Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1912-12-26 / 52. szám
6 1912 deczember 25 dolatban rákiáltott azzal a szóval. A szemébe nézett, a fehér homlokát nézte és mondta neki tízszer, százszor azt a szót . . . — Vacsorázott már? — kérdezte az asz- szony. — Igen. — Lefekszik? — Csak menjen és feküdjék le. — Mi baja? — Semmi. — Várom, — mondta az asszony és a ruháját szélhagyva bement. Székely Sándor ott maradi az Íróasztala előtt. Hallotta, hogy bontja föl az ágyat, hogy motoz, topog még egy darabig, azután nagyot, mélyet sóhajt és az ágyra ráborult az asszony. Ugyan fog-e hívni? — gondolta Székely. — Lesz-e bátorsága hozzá? Miért ne lenne? Most egyszerre tülkölt bele kábult koponyájába a roppant valóság, mint a tüzet jelző vészharang a csöndes éjszakába. Megmozdult, fölriadt min den idegszála és föliökte a helyéről. Színesen táncolt minden kivörösödött szeme előtt, amikor odadobbant az ágy elé: — Miért nem mondta meg ? Hányszor kértem, hányszor könyörögtem, hogy valljon. Miért hazudott? Miért csalt? Miért kellett csalnia ? Miért kellett engem megcsalnia ? Miért ?... Az asszony már fél álomban pihegelt, nem igen értette meg először. Ugyan hagyjon békében. Majd reggel ráér elmondani az ismert litániát. Ez a közömbös hang felbőszitelte az embert. Föléje hajolt, olyan közel, hogy nehéz forró lélegzete égette az asszony torkát. — Ne hazudjék, mert belefojtom a hazugságot. Hangjából fájdalmasan reszketett ki a holt bizonyosság. Az asszony szögletes mozdulattal ült föl. A másik szobából a függönyön át szűrődött be némi világosság, amely alig-alig jelölte meg körvonalaikat. Inkább érezték, mint sejtették egymást. Ez tud valamit — figyelmeztette egy hang az asszonyt. Tud? De mit? Kitől? Kiszabadított karjai mint két meleg gömbölyű kígyó fonódtak az emberre és mind közelebb-közelebb vonták. — De hál mi leli magát már megint? — támadott az asszony és ujjai beletévedtek az ember dús hajába. — Én itt várom és maga meg ahelyett hogy jönne, elkezd ostoba rögeszméin rágódni. Sohse lesz ennek vége ? — Unom már ezt — tudja. Unom ezt az örökös zaklatást. — Unja ? — és szeretett volna dühöngeni, tombolni, de az asszony ujjai már a derekán, oldalán kalandoztak, apró tüzes zsineget fontak rája, amelyek összekötözték, megbénították, mozdulatlanná tették. — Unja? — De hisz megcsalt, nyomorult, bestia, megcsalt, tudom, tudom — Ne mondja? — De mondom, mert tudom. Érti, tudom. Miért telte, mondja miért jette? — De hát megbolondult? egészen megbolondult?— Ne tagadja. Az Isten irgalmára kérem, ne tagadja legalább. Ismerje be és mondja meg miért tette? — Én nem tettem semmit, hagyjon békében. A fejét elfordította, de a karjait ott felej tette, ahol voltak. Kimeresztette a szemét és pillantása kereszteződött az emberével, aki meggyötörtén, elkiuzottan nézett rá hűséges, alázatos kutya- szemével. Egy szomorú tilalomfa volt az ember ezen az utón, amelyet össze-vissza rugdostak, püföltek, törtek, zúztak, mialatt átugráltak rajta. Óh, a szegény ! . . . A szegény . . . Valami olyan izgalom szállta meg. mint a rablógyilkost, aki az ajtóból visszanézve, megszánja a kifosztott, vérbelagyott, összeszurkált holttetemet és visszatérve a tenyerébe dob egy garast — Hagyja már abba. Maga Dem tud semmit. Érti ? Hagyja abba . . . Mit kucorog, didereg az ágy szélén, ahelyett, hogy a jó meb g takaró alá húzódnék ? Van magának esze ? Én nem láttam még soha iiyen embert, aki mindenáron drámákat akar csinálni az életéből? Mi lelte magát, és mig beszélt lassan-lassan lehúzta esetlen karjáról a kabát ujját. Gömbölyű vállát sovány vállához szorította és az úgy tapadt NAGYBÁNYA hozzá, olyan reszketően. Menjen, siessen, fújja el a lámpát. Székely Sándor kitámolygot, kihúzta az íróasztal fiókját, kivette a leveles dobozt és a sötétben óvatosan tette vissza a helyére Dal. Vegyetek, el mindent. Csak a dalt hagyjátok, Ilyen jó barátot sehol sem találok. Mikor csöndes kis szobámban Nincsen hallgatója. Vele együtt sírok én is, Velem sir a nóta. Beledalolok a Sötét éjszakába, Belemerülök egy dalos szép világba. S mikor nyugovásra térnék Én is a nagy csenddel, Akkor látom csak. hogy megint Rám virradt a reggel. JBr. Pöllnitz Olivér. Diszkrét ruhadarab. — Irta: Bernhard Flences. — A szeminarista Semmelmeier Ágost nagy lépésekkel mérte végig a szohácskáját. Gyors mozdulattal rendbe rakott néhány könyvet és a he- gedüvonót a hegedű mellé tette le a zongora lapjára. — No! — dörmögfe és elégedetten nézett szét. Most bátran bejöhet revidiálni a tanár; legszebb rendben talál mindent. És minthogy most a zenetanár volt a soros, Semmelmeier gyorsan fölhajtotta a zongora tábláját, föltámasztotta a kottatartót és egy kottát állított reá, a Czerny- iskolát. Fellapozta a huszonötöd’k oldalt, a chro- matikai gyakorlatokat, jobb és balkézre felváltva. Ezt a gyakorlatot néhány nap előtt erősen a lelkére kötötte a professzor. Heinze nagyon jól tette, hogy egy pillanattal ezelőtt értesítette az öreg Pettersen kutató körútjáról, amely bizonyára ide is elvezeti. Noha elég rendben talált volna amúgy is mindent, de igy mégis biztosabb. Hallgatódzott, valaki feljött a lépcsőn. Talán már Pettersen jön ? Lehetetlen. Hiszen háromtól-négyig a gyakorló iskolában van dolga, De azért nem tudhatni, néha előbb távozik el onnan. Elővigyázatból leült az asztalhoz és a félig kész számtanfeladata fölé hajolt, de azért folyton az ajtó felé figyelt. De a lépések följebb mentek, a padláslépcsőn végig hallotta, mint csapódik be a vasajtó, mely az egyenes háztetőn vezetett alá. Riemerék f* hérnemüt teregetnek és kétféle lépést hallott. Gyors és könnyű lépéseket, utánuk súlyos von- tatoltakat, amelyeknél minden lábra küiön-kü'ön mindig a testsúly négyötödrésze nehezedett. Ez az öreg Brickmanné volt, a kövér mosónő, a másik a gyors és könnyülábu Eliz volt, Riemer Eliz. Az ablakhoz ugrott és felnézett. És meghallotta a leány csengő, édes hangját. Óh, ez a hang ! Visszalépett és elragadtatva bámulta a menyezetet. Ott fenn járt most »0«! Kipp, kopp, kopp, koppl A pokolba, hiszen ez a vén mosó- medve ! Csak nem szakad be alatta a menyezet. De csakhamar a kicsike lépései hangzottak le. Most, vagy soha! Egy pillanatig habozott: zongora vagy hegedű?! De gyorsan a hegedűt kapta fel, csavargatott, hangolt, azuíán elszántan fogott neki: »Ich wollt1, meine Lieb*, ergösse sich voll in ein einziges Wort . . . Semmelmeier kitűnő zenész volt és a hangok tisztán és lágyan simultak a nyitott ablakon át a lángyos nyári levegőbe. — Kicsoda ez? — kérdezte Brickmanné és közben Riemer szénkereskedő és polgármester urnák jégeringét csapkodta bele a langyos levegőbe vegyült hullámokba. — Ugy-e gyönyörű ? — kérdezte Efiz. A szeminarista, aki itt lakik, hegedül. Kraffíné kiadta a két szobáját egy szeminaristának és egy gazdásznak. A hátsó udvarra nyíló szobában lakik a szeminarista. — No, ez egészen csinosan zenél. Újra egy ilyet — kiáltotta le az öreg. — Az Istenért Brickmanné, mit csinál, mit gondol ? — Eh, ne izéljen. Micsoda dalt játszik most újra ? — Ugyanezt: »Ich wollt, meine Lieb1, ergösse sich . . .« És Eliz halkan dudorászott és édes pillantásokat vetett lefelé. — Mit csinál kisasszony? — kiáltott a mosónő. — Mit csinált Eliz ? Erősebben akarta megfeszíteni a száritó kötelet. Eközben az egyik csipkés bugyogója leesett a kötélről és lerepült a mélységbe. ■— Szépen vagyunk. Egy tisztességes szá- ritóhelyen ilyesmi nem történhetik. Most felhozhatja kisasszony. Majd lemegyek én, úgyis újra ki kell öblögetni. És ezzel lefelé jött az öreg. Eliz eközben óvatosan lehajolt a háztető szélén, de nem látott az udvaron semmiféle fehérséget, ellenben alatta a második emelett nyitott ablakszárnyán lógott valami. Miközben szem- télgette, az ablakon egy hegedüvonó nyúlt ki, leemelte a kis bugyit és eltűnt vele a szoba belsejében. Eliznek tetszett a dolog, jóízűen kacagott rajta. De visszakellett kapni azt az izét. Erre kissé megijedt. Borzasztóan kinos volt bemenni ahhoz a fiatal emherhez és mit csináljon most? * Semmelmeir Ágost elhatározásának engedett, amikor beemelte azt a fehér valamit. De most ott állott, nézegette minden oldalról, lete- ritette és vakargatta a füle tövét. Kicsit veszélyes jószág ez itt az ő szobájában. — Teringettét! És újból szemlélgette. — De azért édes, igazán csinos, gondolta és óvatosan a szék támlájára akasztotta a kis bugyit. Halkan félve kopogtattak az ajtaján. — Tessék!-- Bocsánatot kérek, nem talált kérem egy . . . egy darab fehérneműt ? Az ajtóban bíborvörös arccal állt Rei- mert Eliz. — Hogy találtam-e, fehérneműt? — Igenis, azt hiszem fennakadt az ön ablakán. — Az ablakon ? Talán ez az — kérem — ez ugyanis — ez kérem — szeles idő van — és beröpült az ablakon. — Igenis, ez az! Szünet. — Köszönöm szépeD. — Ob, kérem alássan. Huszonöt angyal fojtottá vissza a lélegzetét. — Ön gyönyörűen hegedűit az imént — törte meg a csendet Eliz. — Ah, ön hallotta? A fiú hangja szabaddá vált. — Hallottam, micsoda dalt játszott? — »Ich wollte meine, meine« no hogyis hivják, bocsánatot kérek, de nem jut eszembe a cime. Valami vadászdal, igen egy vadászdal I — Ugye — egy vadászdal ? Nagyon komolyan nézett szét a szobában Eliz. — Milyen csinos itt minden. — Oh köszönöm, megjárja. — Istenem, most jutott eszébe, hogy Pettersen minden pillanatban bejöhet. Bárcsak már künn volna ez a kislány! — Mennyi könyve van 1 Szorgalmasan zongorázik ? Nem, szívesebben a német nyelvtant! — ?! — — Ezer bocsánat, úgy értettem, hogy szeretem-e a mathematikát! Micsoda szamár! gondolta Eliz. — Most még a Brickmanné is idejön — mondta — szabad kérném azt a fehérneműt? Lépések jöttek fel a lépcsőn. Éppen a kezében tartotta Semmelmeier a fehérneműt, amikor belépett Pettersen tanár. — Jó napot! Na —?! Nagy csönd következett. Csak a két fiatal arc lobogott lángvörösen. A Semmelmeir kezében levő csipkés bugyi megremegetf, mert két ujjának a hegyei közt szorongatta. — Talán fehérnemüutazó lett magából, Semmelmeier? Hogyan került magához éz a micsoda ?!
