Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1913-01-01 / 1. szám

2EI. évfolyam.. 1-ső szám. U f) l©i3. ja-ziviár lió X- ftdz 6£> rés® «»sBírÉísrc - 3C3^Lox>j0LXa3MC3: Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGL Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is. i . . ■ ... ---------- ír ,mm ni. .... -i.............-,-;|-|^saaiggaMaB==f. Uj reménységek küszöbén. Deczember 31. Midőn e sorokat Írjuk, pár óra van már csak hátra s az 1912. év is lesülyed a semmiségbe. Szent igaz, hog}r vissza nem sírja senki! Öröme, boldogsága vajmi kevés volt, annál több keserűsége, nyomorú­sága, tenger bánata. Az 1912. év is azon fekete évek közül való, aminőkre a legöregebb em­berek sem szoktak visszaemlékezni. Az abnormis időjárás tönkretette legszebb reményekre jogosító termésün­ket; a háború nyomán támadt pénzvál­ság pedig oly megrázkódtatásnak tette ki az országot, hogy évek kellenek, mig ezt a rettentő megrázkódtatást kihe­verjük. Az ó-év utolsó órái a legteljesebb rezignáczióban érik a nemzetet! Mit hoz a jövő? Mivel kecsegtet az uj év? Ha élne még a nemzetben az eleven magyar őserő, akkor nem volna oly ke­vés a reménységünk sem az uj remén* - ségek küszöbén. De sajnos, nagyon is éles megvilágításban látjuk a lelkek de- kadencziáját, a politikai és társadalmi élet teljes züllését, mely már oly meg­döbbentő képet mutat, mintha e földet nem is egy nemzet tagjai, hanem idegen, egymásra törő s egymást szakadatlanul pusztító népek laknák. Külső ellenség jobban azt el nem végezhetné, amit itt mi magunk vég­zünk el. A kis balkáni népek néhány hét alatt világhistóriát csinálnak s mi leg- fölebb csak irigykedve, csodálattal néz­hetjük hősies elszántságukat, lelkesedé­süket s önfeláldozásukat. A mi egész éle­tünk pedig kicsinyes, apró perpatvarko­dások végnélküli lánczolatából áll, ame­lyeknek minden tudásunkat, minden időn­ket, főleg pedig az izzó, pártos gyűlöletnek minden raffináltságát szenteljük. Pedig az idő rohanva fut fölöttünk s alighanem keresztül gázolt is már rajtunk. Vájjon mikor nyílnak föl már a ma­gyar szemek s mikor fogják a dolgokat úgy látni, magyar szögpontból, amint azt a nemzet legvitálisabb érdekei is meg­követelik? Nemcsak az utóbbi évek históriája, de különösen ennek az évnek eseménvei %j megdönthetetlenül dokumontálták azt, hogy teljesen a züllés útjára jutottunk s uj apostolokra kell várnunk, akik a nem­zetet a lejtőn feltartóztathatnák! De vájjon e sisi usi munkához elég­ségesek lesznek-e £•']• apostolok? A regeneráló munkának nem e magából a nemzetből kell-e kiindulnia? Első sorban az általános kijózanodásból! Mert most mindenki mintha szörnyen mámoros állapotban leledzene, mely a valóság­tól eltérő világításban mutat be mindent. Ennek a deliriumos, lázas állapotnak kell legelső sorban is eltűnnie, hogy kezdetét vehesse az igazi munka, mely nem szóvirágokból, szóczafrangokból áll, ha­nem öntudatos, czélratörekvő munkából, melynek a fórumot kell megtisztítania a destruktiv irányzatoktól. A többi mind magától jő! . . . . . . Városi életünk sem valami nagyon vigasztaló képet mutat. Polgárságunk szerfölött komoly és nehéz helyzettel küzd; a város pénzügyei súlyos viszo­nyok közé jutottak s az újabb megter­hel tetés épen a legrosszabb időben jő. De hát e tekintetben magunkra ves­sünk! Az a pénzügyi gazdálkodás, hogy mindent a várostól követel mindenki, de a városnak senki sem ad semmit, ide kellett hogy vezessen. Csak a tűzoltói költségekre utalunk. Ezelőtt vagy tiz év­vel épen mi voltunk azok, akik indítvá­nyoztuk, hogy a tűzoltói költségek fede­zésére hívjuk föl a háztulajdonosokat. Aránvlagos elosztásban alig számbavehető összeg jutott volna egy egy háztulajdo­nosra. S minő nagy egyhangúsággal el­vetették ez indítványunkat! Pedig csak koronákról volt szó. Azóta pedig a város kétszázezer koronánál többet adott ki. linóitól költségekre! S nemcsak e téren, hanem minden téren igy vagyunk! Az uj reménységek küszöbén azon­ban nem rekriminálunk! Öntudatos vá­rosi politikával, egyetértéssel, vállvetett munkássággal a kátyúba rekedt szekeret egyszerre kiránthatjuk s gond nélkül haladhatunk azon az utón, mely az igazi boldogulás felé vezet. A „Nagybánya“ tárczája. Az én házam. Van egy házam: nem büszke palota, Nincsenek benne büszke lépcsők. Nincsenek benne hosszú folyosók, Hangulatot és csöndet megemésztek: Szürke kis ház csak, az országúton. Én lakom benne s az országutat Csak én futom. Van egy házam, sulyo3, nagy gyertyatartók Ezüst tányérján bánattüzek égnek Nyitva vannak az udvarra az ajtók S belátszik kékje, csillaga az éjnek , . . Kis szürke ház csak, az országúton. Én lakom benne s az országutat Csak én futom . . . Van egy házam Jer oda édes párom, Szerelmes, csókos, édes feleségnek ! Ebben a házban olyan szép az álom, 8 a gyertyatartók itt örökre égnek . . . Bár szürke ház csak az országúton. Én lakom benne s az országutat Magam futom . . . Van egy házam . . . magányos, bús szobái, Asszonytalan, szomorúan kacagnak . . . Kis udvarom lombos gesztenyefái Megosokolják rácsát az ablakomnak. Siratnak engem, az országúton. Poros ut — hosszú még és szomorú . . . S magam futom . . . Huzella, Ódon. Fogadásból. — Irta : Dóra. — A gazdag Almássyné izgatottan szólt a mel­lette foglalatoskodó szobalányhoz : — Ha nem tudnám, hogy ébren vagyok, rossz álomnak hinném. A müveit, előkelő Pataki Kata fennül egy fonott árukkal megrakott sze­kerén és úgy hajtja a lovakat, mintha férfi volna. E percben az említett szekér megállóit a park ajtaja előtt. A magas ülésről egy csengő hang szólalt meg: — Vegyen kitűnő ruháskosarat Almássyné asszonyom, olcsón adnám ! — Ruháskosarai ? kérdé az álmélkodó Al­mássyné. Épen jókor ajánlja Pataki kisasszony, már régen készülök venni. Van-e közöttük tar­tós, tudja, olyat szeretnék, amelyiknek falécek vannak az alján. Kata egy bizalmat keltő alkotmányt nyúj­tott le, azután ügyesen leugrott a kocsiról és élénk beszé’getésbe kezdett a vásárlóval. — Talán üzletet nyitott Pataki kisasszony ? — kérdezte a kíváncsiságtól remegő Almássyné — Nem én; ez csak kísérlet. Meg akarnék győződni róla, jó elárusitónő válnék-e belőlem, mondta jókedvűen Kata. Tetszik a kosár ? Volna egy gyönyörű hintaszékem, megvehetne a nagy­mamának. A babus részére volna itt egy édes kis bölcsőm. Vannak aztán elsőrangú bevásárló­kosaraim! Bájos kézmozdulattal a kocsi felé mutatott. — Higyje el, én megvásárolnék mindent, a mit oly ügyesen felajánl, de bőségesen el vagyok látva mindenfélével. Csakis egy ruhakosárra van szükségem. Azt rögtön ki is fizetem. Mert hitelre úgy e nem adhat? kérdezte tréfásan. — Dehogy nem, enyim az áru, szívesen hi­telezek 1 mondta komolyan Kata, miközben ölven fillért vett ki a nagy pénzestárcájából. — Rendben vagyunk, Almássyné asszony, köszönöm, Isten vele. Egy pillanat alatt telszökött a kocsi bak­jára és Almássyné csodálkozva kisérte szemmel a távozó jármüvet, miközben értelmetlenül he­begte : — Ki hitte volna ?! — Micsodát? Mi történt? kérdezte mö­götte egy hang. Eodre Lajos volt, az asszony unokaöccse, aki látogatóba jöit a nagynénjéhez. — Hogy mi történt? Pataki Kata volt itt e pillanatban, nagy tárkocsin fonott árukat árul és ő maga hajija a lovakat is. — Lehetetlen ! szörnyüködött a fiatal ember. — Lehetetlen ? ismételte sértődötten a néni. Azt a ruháskosarat is tőle vettem. Da-én már kezdek tisztán látni az ügyben. Kata letette a tanítónői vizsgát és nem kap állást. Az apja biztosan valami nagyobbszabásu spekuláczión el-

Next

/
Thumbnails
Contents