését a foghagvmási gyógyvíz s a veresvizi mordföld igénybe vételével. Mi már annyi czikkben kimutattuk egy évtized alatt egy ily gyógyfürdő várható jövedelmezőségét, hogy csak az unalomig elcsépelt igazságokat hangoztatnók újra, ha a gyógyfürdő halaszthatatlanul sürgős felépítése mellett érvelnénk. Midőn'legelőször hoztuk napirendre kiváló orvosok szakvéleménye alapján a városi gyógyfürdőt, akkor azt az érvet hallottuk, hogy a gyógyfürdő felépítése igen praktikus és jövedelmező vállalat volna ugyan, de arról beszélni sem lehet addig, mig a város vízvezetékkel és csatornázással ellátva nincs. Most már van vízvezetékünk, csatornázásunk is, sőt van díszes nagy szállónk 60 — 70 szobával, melyeknek jó része most üresen áll, hát miért késlekedünk a fürdő- épitéssel ? Mi alapos tanulmányok és számítások alapján merjük vallani, hogy a gyógyfürdő közvetve és közvetlenül épen olyan vagy legalább is megközelítő jövedelmet hozna a városnak gondos és lelkiismeretes kezelés mellett, mint az erdőgazdaság vagy a városi takarékpénztár. S volna-e idegen forgalmunknak hatalmasabb emeltyűje, mint e gyógyfürdő létesitése. S mi azt sem kívánjuk, hogy a sötétbe ugorjunk! Készítsünk egy nagyszabású tervet, de először nem is olyan nagy költséggel a gyógyfürdőnek csak a középső részét építsük föl s ha látjuk, hogy az idea bevált, évről-évre fejlesszük a szükséghez képest a már előre elkészített terv szerint. S gondoljuk meg azt is, hogy idegen forgalom teremtése nélkül a városi nagy szállónk is jórészben holt tőke marad. Ha gyógyfürdőnk lesz, egyszerre föllendül ez a vállalkozásunk is s lesz A „Nagybánya“ tárczája. Örök hasztalan. Borongás alkony. FelhSfoltos ég Tekint unottan be az ablakon Csönd; méla. titkos zengéssel teli ; S telkemmel átölelve hallgatom. A csönd zenéje oly titokzatos . . . Belé merülni fájdalmas gyönyör ; Elönti álombalzsamával azt, A »Szépért*, kit oltatlan szomj gyötör. Mesél a csönd, hisz tudja jól, hogy én Mint gyermek is már úgy imádtam őt] És addig csábit, addig ingerel, Mig lelkem ismét sólyomszárnyat ölt. S föléledt szárnyain a képzelet Időbe, térbe, — messze visz, ragad; És újra ott bolyongok, — újra ott — A márványcsipkés árkádok alatt. Időnként úgy úgy megragad a vágy! . . . Gyermekkori ábránd varázsa von: Ha csak telkemmel is keresni föl E tündérvárat messzi nyugaton ! Merengés fátyolán áttükrözik Egy rég letűnt, mesés, pazar világ; Kelet pompája, élet kéje leng Alhambra fényes csarnokain át. S hol a nemzet, mely azt épitteté? A sors kegyén elhízott, élpuhutt . . . Hatalma s gazdagsága mámorán Nappala, éje élvhajszába fűlt. Mementó, ámde hasztalan-örök A büszke mór nép oly gyors végzete: Élvek hullámin ajkig elmerült Mig Cid a kardját fente ellene. Alhambra alszik, gyászos álma mély ; E márványköltemény oly rég kiholt. Hol egykor pezsgő élet lüktetett, Enyészet ül ma nászt a »Széppel« ott. Takács Ilus. Az Istentagadó. — Irta: Zöldy Márton. — Egres Péternek, az istentagadónak, a hosszú tanyai életben téglapirosra sült arcán semmi jel sem árulta el az Istennel való meghasonlást. Sőt — mint mondani szokás — igen jóképű ember volt. Nagy, sötétkék szeme jóságosán mosolygott és csak néha csillant meg benne a gúnyos ingerkedés. Külsőleg úgy festett, mint azok a meggazdagodott alföldi parasztok, kik a legfinomabb szövetből viselnek divatos szabású zakót és mellényt, de az öblöstorku csizmát le nem vetik. Modora, tréfája szintén parasztos volt, nemkülönben józansága, világos látása és alkalom- adtán semmivel sem törődő kíméletlensége. E sok rusztikusság mellett meg kell állapítanunk, hogy Egres Péter kaszinói értelemben is úriember volt, sőt — ha szabad ezen a téren fokozatokat felállítani — egy fokkal több: kaszinói elnök. Istentagadása sem állott semmiféle vonatkozásban az egykor sokat emlegetett vol- tairiánizmussal, sem a modernebb veretű természettudományos ateizmussal. Nem is az Istennel paczkázott. Egres Péter, hanem az istenes embereket kunirozta ott, ahol érte és úgy, ahogy tudta, ami mindenképen veszedelmesebb dolog. Az Isten ugyanis nagylelkűen megbocsát az ellene vétőknek, amit az istenes ember soha sem tesz meg, hanem jégszekrénybe zárja gyűlöletét és a kuicsot a zsebében hordja. Egres Péter ellenfelei a takarékpénztári urak voltak, élükön Tummer Teofilial, a vezér- igazgatóval. És az istenes urak pontosan számon tartották, könyvet vezettek Egress Péter isten- telenségeiről. Ebben a könyvben ritkított betűkkel volt feljegyezve az az istentelensége, hogy egy alkalommal Isten diszelnökségét difikuitálta. Ez a dolog úgy történt, hogy egy elaggott mágnás leköszöni a méhészeti egyesület diszel- nökségéröl. A közgyűlésen, mely a lemondást tudomásul yolt veendő, Bódon Pongrácz esperes elnökölt, ki a lemondáshoz a következő papos megjegyzést fűzte: •— Bármily fájó szívvel látjuk is körünkből távozni az erényekben tündöklő méltóságos ag-