Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1912-08-15 / 33. szám
Előfizetési árak: E*ész évre 8 korona, félévre í korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, ahová lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A képkiállitás. Augusztus 13. A sátoros ünnepek nagy zaját ünnepi csönd váltotta föl ünnepi elmélyedéssel, ünnepi hangulattal. És olyan kedves, olyan jóleső ez az elmélyedés! Ide s lova két hete, hogy a nagybányai országos képkiállitás megnyílt s ez idő óta Nagybánya dicsőségétől hangos az ország, sőt e hegyek mögötti igénytelen kis város hírneve betölti a külföldet is. Mintha e két hét óta óriásivá nőtt volna Nagybánya. Fogalommá vált. S hírességéhez uj nevet is kapott: magyar Barbizon. Ezt az elnevezést ittléte alkalmával Krúdy Gyula, a kiváló regényíró használta először lapunk hasábjain. Most, amióta országos kiállításunk megnyílt, az ország legtekintélyesebb s legelőkelőbb lapjai mind e névvel diszdik ez ősi bányavárost s ez ünnepi passzila után, azt hisszük, hogy Nagybánya most ipar teljes jogot is formáikat uj, díszes elnevezéséhez. Magyar Barbizon!... Most márazok is, akik a legpesszimisztikusabban gondolkoztak, láthatják, hogy mit jelent a városra nézve a festőiskola, a festőko- j lonia. Minő óriási értéket képvisel. Hogy azok az áldozatok, amiket a város a 7 i festőiskolára fordított, nem holt tőkét 7 i képeznek, hanem oly értékeket, melyek busásan meg fogják hozni a maguk kamatait. Hiszen ha meggondoljuk, hogy más városok egy uj művésztelep létesítéséért minő horribilis áldozatokat hoznak s mégis hol állanak Nagybánya mellett, hol tovább egy évtizednél egy pajtaszerü műterem volt a „minden“, metyet a város a festőiskoláért áldozott, — lehetetlen, hogy ne a legnagyobb hálával és elismeréssel adózzunk azon mestereknek, kik hosszú éveken át sok-sok méltatlanságot, sok gáncsot, sok keserűséget eltűrve, a legnagyobb önfeláldozással buz- golkodtak azon, hogy Nagybányának megmentsék a Hollósy örökét, a festőiskolát s a nagjibányai festőkoloniát. Nélkülük bizony ma ott volnánk, hogy a dicsőséges kezdetnek kevésbbé dicsőséges vég lett volna a sorsa s a városnak pedig megmaradt volna az örökös szemrehányás, az örökös önvád, hogy pusztulni, összeomlani engedte festőiskoláját, mely pedig már a kezdet leg- kezdetén ki nem törölhető betűkkel beírta nevét a magyar művészet történetébe. Most, hogy özönével hull a városra a dicséret, nem tudjuk elriogalni magunktól e gondolatokat, bármint akarjuk j is. De talán nem is nagyot hibázunk akkor, ha ez ünnepi hangulatban rámutatunk a múlt kishitűségeire s a jelen nagyszerű tanúságaiból pedig lelkesedést meritünk a jövőre, főleg pedig szeretetek amelynek jegyében kell kezelnünk a festőiskola s a festőkolonia ügyeit. Midőn a szeretetet hangoztatjuk, korántsem újabb áldozatokra gondolunk. Ezzel a kiállítással, melyről a közöltünk járt illusztris, nagynevű emberek a legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkoztak s amelyről azt mondták, hogy a maga nemében páratlan s ilyet másutt, mint Nagybányán, csinálni nem is lehetne, — azt hisszük, hogy a festőkolonia teljesen megalapozta jövőjét. Lehetetlennek tartjuk, hogy a köz- oktatásügyi kormány, melynek képviselői szintén csodálattal párosult elismeréssel adóztak kiállításunknak, segítségére ne sietne a városnak s állami támogatásban ne részesítené a festőkoloniát. S ez állami támogatás elnyerésével, ami kétségen felül áll, talán uj élet is fog virradni festőkoloniánkra. A bürokratikus elszámolást igénylő krajczáros- kodás nem fogja megkötni a vezetők kezét s annak államilag is honorált tudata, hogy minő missiót töltenek be, csak aczélozni ' fogja enerzsiájukat, akaraterejüket, melyek bizony eddig, a mi kisvárosiaskodásunk között sokszor nehéz próbáknak voltak kitéve. Ám félre a rekriminácziókkal 1 A nagyszerű siker, melyet kép- kiállitásunkkal arattunk, mindnyájunk örömünnepe legyen! Egyesítsen mindnyájunkat a közös czélban, a közös töA „Nagybánya“ tárczája. A nagybányai kiállításról. A nagybányaiak.*) A csöndes Nagybánya jubilál és jubileuma minden csönd ellenére is országos jelentőségű, sőt van némi köze más nagy kullurállamok művészeti sorsához is. Mert hiszen ez a jubileum, mint azt a napilapokból kiki tudja, a »nagybányai művészet« jubileuma. Tizenöt-tizenhat éve, hogy e Betlehemben (vájjon ki hallott róla azelőtt in puncto művészet?), valósággal széna meg szalma közt született meg a kisded, amit nagybányai művészetnek nevezünk. Csillag tűnt föl az égen, de kevesen vették azonnal észre ragyogását. A három napkeleti királyok helyett is jött oda, igaz, hogy csak egy, de ez fölért hárommal: Szinnyei-Merse Pál, a sokáig tétlen és elkedvetlenedett mágus, eljött jernyei halmai közül a bányai gesztenyés alá, ahol friss életkedvet és festőkedvet kapott a Hollósyak, a Rétiek, Ferenczyek, Thormák telivér artisztikus életétől. És Heródesek is támadtak fölös számmal és sokáig kétséges volt, nem irtják-e ki azt, ami itt zsengén, de virulón sar- jadzott elé. Az ige azonban mégis testté lön: a nagybányai festők szilárd eltökéltségben végrehajtották akaratukat. Királyi módon (ah, a régi mesebeli királyokra gondolok) hintették szét kincseiket s munkálkodásuk mint büszke fejezet- czim marad meg a magyar művészettörténetben. *) Az Uj Idők legutóbbi számából. Amikor a millennáris esztendő táján Réti és Thorma kezdeményezésére először költözött át a Holiósy-iskola Münchenből Bányára, kaptak ott, egész közel a meseszép gesztenyéshez egy pajtát. Ez volt a műterem, az iskola, olyik földhöz ragadt piktorcsemetének talán hálóvaczka is. Azóta a művészeti városkép megváltozott: modern műhelyek sorában dolgozik a piktorsereg s e műhelyek rejtik magukban a bőséges jubiláns kiállítást is, a nagybányaiak beszámolóját. Ami e nagy és műtörléneti jelentőségű tárlaton nincs kiállítva, annak szeretnénk néhány szót szentelni. A küzdelmeket, amelyeket e bátor kis had vívott, senki sem fogja e falakról leolvashatni. Mert képrombolóknak, futóbolondoknak, minden szépség kiirtóinak tekintették őket eleinte. Művész- pártok szövetkeztek ellenük s nemcsak talentumukat vonták kétségbe, hanem azt is, hogy ez az »irány» egyáltalán művészi. Ösmerek köztük ma már külföldi hirü mestert is, aki eleinte hathét éven át nem volt képes egyetlenegy képet eladni: nem minősítették művésznek — az iránya miatt. Ezek voltak a küzdelmek évei, a hét igen sovány esztendő, amikor félkézzel lehetett csak festeni, fólkézzel meg föl kellett fogni, vagy szi- lajon kellett mérni a csapást. E*őször a publikum lágyult meg: ösztönszerüen fölfogta e művészet jelentőségét. A bányaiak keresett mesterekké kezdtek válni (már amennyire nálunk egyáltalán keresnek mestereket). Azután meglágyult a szaktársak szive: be kellett ösmerniök, hogy azok odaát mégis csak piktorok. Legtovább késett hivatalos elösmerésük, sőt akadt olyan csodabogár kuliuszminiszter is, aki allotriának nevezte ezt a művészetet. Közben szépen hullottak az aranyos medáliák Párisban, Münchenben, Amszterdamban a bányai műhelyekbe. Képeik, amelyek egykor egy vendéglő termében voltak kiállítva, ma a Szépművészeti Múzeumban függnek. Konok és erős hitvallásuk pompás gyümölcseit pedig művészetünk legszebb alkotásai közé számítjuk. így változnak az idők. De mennyi szenvedés, hány deres hajszál, mennyi elforgácsolt erély jár érte! Nagybányán eleinte Hollósy Simon művészeti iskolájából s az említett néhány magyar festőből állott a telep. A társaság teljesen nemzetközi volt, oroszokkal, lengyelekkel, németekkel, olaszokkal, spanyolokkal s más exotikumok- kal tarkítva. Néhány év múlva az iskola elvesztette ezt a vándor jellegét s helyhez rögződött. Évenkint 30—50 ifjú kereste föl a csendes bányavárost s a korrektúrát Ferenczy, Thorma, Réti végezte fölváltva. A pesti ember, aki a maga garasának perczentjeit nagy pontossággal szá- milgatja, el fog ámulni, ha megtudja, hogy e mesterek e nagy, igen nagy és fáradságos munkát végig egészen ingyen végezték. Nem volt s nincs is abban az iskolában semmi hivatalos nagyképűség: aki tanulni akar, annak csak azt a pár garast kell lefizetnie, amibe a modell kerül. Olaszországban a kormány tart fönn ilyen scuola liberákat, jól dotált fizetéssel. Nálunk ezt az országos föladatot a maga generózitásából végezte három-négy kicsufolt piktor. A nagybányaiak föllépése körülbelül egybeesik a külföldi »szeczessziók« keletkezésével. Mivelhogy nálunk is ugyanolyan művészeti álla- po'ok ellen kellett festeni, mint kü földön. Rá is
