Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1913-06-19 / 25. szám
2 NAGYBÁNYA 1913. junius 19. ban, amelyeknek nézetem szerint, igen jelentékeny hatáskört fogunk adni, olyat, amely valódi életet fog az önkormányzatba behozni. A kormány természetszetszerüen nem állhat meg a vármegyei közigazgatás reformjánál, hanem a legkomolyabban foglalkoznia kell a községi közigazgatás rendezésének sokkal nehezebb és sokkal komplikáltabb problémájával is. A legkülönbözőbb életbevágó fontosságú nehéz kérdések ütköznek itt össze. Magának a községi közigazgatás élén álló tisztviselő állásának helyes konstrukciója, annak a nagy fikciónak a megszüntetése, amely ma a jegyzői és birói hatáskör felállításában nyilvánul, a jegyzői állás olyan szervezése, amely kellő hatáskörrel és kellő felelőséggel ruházza fel azt a szakképzett egyént, aki a községben a közigazgatás végrehajtó közege és emellett szabályozza a község önkormányzati jogait és különösen igyekszik azokat a mind tűrhetetlenebbé váló bajokat orvosolni, amelyek a községi pénzügyeknek sok tekintetben rendezetlen voltával függ nek össze. Ami a városok helyzetét illeti, én most csak két nagyfontosságu kérdést kívánok kiemelni. Az egyik a rendőrség államosításának kérdése. Azt hiszem, ez is olyan kérdés, amelyikben nem lehet közöttünk nézeteltérés, mert hiszen, mellesleg megjegyezve, mig az önkormányzat szempontjából igazán nem érinti a városok szabad mozgását és önko mányzati jogát, addig viszont az ország összes közbiztonsági és rendészeti viszonyait egy csapásra átalakítaná és lehetővé tenné, hogy megszűnjenek azok az elmaradt viszonyok, amelyek ma már csak itt-ott mutatkoznak ugyan, mindazonáltal az egész ország közállapotaira valóban káros hatással vannak. Természetszerűleg ezt a reformot is olyan módon kell végrehajtani, hogy ne hárítson elviselhetetlen terhet az államra és az érdekelt városokra. Ami ezt az utóbbi kérdést illeti, én úgy gondolom, hogy a városi terhek óriási mérvű növekedésével szemben egyik első és kardinális kérdés lesz a városi beruházási politikának kissé előrelátóbb és gondosabb szervezése. A mi városaink valóban nemes ambíciótól eltelve, rohamos léptekben csinálnak beruházásokat; talán mindig hasznos célokra, de nem mindig elég gazdaságon és különösen számot nem vetve a pénzpiacz helyzetével és a közgazdasági viszonyokkal, amelyek azután adott pillanatban, mint a mostaniban is, a városok részéről mutatkozó óriási hiteligényeket nemcsak a városok szempontjából, de általános közhited szempontból is a mai pillanat egyik legkárosabb jelenségévé teszik. Másrészről különös fontossággal bir a városok pénzügyi helyzete a kisebb városokra nézve, ahol alig néhány évvel ezelőtt még aránylag népes tisztviselői kar végtelen csekély lehetett faragni, oly fehérré, finommá lehetett gyúrni, csiszolni az anyagot, melyből e szobor öntve volt s mintha a kék szemekből néha-néha kicsillámló hideg kegyetlenség ugyanazon szemekből sugározna reá, melyek kétszáz év előtt oly nyugodtan nézték végig, mig a Garami szépapját halálra botozták. Olykor meg is riadt e hideg tekintettől, de aztán hirtelen az öröm vagy talán a káröröm érzése dagasztotta szivét, ha eszébe jutott, hogy e kegyetlenség, mely e hideg szemekből árad, már senkire sem lehet ártalmas s hogy az a százados szívtelenség és önzés, mely e finom, fehér arcz- ról sugárzik, csak azt szívhatja és használhatja ki, aki engedi. S ha rátekintett a herczegnő égő arczára, mohón reátapadó szemeire, s ha néha megérintette ruhája széle, vagy puha ujjainak hegye, akkor diadalmas mámor töltötte meg szivét s úgy érezte, kettőjük között ő az erősebb, a hatalmasabb, a győzelmes, a parancsoló. A vacsora elég korán ért véget, mert a her- czeg még az éjjel el akart utazni. A herczegnő hosszasan és melegen szorította meg kezét, a her- czeg pedig kikisérte a verandáig s igen barátságosan búcsúzott tőle. Garami mámoros fejjel, a boldogságtól szinte öntudatlanul sétált a park felé. Megremegett a gondolatra, hogy az elhagyott kastélyban egyedül marad azzal a csodaszép asszonnyal, ki vérét olyan izgatott forrásba hozta. Ezen a diadalmas, mámoros estén semmi sem látszott előtte lehetetlennek. Azt megérezte az asszony vágyakozó tekintetéből, hízelkedő, alázatos mosolyából, hogy díjazás mellett dolgozott. Ezen a helyzeten változtatni kell. Meg is történik a változtatás. A városi tisztviselői kar kvalifikácziója és díjazása tehát a kor színvonalára emeltetik. Igen, de ennek azután olyan pénzügyi következményei vannak, amelyek joggal idéznek elő mélyreható és jogosult elégedetlenséget, különösen kisebb városokban. Én azt gondolom, hogy ezen nagyon egyszerűen lehet segíteni és pedig olyan városi típus felállítása által, amely a mai kisebb és egyszerűbb viszonyok között élő városainkra nézve — mert hisz itt nemcsak a lélekszám határoz, de az illető városnak fokozottabb ipari és kereskedelmi jelentőségre is — sokkal kisebb, egyszerűbb és olcsóbb szervezetet állít fel, mint aminő a rendezett tanácsú városoknak végtelen nehézkes szervezete Én tehát azt hiszem, hogy éppen ezekben a városokban igen jelentékeny pénzügyi könnyítést tudunk adni a városi reformnak ilyen keresztülvitele által. A vizsgák hónapja. Junius 18. Sok ezer kis szív hevesen dobog minden telő nappal: vizsgák elölt vagyunk. Minden valószínűség meg van amellett, hogy az olvasó már messze túl van azon az időn, amikor még vizsgázott, azonban, ha egy kissé figyel önmagára, még mindig tapasztalni fogja, hogy erre a gondolatra még ma tiz, húsz, harmincz esztendő múlva is végig szalad az idegein valamilyen borzongató izgalom, annak a nagy izgatottságnak, mely tiz-husz esztendővel ezelőtt ilyenkor, akácz- és hársvirág nyílásának idején gyötörte, egy távoli és késő reflekszszerüleg élő emléke. Mindannyiunk életéből elloptak egy csomó tavaszt, azokat a tavaszokat, mikor nem azért jártunk ki a ligetbe és a város határába, hogy ott a mező uj zöld szőnyegének, a virágillatos pompás levegőnek örvendezzünk, hanem azért, hogy hangos, kiabálós szóval magoljuk a leczkét a rethorika, a poétika rejtelmesen homályos meghatározásait, a fizikai képleteket, az irók születésének évét, a virágok porzóinak számát és a jegeczek formáját. Aki egyszer hallotta, nem felejti el ezt a kétségbeejtő, monoton, fáradt és erőlködő hangot, melylyel a magoló diák a lecz- kéjét vágja, sétálva le és fel a kerti utón. Olyan ez a nyújtott és panaszos litánia, mintha valami önsanyargató szektának különös raffinériával kieszelt szándékos magagyölrése volna. Természetes, hogy a tanulás nem mehet máskép, aki tudni akar, annak fáradnia kell érte, és a tanulás nem lehel tiszta mulatság és szórakozás, de talán ki lehelne teljesen küszöbölni az életből azt a kínlódást, amit a vizsga előtti tanulás jelent. Az embernek természetesebb és ösztönei semmiféle vakmerőséget, erőszakosságot nem találna tolakodónak ezen az éjszakán s ezerféle vakmerő, kalandosnál kalandosabb terv merült fel agyában, mikép juthatna a herczegnő szobájába. Az éjszaka kissé csípős volt, de nem hütötte le forró agyát. A hold bevilágította a park utait s ráragyogott egy thuja erdőcske közepén felállított szoborra. A szobor hófehér arcza mo- solylyal, gőgös tekintettel, mintha számon akarná kérni, hogy merészel a jobbágyim hívatlanul elébe toppanni. Ugyanaz a finom, nemes arcz, azok a hideg, parancsoló szemek, mint a János herczegé. Garami tüstént ráismert. Harmadik István szobra volt, azé, aki a családnak a herczegi koronát megszerezte s aki Garami ősapját deresen halálra botoztatta. Garami gúnyosan nézett végig rajta s eszébe jutott, hogy most e kevély szobor utódának és képmásának visszaadhatja azt a gyalázatot, melyet az ősei szenvedtek e helyen. Maga sem tudta, hogyan kerekedett szivében egyre jobban a szerelmi vágyakozás édes-keserüségébe a boszuvágy keserű-édessége, csak egyre jobban összeelegyedett lelkében a két érzelem s sóvár, fojtó, nehéz indulat remegtette meg széles vállait. Még egyszer végigtekintett egy gyűlölködő, megvető pillantással a szobron, aztán leült a szobor előtt levő kőpadra s fejét kezére támasztva, gondolkozott. Sokáig ült igy elmerülve. Végiggondolt egész életén, örömtelen, a szegénységtől és munkától megsavanyitott ifjúságán, a büzhödt hónapos szobákon, a verejték szagu szobalány- és varrónőmélyén rejtőző vágya a tudás ösztöne, a megismerés vágya. Amikor a gyermek megszületik, fehér papiroshoz hasonlít az agyában mindaz a hely, amelyikre a későbbi években szerzett tudásnak kell kerülnie. És az első lélekzetvétellel megkezdődik ennek a tiszta területnek a tele- irása. Az ember talán egész életében nem tanul annyit, mint az élete első négy, vagy öt esztendejében. Ez alatt a négy vagy öt esztendő alatt találja meg helyét a térben, ez alatt a néhány év alatt ismeri meg a külvilág tárgyait, azokat a fogalmakat, amelyek ezeknek a tárgyaknak megfelelnek, azokat a szavakat, amelyek az illető fogalmakat jelentik. Azután egy sereg további tudomány, megtapasztalása annak, hogy a fiatal, ébredező életösztőn szempontjából mi a kellemes, mi a kellemetlen, megismerése mindannak az érzésnek, mely az embert egész életén keresztül kiséri, megismerése az örömnek, a fájdalomnak, az éhségnek, a jóllakottságnak, a hidegnek, a melegnek, az álomnak, az ébrenlétnek És azután innen, az alap-érzésekből és az alapfogalmakból kiindulva, haladás magasabb I rangú fogalmak és komplikáltabb érzések felé. ; Elgondolni is sok, hogy az a kis agyvelő mekkora munkát végez el aránylag olyan rövid idő alatt és az a gyermek még sem panaszkodik soha fáradtságról, még sem esik terhére a tanulás. Az a gyerek épen ellenkezőleg sohasem találja elégnek, amit már tud, amit már megmagyaráztak neki és a kis ajkán örökösen rajta a kérdés, ami a legszebb kérdése a világnak, mert ősi forrása minden emberi tudásnak és minden emberi haladásnak, az a kérdés, hogy — Miért? És ugyanez a gyermek, amikor beviszik az iskolába és ott elkezdik tölcsérrel önteni a fejébe a tudományt, egyszerre elveszti kedvéi a tanulástól és egyszerre úgy kezdi érezni, hogy a tanulás nem élvezet, nem a legemberibb ösztönnek, a tudás vágyának a kielégítése, hanem teher és kínszenvedés. Bizonyosra lehet venni, hogy ez nem a gyermek hibája, hanem azé a módszeré, amelylyel nálunk tanítani szoktak. Az iskolának azt kellene kitalálni valahogy, hogy önként és apródonként vezesse rá azt a gyermeket a tudásra, hogy valamilyen ügyességgel és ravaszsággal fölébressze abban a gyermekben ott is, az iskola padok közt azt a kérdést, hogy »miért« és csak, ha már él az a kérdés abban a gyermekben, ha már meg van az érdeklődés az iránt a dolog iránt, amelyről épen szó van, akkor adják meg neki a feleletet. És ne tegyék azt, amint ma, hogy egy sereg feleletet egyszerűen bemagoltassanak azzal a gyermekkel, csupa olyan kérdésre, mely a gyermeket egyá>tálában nem is érdekli. Az ilyen iskolába szívesen és kedvvel járnának a gyermekek, mert a tudás és tanulás öröm és ma csak az iskola oka annak, hogy szeretőkön s eszébe jutott az a pompás, ezeréves ápoltságból és jólétből született finomságban felnőtt férfi, a hatalmas gazdag ősök, előkelő ragyogó, müveit asszonyok ivadéka s pillanatra kétség szálta meg, hogy ez a ragyogó szépségű illatos, előkelő asszony felcserélné-e, ha csak pillanatokra is, a parasztok ivadékával. Azután ismét eszébe jutott az asszony meleg, vágyódó pillantása, a forró kézszoritás az uj reménység szállta meg szivét. Érezte, ; hogy ezen a régi, évszázados egyformaságban maradt helyen is tanyát ütött az uj idők szelleme s lehetővé tette, hogy egy szép, erős, müveit férfi, ha parasztok ivadéka is, ur lehessen a hercegek kastélyában is. Azután múltak az órák anélkül, hogy érezte volna. Gondolkozott anélkül, hogy tudta volna miről. Egyszerre kocsi robogás riasztotta fel. — A herceg most utazik, — gondolta magában. Aztán sokáig csend volt. Az éjszaka lebontotta álomba bóditó illattal tele hintett palástját a nagy kőoszlopokon lomhán elterülő kastélyra s nagy hallgatás támadt. Aztán nagysokára, apró, óvatos léptek reccsentették meg a park porondját. Garami feltekintett. Egy sötét shawba burkolt karcsú alak közeledett sietős, ijedt lépésekkel. A hold rávetette bánatos világát előbb a szoborra, aztán az asszonyra. Garami rögtön felismerte. A hercegasszony volt. Elébe rohant. Aztán két puha kezecske takarta le szemeit, hogy ne láthasson s egy forró szájacska ajkait, hogy ne kiálthasson.
