Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1912-09-12 / 37. szám
2 NAGYBÁNYA 1912. szeptember 12. az elmúlt évben, mint a jelenben is nagyon tartózkodók. Ennek oka az állami járadékok árfolyamainak nagyfokú esése. A külföldi zálogleveleket és címleteket vásárló közönség vásárló kedve elsősorban a belföldi papirosokra terjed ki. Már most, ha a bel- és külföldi emissziók között a marge csekélyre olvad le, akkor az utóbbiak elhelyezése áthidalhatatlan nehézségekbe ütközik. A nemzetközi pénzpiac más tényezői is közreműködnek e tekintetben, hogy a magyar címleteket nem vásárolják. Nevezetesen az amerikai jelzálogos követeléseken alapuló 5 százalékos címletek. A külföld tőkései szívesebben vásárolják ezeket a legutóbbi időben piacra került elsőrendű papírokat, igy a magyar címletek visszavándorolnak az országba A magyar záloglevelek és községi kötvények természetes piacza Magyarország volna, köztudomású azonban, hogy a magyar közönség ezeket az értékpapírokat nem vásárolja így a külföldi tőkétől íüggő magyar pénzintézetek nagymérvű hitelmegszoritá- sokra vannak kényszerítve. Ezt a hitelmegszoritást leginkább és főként a városok érzik meg. Még soha elviselhetetlenebbnek nem jelentkezelt az az állapot, melyben a magyar városok hitelszervezetüket illetőleg vannak. A városok egészségügyi viszonyainak javítása, a kultúra terjesztése, a városok fejlődése, a városok lakosságának egyetemes jóléte, mind a városok hitelszervezetének rendezésétől van feltételezve. S valóban itt van a tizenkettedik órája annak, hogy minden illetékes tényező a városok hitelszervezetének rendezésével foglalkozzék. A hitelköz vetítés s a pénz- szervezet helyes irányítása közérdekű funkció. A pénzalakban fölhalmozott termelőerőnek hatósági ellenőrzése és méltányos hitelközvetitése a XX. század gazdasági és társadalmi közszükséglete. Ez pedig csak pénz és hitelszervezetünk teljes reformálása utján lehetséges. A városok gazdasági és kulturális érdekei szempontjából tisztán a nemzeti termelés érdekeit szolgáló pénzintézetek alakulása volna szükséges, mely a rendelJön a nagy, szürke, zsinegtalpu naamusz, csoszogva, úszva a porban, sárban. Kip! Köp! Jön a hetyke magassarku, kis fekete fűzős: egy- kettő, egy-kettő! Ütemre lépegetve jön az elől- gombos, oldalt ezugos : bum-bum! Jönnek összevissza, topogva a tisztátalanok. Némelyik egész közel ér az ablakhoz, befröcsköli sárral és egész porfelhőt vágva, elhomályosítja. Krsz . . . Krsz!... Jön a felemás, a spárgával megkötözött; hip- hop, hip-hop! Utána jön suhanva, lágyan, formásán, finoman, diszkréten, fénylőn, illatosán a kis rózsaszirom-könnyű, bájos selyemtopán. A Pál szive megdobbant a kopott politúros varrógép mellett. Kipirosodik vérszegény arcza, félve néz körűi. Nem látja senki, nem látta más, csak a szürke aszfalt, az meg nem szól senkinek. Őrt áll mozdulatlan, keményen az ablak előtt és védi, takarja, melegeti Pált. Mikor jön a tél, akkor terjeszkedik, nyújtózkodik és gőzölgő páráját beleheli Pálhoz és olyankor átnedvesednek a falak. A piros forgács kefetaríó megint fakóbb lesz egy árnyalattal. A tükör lapján ismét kezdődik egy nagy barnássárga folt. A futóka buján zöldül és már egészen a padlóra borul a gőzös melegházi levegőben. Pál ezt szereti. Jó! érzi magát ilyenkor. Néha olyan különösen néz maga körűi. Ha reggel a tükörbe pillant, látja, hogy szája, füle, szeme, orra van. Ni, hisz ő ember. Pedig, mintha nem is lenne az. Hát mi? Ki tudja. Az igazi emberek fönn vannak, fönn a magasban. Ott lármáznak, szágu’doznak karöltve, összekapaszkodva, nevetve, káromkodva a napon. Világosan, pirokezésre álló tőkeerőt nem a részvényesek minél nagyobb nyeresége érdekében, hanem a köz érdekében használná fel. Ilyenek volnának a városi takarékpénztárak, a városok bankja, melynek törvény által létrehozását sürgősen követeljük. Kaszás Béla. Sivárság. Szeptember ti. A Nagybánya múlt heti száma vezető helyen a múlt augusztus hónapról hoz összefoglaló beszámolót. E czikkben mintegy ötletszerűen jegyzi meg: milyen ellentéte volt a kiállításnak, a színes művészi képekkel tele termeknek az üres, parkirozatlan udvar, siváran puszta telek, amelyen egyik műteremtől a másikig kellett átbandukolni. Sivárság! Keserű szó, vérhullámokat ar- ezokba kergető, mert ez a sivárság a festőknek fáj a legjobban, legmélyebben. Sivárság! Talán a festők szemének, szinkereső vágyuknak nem fáj végig repülni az üres, félig »parkírozott« telken ? Talán a festők szive nem szorul össze arra gondolatra, hogy azért a telepért, amiért lelkűk minden melegét, energiájuk minden erejét, művészetük minden nagyságát, tudásuk legjavát és emberi szeretefük határtalanságát áldozták, semmi viszonzást sem várva érte, a város és csak a város áldozott annyit, amennyit lehetett és amennyinél többet már nem lehet ? Talán a festőknek nem fáj végigmenni azon az ürességen, ahová színes virággruppokat, árnyas utakat és intimen kedves megpihenő helyeket képzel a vakmerőén előre kalandozó müvészphantázia ? Panaszkodtak erről az elhanyagoltságról? Említettek valamit erről az ürességről? Említettek-evaiamil a fejlesztő vágyról, aminek kielégítése — jól tudták, - lul megy a város áldozatának úgy is bőven kiszabott határain? Nem a legnagyobb szereleltel nyilatkoztak mindig arrói a városról, amely szegénysége mellett mégis bőkezűen látta el a müvészlelepet ? A Nagybánya múlt heti czikke megjegyzi még: »Az illetékes körök nem gondoltak rá, hogy ez a sivárság nem méltó a müvésztelepre ?« És nem gondoltak rá ? És nem tettek meg mindent, hogy a telep külső képe a lehetőségig méltó legyen a nagybányai müvésztelephez ? Nem keli messzire vissza kalandozni, csak egy san, csillogó szemekkel sietnek és egyszerűen elgázolják, félrelökik, eltapossák Pált, ha közéjük téved. Pál nem is ember .. . Pál földön járó kisértet, akinek koporsója előtt gránitszilárdsággal állt őrt az utca. Hip bop, hip hop . . . jön vissza a kis rózsaszirom-könnyű selyemcipő . . . Pál vérszegény arcza bíborra gyűl és lopva körülnéz. Nem látja senki. Csak az utcza néz szürkén, tompán, porosán, De az nem áruija el. Föláll az ablak mellett Pál. Zöldessápadt homloka majd a felső ablakfáig ér. Egész testét átjárja a forróság. Úgy érzi, két ragyogó szemnek meleg sugára siklott végig a homlokán. Egy pillanatra erősnek, nagyakar&lunak érzi magát. A pinczevirág beteg csirái megfeszülnek, nyújtózkodnak. A szürkésfehér levelek terjeszkednek, nagyot lélegzenek, mint társaik, akiket sok-sok levegő, termékenyítő napfény nevelt. Pál az ajtó mellé szökken. Lenyomja a kilincset. Pál akar. Ám egy pillanat alatt belezug leikébe a hatalmas, lüktető élet, a ragyogás, a lárma, a sok-sok ember, u tülekedés, tolongás. Az élet szélétől megborzad a pinczevirág, odaesik a kopott politúros varrógép mellé . .. Lábai nyomják a talpat le-föl. A kerék kattogva indul meg, a szövet engedelmesen simul a fényes tű ala. Pál fölemeli néha pillantását. Az utcza püf- feszkedve néz vele szembe ... * Pálnak úgy tűnik fö1, mintha az utca súlyos ökle a vállán nyugodnék és nyomná lefelé és ő év előli is üresebb, sivárabb volt ez a telep! A tavasszal tüneményes gyorsasággal varázsoltak csinos virágoskerlet, szabályosan vágott utat, (a Réti műteremig) simán ültetett pázsitot és fenyőfákat az üres, bántó, összhangtalan telekre, színesedett az, intimebb, közvetlenebb képet nyert s most várjuk az árnyékos utakat, a sok- sok virágot — a telep lélekgyönyörködteíőbb eljövendő képét, a »Magyar Barbizon« művészi beültetését. Ezt a várostól várni azonban nem lehet, nem szabad! A panaszkodás, kenyéririgység soha sem volt nagybányai festő jellemvonásához tartozó. De lehet-e elfőjlani azt a keserűséget, amit érezhet minden nagybányai piktor szépet szerelő lelke, ha végigsuhantaíja kereső szemét kihall és nappörzsölte pázsitu telken és rágondol a szolnoki telep gondosan ápolt, ültetett, egyre fejlődő parkjára! Hol van a magyar Barbizon Kohner Adolfja ? Repülőgépmaecénás akad, mert ez a szenzáczió egyszerre országos nevűvé tehet valakit, de az nem szenzáczió: a nagybányai telepet lendíteni nehéz utján, az nem tehet senkit országosan ismertté, ha csak a inüvésztelep nyomorúságos állapotait javítja ki Ízléssel és — pénzzel? Ez a sivárság, ez a közönyösség, ez a sivárság, a közönség, az állam mindig tartó közönye. Mert nem csak kertre, nem csak fásításra, nem csak művészi külsőre vau szüksége ennek a telepnek, hanem okszerű, sürgősen szükséges építkezésre is. Tér — ép a telek nagy sivár, üres területei miatt van reá elég. Még pedig ott, hol a — ma már országosan emlegetett — szabad színpad állott. Oda kell építtetni egy uj müterembérházat, megoldásban művészibbet a mostaninál, ne legyen olyan befejezetlen, puszta falakat mutogató, legyen tehetősebb művészek műteremháza: lakóház legyen, ahol a szegényebb piktorok olcsó lakást kaphassanak, ingyen fával, a tél hidege elől elmenekülök oltalmazására vau szükség, hogy a tanulni akarók téieu is itt dolgozhassanak, tanulhassanak, mert a téli iskola ma még a véletlenül idetéve- dőkre van alapitva s a kevés modellpénzekre ugyancsak ráfizet. Utópisztikus, gyönyörű álom 1 Egy művész- telep, ahol nem csak együtt dolgozó, de együtt élő festők erkölcsileg is magasabb uiveaura emel- nJk a fiatal téli festőiskolát. Utópisztikus, gyönyörű álom! Az iskola deduktiv hatása ma már kisebb, egyre törpébb lett a nyomás alatt. Las- sankint egész hozzászürkült az utczához. A szállongó por befestette a haját, az arczát, a mellét, be az egész embert. A topogó, kopogó lábak fölváltották egymást. Csak a hópihe rózsaszirom selyemczipőcske maradt meg. Más lett ez Í3, már harmadszor más, egy számmal kisebb, egy számmal nagyobb. Pál nem tudja ezt. Várja nap-nap után a régi izgalommal, türelmetlenül. Egész közel húzódik már az ablakhoz. De mégsem láthatja jól. Csak szürkét, sok szürkét lát homályos két szeme. Ezért haragudott meg Pál az utczára. Mikor már másodszor, harmadszor, negyedszer sem látta a kis czipellőcskéket, öklével megfenyegette az utcát. Ö az oka mindennek. A kevéiy, lelketlen utcza már ezt is eltakarja. A kecses, a finom, illatos, karcsú kis topánt. Az utcza, az utcza már ezt is ellopja tőle. A lelketlen utcza, amelyik eltemette Pált elevenen, mely addig-addig terjeszkedett, mig egyszerre úrrá lett fölötte. Újra megfenyegette csontos öklével az utczát. Gyűlölködve néztek egymásra ezután. Hangosan viaskodtak. Az utcza maszatos, sáros levet eresztett magából és gúnyosan csorgatta be a Pál ablakán. Ezzel sem elégedett meg. Zöld penészgombákat nevelt és kitelepítette Őket a Pál odvának falára. A tükör egészen megfeketedett. A zöld folyóka megbetegedett és lankadtam her- vadtan hullajtottá leveleit. A kopott, politúros varrógép megrepedezett. Fenekeden gyűlölet lobogott már benne. Várt valamit. Ö maga sem tudta, hogy mit. Va-
