Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1913-04-10 / 15. szám

XX.

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉG L Y MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is.

Ismét az élelmiszerdrágaság.

Április 9.

Semmi kétség nincsen benne, hogy az élelmiszerek drágulásában van egy kis csinált elem is. Hja, most drágaság van, mondja a kofa és hamar följebb srófolja az árakat, noha alacsonyabb áron is nagyon jól boldogulna. Hja, a drágaság, az emelkedő munkabérek, kiált fel a gyáros és mázsánkénl fölemeli annak a valaminek az árát egy koronával, aminek az előállítása neki most valóban többe kerül, mint került ezelőtt, de csak negyven fillérrel minden métermázsánál. A többi hatvan fillér megmarad neki, mint külön adó, drágulási illeték.

Azt hiszem, hogy legkevésbbé még a kis detailista kereskedő képes áthárítani az ilyen emelkedéseket. Ugyanis ő állandóan ugyanazokkal a túlzott mértékben érzékeny apró existenciákkal áll összeköttetésben, akik a legpiczikébb többterhelést is igen súlyosan érzik és ha egyébbel nem, gyűlölködéssel, a régi megszokott üzlet elkerülésével igyekeznek védekezni elleni. Sok esetben meg egyszerűen áthárithatallan az áremelkedés. Ha pl. bizonyos mennyiségű gyufa bizonyos összegbe kerül a kiskereskedőnek, ő a legkisebb egységben akkor is csak két fillérrel árusíthatja azt, ha neki ugyanazt a nagy mennyiséget 10, 20, 30 és több fillérrel drágábban kell vásárolnia.

És a gyufa nem az egyetlen, amelynek ez a furcsa tulajdonsága van.

Hát mondom, van a drágulásnak ilyen csinált eleme is, amelyet röviden úgy lehelne összefoglalni, hogy a drágaság elleni panaszok drágulásokat eredményeznek. De persze, ez nem jelent most már annyit, hogy ne panaszkodjunk, mert nem lehet panaszkodni, ha arra okuk van az embereknek.

Csak bizonyos mértéket kell tartani a panaszkodásban is. így például a legtöbb czikkben, amelyet a drágaságról magyar nyelven olvastam, vagy nyiltan, vagy hallgatólagosan úgy volt feltüntetve a dolog, minthogy ha élelmiszerdrágaság csak Magyarországon volna. Pedig az egész világon észlelhető jelenség ez. Mindenütt nagy szökkenésekkel megy fölfelé az élelmiszerek ára és sehol se fogadják a fogyasztók ezt zajos helyesléssel, hanem mindenütt panaszkodnak ellene. És mindenütt igyekeznek valami helyi okát keresni, vagy valami odavaló embernek vagy pártnak vagy ráposztálynak a nyakába sózni az ódiumot. Az egyik a munkabérek emelkedésének a rovására Írja az egészet és szidja a munkások szervezkedését; a másik a közvetítő kereskedelemben találja a bűnöst és az ellen szórja átkait; a harmadik az elosztás fejetlenségét okolja és igy tovább. Azután persze mindenki valami helyi orvosságot tud találni a betegségre: krumplit

összevásárolni ott, ahol sok van és elvinni oda, ahol kevés van és hasonló ilyeneket, ami persze a nagy általánosság szempontjából mindig csak kicsinyes babrálás, mert hiszen egészen világos, hogy ha Kukutyinból, ahol sok a krumpli, elviszik azt Bugyberekre, ahol kevés, ennek csak az lesz a következménye, hogy holnaptól kezdve Bugybereken lesz sok krumpli és Kukutyinban kevés. Bugybereken egy krajcárral vagy kettővel lemegy a krumpli ára, Kukutyinban meg egy krajcárral vagy kettővel fölmegy. Ennyi az egész.

Ez azonban már megint nem jelenti azt, hogy itt vagy ott ne lehetne a drágaságban bizonyos mértékben helyi ok is közreműködő Például éppen most jelent meg egy kitűnő német munka, amely az osztrák-magyar monarchia területét teszi vizsgálat tárgyává a drágaság szempontjából és azt mondja, hogy a monarchia területe valósággal iskolai példája annak, hogy a mezőgazdasági, termelés intenzivitásának a hiánya, az elavult és elégtelen szállitási eszközök, az élelmiszer piacz organizácziójának szegényes és unmodern volta miképpen visznek oda, hogy az ilyen még ma is kiválóan termékeny országban drágábban fizetik a mezőgazdasági terményeket, mint ott, ahol a föld kevésbbé termékeny. És ezek aranyigazságok, amelynek a bővebb kifejtése azonban a politizálás teA „Nagybánya“ tárczája.

Eltűnt.

Élt valamikor a vidékünkön egy szomorú szép asszony, bizonyos Beszterczeyné. Szép asszonyok másfelé is vannak, szomorú asszonyok is akadnak, mert már régen megmondta Gaál Napoleon, hogy az asszony sorsa a sirás; közben fonhat és főzhet, de sírni kell, mert másképpen nem is igazi asszony.

Hogy Beszterczeynén mégis leginkább a szomorúság volt feltűnő, annak az a magyarázata, hogy volt is oka a szomorúságra. Valamikor boldog volt ő is, mint annyi sok asszony. (Hiába, az asszonyok mégis csak inkább rászülettek a boldogságra, mint a férfiak; kevés férfiút boldogíthat például egy tajtékpipa, de alig van olyan asszony, akit ne boldogítana a tajtékpipa, ha megfelelő férfiú szájában van annak a szopó- kája.) Mert születésére nézve Gaál-kisasszony volt, nem igen engedték meg neki, hogy válogasson a kérők között. Csak hadd menjen minél hamarább fejkötő alá, mert utána még beláthatatlan sora következik a kisasszonyoknak. Éppen Beszterczey Pál vetődött legelőször az útjába. Nem volt már valami fiatal ember, — valahogy elmaradt az idejétől, mintha elaludta volna azokat az esztendőket, amely esztendőkben a férfiemberek házasodni szoktak. Elaludt és mikor felébredt, csodálkozva dörzsölte meg a szemét.

— Nini, milyen szürke szakálla van Za- thureczkynek — mondta talán, midőn körülnézett.

Persze, persze, még Zalhureczkynek is megszürkült a szakálla, pedig valamikor milyen »ku- tyagyerek« volt! A kis lányokból nagy lányok lettek, az öregasszonyok helyett más öregasszonyok foglalták el a széket az ámbituson, csak a Gaál-kisasszonyok voltak még mindig ugyanazok, illetőleg tán azok sem voltak éppen ugyanazok, csak a furfangos Gaálok rendezték azt úgy, hogy sohase fogytak ki a szép leányból. A hogy a muskátiis cserepekben mindig volt virág a Gaál- porták ablakában, — miért is ne lelt volna ott virág? — éppen úgy dalolgatott minden időben valamely szép fiatal teremtés odabenn a házban. Fehér ieány-kéz, ábrándos szőke, hullámos haj és kaczéran suhogó viganó minden időben találkozott ott, ahol még a váltók és egyéb okiratok is elfogytak: beragasztották velük a kitört ablak- táblákat. De hát semmi sincs egyformán a világon. Rothscbildnak talán van mindene, csak olyan szép leányai nincsenek, mint Gaáléknak. Azt pénzen nem lehet venni.

Igen természetes tehát, hogy Beszterczey Pál azt gondolta magában, hogy ha már megházasodik — (ezt meg kell szokni minden embernek, már csak azért is, hogy halálos ágyán szemrehányást ne tehessen önmagának, hogy nem tett meg mindent a szerencséje megtalálásához; aztán vájjon hány találta meg ?) — tehát ha házasodik, úgy rendezi, hogy vénasszony ne zaklassa sohase nyugalmában. Mást igy nem is vehetett feleségül, mint egy Gaál-kisasszonyt. Az alacsony termetű, kissé összeszáradt, de még mindig hetykén lépkedő Beszterczey uram kiválasztotta Gaál Veronát, a ki félfejjel magasabb volt a legtöbb férfiúnál és ha véletlenül nem leánynak születik, szép termete miatt bizonyosan a király teslörzői közé sorozták volna.

— Ugyan hogyan fogtok csókolózni? — kérdezte a Verona nagybátyja, a mindenre kiváncsi Kozsniczky.

Verona elmosolyodott:

— Finoman, Mihály bácsi. Beszterczey majd felágaskodik, én lehajolok egy keveset, aztán eléri az ajkamat.

így mondta Verona, mosolygott is hozzá, de bánatos szomorú volt ez a mosoly. Kozsniczky csóválta eleget a fejét:

— Hm. Ezek a fránya Gaálok még az ördöghöz is hozzáadnák a leányaikat, csak szabaduljanak tőlük.

Beszterczey alaposan szerette a menyaszo- nyát. Abban a tétlen tunyaságban, amelyben eddig leledzett (még keresztelőkre se járogatott, pedig ez csak nem került volna pénzébe), kis telke, háza szilárdan megmaradt.

— Háromszáz esztendeje aludtunk ugyanezen fedél alatt; bár aludnánk még háromszázig — mondta ásitozva, de a szerelem még rajta is kifogott. Nyerges lovat ajándékozott az öreg Gaál Mátyásnak, mert az másképpen nem akart megjelenni az esküvőn, mint csupán lóháton. Sürgős váltókra pingálta fel nevét, a melyet a Gaálok mindenféle lehetetlen helyeken értékesítettek. Beszterczey csendesen káromkodott, a midőn hallotta:

— Az ördögbe. Miért nem vittétek a megyei takarékpénztárba. Ott tisztességesen kifizettek volna, nem uzsoráztak volna.

A Gaálok nagy szemeket meresztettek, mintha soha hirét sem hallották volna a megyei takarékpénztárnak. Gaál Mátyás végre fölényes hangon közbeszólt:

— Nem érted te ezt, öcsém. A Gaálok már háromszáz esztendeje járnak a zsidóhoz. A zsidó jó és hűséges hitelező; vár, prolongál,