Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1912-12-26 / 52. szám
2 NAGYBÁNYA 1Ö12. deczember 25 méla és fájdalmas akkord, amely minduntalan felcsendül a nagybányaiak mozgalmában. Azon - ban azt a néhány ezer embert, aki a haladást és kultúrát Magyarországon igazán szereti, nyugtassa meg az a körülmény, hogy minden kultúra legklasszikusabb földjén, a heiiének öröknevü városában, Athénben sem volt ez másként. A Szokratészeket mindig és még ma is méregpohárra ítélik, az érvényesülés pedig a Meleto- szoké, Anitoszoké és Likónoké. Két és félezer év mullott el azóta és a vasútnál ma is a vívóba j nők okát várják. Igazán az egek csodája, hogy a kultúrában elértük azt, amink van. Pénz kellett. Wekerle Sándor, gróf Teleky Géza és Láng Lajos befolyásos közbenjárásával, hosszú és fárasztó tárgyalások után Wiassics Gyula kultuszminiszter a város közönségének »nemes buzgalmát« (?) méltányolva: 2000, azaz kettőezer forintot utalványozott a kolónia részére, amelyet a város Hollósy Simonnak bocsátott rendelkezésére. Ez tette lehetővé, hogy művészeink 1897-ben a nagybányai kirándulást megismételhették. A miniszter kikötötte, hogy a nyári munkálkodás eredményét a Nagybányán időző művészek — ősszel — Budapesten külön kiállításon mutassák be. Dicsőség Wiassics Gyulának, hogy ezt a kikötést megtette, mert ez a kiállítás volt a nagy lavinának a megindítója 1897 december hó 15 én a régi műcsarnok termeiben megnyílt kiállítás Hollósy Simon nevét egy csapásra tette országos hírűvé. Ehhez a kiállításhoz hasonló szenzációja a magyar művészeti életnek még nem igen volt. Ami belőle fakadt és utána lelt, az Hollósy Simon mesternek örök és meg nem ingatható érdeme marad. Ezek a sikerek őt olyan magasra helyezik a magyar művészet történetében, hogy büszke önérzettel tekinthet minden időben erre a pozícióra. Azonban Hollósy Simon sikeréből rész illeti mindazokat, akik az ő tanításait tovább vitték és akik minden erejükkel, minden tudásukkal arra törekedtek, hogy minél szélesebb körben terjesszék a festőművészet adta örömöket. Az első kiállításon méltó munkatársak gyanánt mutatkoztak be: Csók István, Faragó József, Fe- renczy Károly, Glatz Oszkár, Grünwald Béla, Horthy Béla, Kubinyi Sándor, Nyilassy Sándor, Béli István, Thorma János és az iskolának növendékei. Ha végignézzük ezt a névsort, az öröm lesz lelkünk ura, mivel mai festőművészetünk legkiválóbb reprezentánsait találjuk meg köztük. Végtelenül becsületes és méiyérzésü művészemberek, akik művészetüket azzal a bensőséges áhítattal szeretik, amely áhítattal a végzet csak a legkiválóbb embereket szokta megáldani. Lyka Károly mondja róluk a kiáiiitásrói irt gyönyörű bírálatában: ♦. .. csupa egymástól merőn különböző egyéniséggel vau dolgunk, akik semmi más pontban nem érintkeznek, csak abban a mindent állalszővő érzésben, hogy a művészet szűz és szent hogy ahhoz csak önzés- telen, szerelmes szívvel szabad közeledni, mert I különben lealacsonyítjuk azzá a proslituálássá, ; amivé Magyarországon oly sokszor lett. Önfel- j áldozást, nélkülözést kíván. Kinevetést, gúnyt provokál azokban az emberekben, akiknek nincsen lelkűk. Tanúja vagyok annak, hogy ezek közül a művészek közül nem egynek azért kellett éveken át nyomorognia, mert nem hajtotta meg magát a nyerspolgárias sablon előtt. És azért ma, amikor ennek a nagy diadalnak csendes szemlélője lehetek, a tiszta öröm ritkán érzett hangulata fog el mert az a sok lelkesülés, tettvágy, akarai, szűz poézis, ami e képekről lesugárzik ezekbe a termekbe: a tőrülmetszett művészi érzés szülöttje, amely kitárja lelkét minden mély emberi hangulatnak, a pogány derültség verőfényétől az önmagába fuló bánatig.« És milyen mulatságosan hangzik, ha a sárguló hírlapok lapjait tovább forgatván, az egyik legelterjedtebb napilap még ma is jókedvű krónikásának a következő soraira bukkanunk: » . . . s hogy ez a »Nagybányai iskola« csodálatos módon mégis csak Párisban él. Aki nem hiszi, mejen el a műcsarnokba, ballagjon fel a lépcsőkön és a kiállítási teremben nézzen körül. Érez-e ott hazai levegőt? És mer-e magyarul megszólalni ? Aligha. Idegen tónusok rínak le a falakról, idegenszerü tárgyak, egy csomó neo- impresszionizmus, csodálatos zöldek és violák és még csodálatosabb magyartalanságok. Mintha a bundás paraszt is azt mondaná: »Ah, comment vous poríez-vous monsieur? Je suis enchanlé de vous voir!« És mintha a reklám szelét is Párisban rendelték volna meg . . .« Ugyebár, nagyon mulatságos história. A. nagybányaiak I kiállításán az ember nem mer magyarul beszélni ! Ma már tudjuk és aki látni és érezni ! tudott, az már akkor is tudta, hogy a magyar piktui’ába a magyar levegőt a nagybányaiak hozták. De mulasztás volna meg nem említeni, hogy az akkori idők legkiválóbb művészeti írói : Lyka Károly, Kiss József, Bródy Sándor, Ignotus, Hock János és- sokan mások, szellemi fegyvertáruk legcsillogóbb darabjaival küzdöttek a uagy- I bányai művészek érdekében. 1898 december havának második és 1899 január havának első felében rendezték a nagybányaiak, ugyancsak a régi műcsarnok termeiben második kiállításukat. Az új műcsarnokba 1899 december 15-én vonult be Nagybánya. Ez a kiállítás voit a Városligetben rendezett összes nacionális kiállítások között a legtöbb meglepe- I lést magában foglaló. A nagybányaiak váratlan i nagy sikere a sajtóban és a közönség körében csakhamar féltékenynyé tette a Képzőművészeti Társulat embereit és 1900 ban a külön terem megadását a következő indokolással tagadták meg: a termeket újból kárpitoztuk és ennélfogva a művészi rendezés egységessége az ilyen különcködésnek nem re ideihető alá. Pont. Az idő a legjobb humorista. Az emberek szent komolysággal valamit megi -nak, tizenkét év múlva a komoly Írást elolvassuk és nevetünk, nevelünk. A »művészi rendezés egységessége« és a »Műcsarnok!« Ez megint mulatságos. Szegény nagybányai művészek mit te beitek egyebet; alávetették magukat ezeknek a feltételeknek és egyenként küldték be a dolga kát. És hogy ezzel az eljárással milyen hallalhn komiszságot követtek el a »Műcsarnok emberei« és mivel károsilotíák meg a magyar festőművészetek azt a legjobban a legközelebbi évek ese ményei igazolták; jellemző kultúrádat fog örökké maradni az a néhány sor, amelyet Réti István mond ezekre a dolgokra vonatkozótag: »A »Műcsarnok« emberei nem palástolták rosszindulatukat, képeinket szerteszét szórták a termekben éppen nem í z alkalmas szinti falakat válogatván hozzájuk, úgy hogy se egyenként, se a csoport maga együttesen nem érvényesülhetett, pedig talán sohseküldiün c jobb anyagot és számra nézve is elégjsuiyosan vo tünk képviselve A nagybányai nevet s művészetet azonban a festők, a sajtó, sőt a közönség is ismerték és a kritikák szétszórtságunk dacára együtt fogtak, együtt tárgyaltak minket, kifejezetten elitéivé a műcsarnokiak nyilvánvaló rossz indulatát. A kár azonban megvolt, épp az érdekek és az anyagi érvényesülés harcában nem számítottunk többé csoportnak, amely egyöntetűen mozdul és veti latba művészi súlyát. És épp az ebből eredő anyagi okok miatt is nem bírt többé a nagybányai csoport együtt, mint csoport kiállítani . . .« Közben a nagybányai művészek odahaza a legképtelenebb erőlködést fejtették ki, hogy anyagi helyzetük javításával gondjaikat csökkenthessék és igy élhessenk művészetüknek. A városnak nyolc műtermet kellejtt volna felépítenie, az 1898. március 26-án hozott közgyűlési határozat szerint, de fényiéi csak kettő épült fel. Részvéttel keii megemlíteni Turman polgármester nevét, aki a jó ügyhöz méltó buzgósággal igyekezett a művészekén segíteni. Halála után a művészek egészen magukra maradtak és a város dolgaikkal szemben íiz éven át mozdulatlan közömbösséget tanúsított A sok ielket- keseritő viszontagság, az anyagi nehézségek a keserűségnek nagy mennyiségeit halmozták fel a mindenre könnyen ifeagáló művészietekben. A kese üség az emberiket idegesekké tette és ezt az idegességet egymással szemben sem tudták palástolni. Ennek az ideges hangulatnak volt a következménye, hogy Hollósy Simon iskolájával végleg elköltözött Nagybányáról az 1902. év tavaszan. Fonyód í Balaton mellett és Vajda- hunyad Erdélyben volt az iskolának két közbeeső állomása, mig végül Hollósy a máramaros- megyei Técsőn telepedett meg, ahová még ma kerekre fátyolos szemét a beteg. — Az ég angyala vagy, aki a bölcsek kövét hozod nekem f — Én a gazdassony unokahuga vagyok —• csilingelte a tünemény bájos pukkedlivef— s herbateát hozok a mesternek . . . Mit magyarázzuk sokáig a dolgot? Niko- médius mester az ódon, bástyás, alabárdokkal kopogós városka templomában oltárhoz vezette a bűbájos hajadont — de azért, meg kell adnunk, nem tántorodott el a megkezdett útjáról, mert rövid, de velős mézeshetek után újra hozzáfogott az aranyfőzéshez . . . II Az időben pedig az ódon, bástyás stb. német városkában XIX vagyis egy hijján huszadik Gotthold Bertram uralkodott, aki a legélénkebben érdeklődött Nikomédius tudományos kísérletei iránt. A kegyei* fejedelem ugyanis titokban azt az óhajt táplálta, hogy ha Nikomédius felfedezése sikerűi, ő is rendbe tudja szedni az állam, vagyis az ő kasszáját. Végső szükség esetén kinpadra vontatja a mestert ős kitüzesharapó- fogózza belőle az aranycsinálás titkát. A tudományok iránt nemesen érdeklődő fejedelem tehát sűrűn elküldözte kincstárnokát, Gundobold lovagot az aranycsinálóhoz, megtudakolandó: mennyit haladtak már a kísérletek, magyarul mondva : Mikor lesz már dohány ? A válasz állandóan kedvezőtlen volt. — és Gundobold lovag már meg is unta volna, hogy egyre hiábn járjon az aranyfőző nyakára, ha nem legtöbbször a bájos Izaura fogadta volna őt, a tudós gyönyörűséges felesége. Gundobold mester pedig a’legdéicegebb legény volt nem csak a fejedelemség hadseregében, — amivel nem sok lett volna mondva — de az egész Közép-Euró- pában; természetesen tehát, hogy tudakozódását a menyecske mindig igen szívesen fogadta. S mig az ősz mester bezárkózott denevéres tornyába, melynek ablakai kísértetiesen világítottak az éjbe, a tudományok iránt érdeklődő fiatalok, odalenn a csalogánydalos kertben, sokszor hajnalig lesték a búvárkodásának eredményét . . . Egyszer azonban — haliga csak! — mivel lepte meg kedves nejét Nikomédius? — Szivecském — mondta neki egy szép reggel, amikor megpiszkálta a hamut és egész éjszakai fáradozása jutalmául nem talált ott egyebet, mint hitvány sala cot — a Sybilla könyveire mondom, meguntam már ezt. az utálatos kotyvasztást. Bajlódjék az aranyfőzéssel, aki akar, én ezentúl csak a szerelemnek fogok élni: neked, galambocskám . . . Nikomédius mester el volt rá készülve, hogy bájos feleségecskéje ö^ömrepasve veszi tudomásul az elhatározását, ryakába borul és azontúl olyan boldogságban éliek, aminőre a legöregebb gerlicék sem emlékeznek. Képzelhetjük tehát a meghpelósét, amikor látta, hogy gyönyörű hitvese zordonui összeráncolja szemöldökét és még zordoaabbul megcsóválja a fejét: — Szégyellem tfiagamat, Nikodém, igazán szégysl'em. Nem sül ki a szemed, hogy te, a tudomány fölként bajnosa, ilyent mondasz? Az örök dicsőségnek akartál élni s most olyan életet akarsz választani, aminő a legközönségesebb filiszteré? Piha I Nikodém mesteriek majd leesett az álla a csodálkozástól. BiaaSfus Kiifl ■ül aaMB« MÜlS« pia im6™ hm = Pazar áruraktár briliáns ékszerekből, dísztárgyakból, arany és ezüst ór Mérsékelt árak. -------7 ...Az üzlet megtekintése látványosságszál ók ból, -rrr mba megy. ÍÜSB Biti Seb SÍ ■■as[ S asi asPílSB SB&ÜQS; ádaöe aapaa Ilii
