Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1913-04-03 / 14. szám
2 NAGYBÁNYA 1913. április 3. Gábor, Doelmer Kamii, kiket a kijelölő választmány ugyanilyen sorrendben kandidált. A szavazás eredménve a következő j volt: Beadatott összesen 109 szavazat. Ebből Kupás Gyula kapott 62 szavazatot, Marosfy Gábor » 24 » Rónai Géza » 18 » Doehner Kamil » 1 » Üres volt 4 szavazólap. Elnöklő alispán Kupás Gyulát megválasztott közgyámnak jelentette ki. (Zajos éljenzés.) A megválasztott összes tisztviselők ezután letették a hivatalos esküt. Égly Mihály főjegyző meleg szavakban mondott köszönetét az elnöklő alispán megjelenéséért s a tisztújító közgyűlés pártatlan vezetéséért s kérte, hogy azt a szives jóindulatot, melynek a múltakban annyiszor fényes tanujelét adta, a város s a tisztviselőkar iránt tartsa meg a jövőben is. (Zajos éljenzés.) Végül még az alispán intézett néhány buzdító szót az újonnan megválasztott tisztviselőkhöz, mire a tisztújító közgyűlés röviddel 12 óra után véget ért. Este 8 órakor az István-szálló nagy éttér méhen fényes bankett volt a polgármester s a megválasztott tisztikar tiszteletére. A kőzvacso- rán mintegy százötvenen vettek részt s nagyban fokozta a jó hangulatot, hogy a testvér város: Felsőbánya is részt vett a nagybányaiak örömében, amennyiben Farkas Jenő polgár- mester, dr, Moldován Ferencz főjegyző, Pap Márton főszámvevő s Tőlh Gábor kincstári orvos lejöttek a város közvacsorájára. Az első felköszöntőt Révész János mondotta, ki igen hatásos beszédben a polgármestert köszöntötte; Felsőbányaváros közönségének jókivánatait Farkas Jenő polgármester tolmácsolta, üdvözölvén a polgármestert s az uj tisztikart; Brebán Sándor a megválasztott uj tisztikart üdvözölte, melyre a város valóban büszke lehet. A tisztikar nevében Égly Mihály főjegyző mondott köszönetét az üdvözlésért, kérve a képviselőtestület rokonszenves bizalmát, szeretetét és támogatását a jövőre is. Stoll Béla igen szép beszédben a polgármester édes anyjáért és feleségéért ürítette poharát; Buchs Benjamin főrabbi hatásos beszédben a polgármestert és a tisztikart üdvözölte, hangoztatván, hogy annak a városnak polgársága, melynek ilyen elöljárósága van, valóban nyugodt lehet. Moldován László takarékpénztári igazgató meleg szavakban köszöntötte a polgármestert, fölkérvén őt, hogy legfőbb gondja a város anyagi ügyeinek szanálása tegyen, amely munkában készséggel fogja őt támogatni a takarékpénztár igazgatósága is (Lelkes éljenzés.) Dr. Sloll Tibor Farkas Jenő felsőbányái polgármestert éltette, ki eljött, hogy résztvegyen a mi ünnepélyünkön. Dr. Czaich Gilbert házfőnök a minorita-rend jókívánságait tolmácsolta igen szép beszédben. Égly Mihály főjegyző a felszólalt négy lelkészt éltette, megjegyezvén, hogy ily lelki vezérek mellett csöppet sem csodálandó dolog, ha Nagybányát Szatmárvármegye gyöngyének, kincsesházának szokták nevezni az intelligenczia nézőpontjából is. Farkas Jenő polgármester a nagybányai polgárságra ürítette poharát, ugyancsak a polgárságot köszöntötte dr. Stoll Tibor is. Brebán Sándor végül Virág Lajost, a kitünően sikerült est rendezőjét éltette. A díszes társaság a legfölségesebb hangulatban a kora reggeli órákig maradt együtt A jegyzőkérdés rendezése. Április 2. Harmincz évvel ezelőtt a közigazgatás akkoriban már »küszöbön levődnek hirdetett ál- S talános rendezése csábított a vármegyei köz- I szolgálatra. Harmincz év hosszú idő egy ember életében, majdnem egy emberöltő. Alig éri utói az emlékezet. S mi öregek, bizonyos mélabus megadással tekintünk vissza a titáni harczra, melyet a közigazgatási reform legkiválóbb apostola, Grünwald Béla folytatott önlelkét tépő kínnal, a sajtóban napvilágitott örökbecsű munkáival s az országgyűlésben elmondott láng- lelkü szónoklataival. De visszazeng lelkemben a nemzet jogászifjuságának lelkesedése is a közigazgatás általános rendezése nagyjelentőségű kérdésében, midőn jobb sorsra érdemes küzdelemmel vitáztunk önképzőköri összejöveteleinken a »választás« vagy »kinevezés« jelsza vával ékesített harczi lobogóink alatt. Magyarországon négy évtized óta foglalA „Nagybánya“ tárczája. Virrasztók. Beborult az este s mivel már ez esti szürkületből leszállóit a fekete éjszaka, örzse megindult a zsidóhoz. Lábujjhegyen, félve, remegve surrant a járó-kelő emberek mellett, szemébe húzta gyapotkendőjét, nem tekintett se jobbra, se balra, csak ment. Az emberek kísértetnek vagy éjjeli madárnak hitték, amint perkál szoknyája meg-megsuhant a levegőben. Tóthék kapuja előtt a göröngybe vagy a prizmába megbotlott Örzse s beleesett a sáncz aljába. Csilány összecsípte, bojtorján, vadbürök megvérezte arczát, kezét, meztelen lábszárát. Szegénynek lihegett a keble s csurgó verejték omlott le róla, mikor benyitott a sarki boltba. Akadozva, szégyenkezve kezdte: — Tudja, téns ur, a szégyenem mián, azért jártam igy. Fényes nappal nem mernék kibújni. Kikaczagnának, köszönésemet sem fogadnák . . . A templomba is kiprédikáltak beburkolva . . . ügy beszélt, hogy az embernek megesett rajta a szive. Nagy, szivrepesztő bánat s kimondhatatlan keserűség csendült a hangjában s olyan szomorú volt, mint a szárnyatépett madár. Mózes megsimogatta. — No, csak ne veszítsd el magadat, Örzse. Adok hitelbe, te megfizeted, én tudom. Itt a szemfedő, virágok vannak belehimezve, a szélén aranyszálak csillognak. Látod? Fáin ez, fiam. Strimfli, kék szalag, veres szalag, csokorra való, gyertyákra, a kicsi köntösére. Koporsót is kapsz, festettet, városból valót. Itt a szögek, itt meg három liter pálinka a sírásóknak, harangozónak... — Téns ur, az Isten ... nem birta tovább mondani. Mózes tudott könyörületes lenni. Az árendásnak nemesebb szive volt, mint Baloghné- nak, az édesanyának. Visszafelé Örzse lekerült a nagy útról s a Szenlegyház patakjának árka felé tartott. Ez száraz volt nyáron, csak nagy esőzésekkor kuruttyoltak a fölgyülemlett tócsákban a békák. Amint belépett az elhagyatott sikátorba, beleütődött egy vasvillás emberbe. A bakter volt. Hadonászott és kiabált, de Örzse kisiklott a kezei közül. Csúnya, bozótos, vad volt az az ut. Két oldalt sűrűn, a kertek eleven ke- ritéseképen bodzák, nyár- és kőrisfák álltak s vad, tövises bokrok terpeszkedtek. * Oly elhagyatott hely volt ez, milyet a gazdátlan kutyák kerestek föl előszeretettel, meg a falun átvonuló sátoros czigányok. Akiknek nem engedték meg más helyen a letelepedést. Amint Örzse tovább lépegetett, arczába csapott egy-egy előre nyúló ág, megkapta könnyű szoknyáját a csipkebokor s néhol ingadozott, süppedt lába alatt a homokos talaj. A bokáján alul úgy érezte, mintha égő parázsban volna a lába. ügy sajgott, hevült, annyira szúrta, vágta a tövis, a fák czönkje, az éles hegyű kövek. Egyszer halk neszt hall a sűrűségből. Reszketés futott át a testén s nem volt elég ideje meggondolni, mi lehet, mire egy nagy fehér kutya ugrott a nyakába. Hátulról támadta meg s kendőjét letépte a fejéről. Örzse azt hitte, hogy meghal a szörnyű ijedelemtől. A koztatja a közvéleményt a közigazgatás rendezésének meg megújuló nagy kérdése. Időszakonként fel-felcsillant a reménység a kérdés megoldására. A szerencsétlen politikai viszonyok azonban csakhamar sírját ásták a legjobb akarattal indított mozgalmaknak is, s már-már oda jutottunk, hogy azt a felebarátunkat, ki a köz- igazgatás általános rendezésében bizakodni merészkedik gyanús szemmel figyeltük meg, nem volna-e idején részére mihamarabb felvételi engedélyt eszközölni ki — a lipótmezei tébolydába. Végre a folyó évi belügyi költségvetési vita iránya alapos reményt ébresztett mindnyájunkban e nagy kérdés végleges rendezésének közelségére. Elodázhatatlanná teszi ezt a most már felszínre került választói jog ujjáalkotása is. Most már magam is bízni kezdek egy jobb jövőben: a közigazgatás annyira megérett rendezésének elérkeztében s annak hajnalhasadását látom a belügyi költségvetés tárgyalása közben elhangzott beszédekben, melyek minden tételében igazolják negyedszázadot meghaladó toll- forgatói pályámon mindenkor hirdetett abbeli meggyőződésemet, hogy közigazgatásunk általános rendezését a községi jegyzői intézmény fejlesztésével kell megkezdeni Ki kell emelnünk a jegyzői eddigi szégyenletes, alárendelt helyzetéből. Anyagi jóléttel, hatósági jogkörrel felruházni s megnyitni előtte a megyei tisztviselői állásokat. S ami mindezeknek koronája: szabadítsuk fel az íróasztalnál való örökös görnye- déstől azt az emberi erőt meghaladó munkatömeggel megterhelt, jobb sorsra érdemes köztisztviselő-társunkat, ki legfőbb tényezője a községe boldogulásának. S akkor elérkezik a jó községi közigazgatás igéretfölde, akár kinevezési rendszerrel, akár életfogytiglani választással oldják meg bölcseink a vármegyei közigazgatás reformját. Mert hiszen ki ne tudná, hogy a községi jegyző lelkiismeretes működésére van felépítve közigazgatásunk hatalmas orgánuma? Mindene egy jó jegyző a maga községének vagy körének. Legelső tanácsadója a népnek, amellett, hogy közvetítője az állami hatalom érvényesülésének. Az ő értelmi erejétől, hazafias érzelmétől és jellemétől függ községének vagy körének szellemi felvirágzása s anyagi jóléte. S ha meggondoljuk, hogy hazánk népességének zöme a községben él, akkor a nemzet jövőjét szivén hordó, minden tisztességes hazafinak érdeklődni kell, a nép szellemi vezérének, a falu jegyzőjének sorsáért. S erre első lépés, hogy népünk tulajdonképeni kormányzójának adassák meg a mód, idő és alkalom, hogy fenséges hivatását a haza üdvére betölthesse. ú kis koporsó lehullt válláról s nagyot koppant a köveken. A hóna alól kiesett a pakk, az egyet- naást s kezét ég felé emelte, úgy állt ott, mintha elvesztette volna eszméletét, De a kóbor kutya, mitől-e, a megtámadott merev mozdulatlanságától hátrahuzódott s egyet-kettőt ugatva, nyafogva mélyen, tompán morogva elsompolygott. Alig hogy kilépett Örzse az árokból, sikoltást hall maga mellett. — Jézus Máriái ... A Csonkáné lelke!. . . Minden jótét lélek dicséri az Urat! Megszólal lebtiben, agyonrémülve Örzse: — Ne ijedözzön Borcsa néni, én lennék. — Jaj lelkem, fiam, elállt a szűnő dobbanása, úgy megijedtem. Már másodszor kisért ez a Csonkáné. Tudhatod, hogy egyszer kiseprüz- tem, mert elvitte a tejünket. A minap Cseresz- nyésné járt úgy, éjfélkor Dani Pista háza előtt... Oh jaj .. . Hát te ? örzse ? Egy zsupfödte házból kivilágított az ablakon a lámpa. Valaki akkor gyújtotta meg. Örzse nem szólt semmit, csak odatartotta a kis koporsót az öregasszony elé. — Meghalt a kicsi, hiszen alig volt beteg, a lelkem. Jól járt Örzse, nem kell kenyeret adni a kezébe . . . Áldassék az Ur neve, hogy elszóii- totta . .. Aztán jójezakát kívántak egymásnak. Borcsa néni utána kiáltott, mikor tiz lépésnyire volt: — A gyerekeket bekü'döm virra«ztani, Örzse . . . — Isten fizesse meg — szállingózott a há-
