Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1912-12-19 / 51. szám

2 NAGYBÁNYA 1912. deczember 19. kincsesháza napról-napra, évről-évíe gyarapodott, gazdagodott eddig ismeretien értékekkel. Ha a nagy átalakító hatás külföldről, szigo­rúbban mondva Franciaország felől jött is hozzánk, néhány év elég volt ahhoz, hogy Nagy­bányán olyasvalami fejlődjön, amit büszkeséggel mondhatunk a magunkénak. A nagy nemzetközi gondolatok és érzések magyar transzformálása Nagybányának marad örök érdeme. Itt az em­berek igazán alkottak, igazán teremtettek. Áhítat és szeretet vezette az ecsetüket és munkájuk azért volt annyira becsületes. Nagybányán a természet olyan közvetlenül kapcsolódik a város életébe, hogy itt tényleg feltalálhatok mindazok a feltételek, amelyek egy átalakító hatású mű­vészet stílusának kifejlődéséhez elengedhetetlenül szükségesek. Az írás szavai szerint: boldogok, akik az igazságért szenvednek vértanuságot. Az igazság kiküzdésével járó vértanuságot a nagybányaiak is végigszenvedték. Azonban úgy találom, hogy legszebb jogcímük a boldogsághoz nem ez, hanem az. hogy nékünk, embereknek, uj örö­möket és érzéseket adtak. A tizenöt év előtti tisztelettel és szeretettel kiáltjuk a hozsannánkat most is. Csakhogy akkori és mai örömünk közölt nagy a különbség. Tizenöt esztendővel ezelőtt a remény tüzelt és lelkesített bennünket, mert ösztönszerüleg érezte meg minden felvilágoso- dottan gondolkodó ember, hogy ha e harc erkölcsi győzelemmel fog végződni, akkor nem­csak a »szabad művész szabad meggyőződése« jut diadalra Magyarországon, hanem a »szabad ember szabad meggyőződése« is. Az első ideált elértük, a másodikat még nem egészen, de az utóbbi elérésének utján is jóval előbbre jutot­tunk. Ez az, amiért hálával és köszönettel tar­tozunk a nagybányai művészeknek. Amit tet­tek ; az becsületes emberek becsületes mun­kája volt. Ebben a verejtékes munkában sokszor ütött tanyát e csupaérzés művészember között a ke­serűség. A természet azonban Nagybányán min­dig gondoskodott arról, hogy gondjaik és keserű érzéseik közepette is megnyugtassa, felvidítsa háborgó leikeiket. A természet két kézzel szórta erre a vidékre pompás gazdagságát. Ha művé­szeink kimentek a szabad ég alá, megszűnt minden fájdalom és bántó érzés. Eggyé lettek a természettel, amelyet bensőséges meleggel szerettek, amelyet mindenekfelett imádtak. Ebben az ősrégi bányavárosban, amelynek földalatti és földfeletti gazdagságát már aFuggerekis ismer­ték, a művészek a legtisztább, a legszüzibb örö­möket lelték meg. És elindult az ecset, hogy a színek nyelvén mondjon nekünk gyönyörű mesé­ket a bányai tájról és a bányai emberekről. Egymásután került vászonra Nagybányán minden, ami a festők számára jelentett valamit. Egy évtized előtt láttam Nagybányát, abban az időben, amikor ott a művészet legszebb éle­tét élte. Emlékezetemben kiújulnak azok a be­nyomások, amelyek ottlétemkor kitörölhetetlenül vésődtek lelkembe. Látom a nyugodni térő napot, amint tüzes szemével a nagy magyar Alföld száraz tengerének láthatáráról mégegyszer végig­néz a bányai tájon. Az Avas-hegység hegyei egymásra vetik a mély, kék eget visszaverő árnyékukat és csak a hegyhátak lombfelületein futnak végig az utolsó aranysugarak. Ide már nem hallatszik el a tülekedő emberek vásári lármája. Itt minden nap vasárnap, itt minden nap tökéletes. Az Alföld horizonján az égbolt vérvörös drapériával adja meg a mi világunk leghatalmasabb uralkodójáaak.a napnak, a bibor- diszt... A szabad természetben dolgozó piktor abbahagyja munkáját és verejtékes homlokát festőkabátjának ujjába törli. Műve előtt a fűbe ül, két karjával átkulcsolja összehúzott lábait s némán, szótlanul nézi az állványon levő vász­nat ... A várost szegélyező gyümölcsös kertek­ben egy-egy asszony a szilvafák közölt a köte­leken lógó, fehérre mosott ruhát szedi össze. Ez már a Hostánc, a Veresviz, a két piktor­fertály, a nagybányai Quartier Latin. Piktorok és bányászok közös otthona. A ké':re meszelt házból a gyümölcsösbe megy a bányász, hogy feleségének egy-két mogorva szóval búcsút mondjon. A széles deszkákból összerótt kertke- ritést maga mögött beteszi és a görbe utcára jön. Kezében a fonza, vállán a tarisznya, szájá­ban a fojtószagu pipa. Sovány, csontos alakja és könnyes, fáradt szemei léte sivárságáról mon­danak fájdalmas sirámokat. A Hostánc és Ye- resviz minden részéből szállingóznak ezek a csupacsont emberek a bánya felé. A bányaház előtt letérdepelnek. Néhányan féltérdre ereszked­nek, néhányan állnak és így mondják el szín­telen egyhangúsággal azt az imát. amely nem a magábaszálló, áhitatos embernek a fohásza, ha­nem a bányász monoton munkájának kiegészítő része. Szorongva, ember ember mellett, igy viszi a kas őket az akna mélyére. Benépesedik a föld gyomra s mint a hangyák földalatti labi­rintusaikban, úgy mennek szerteszét a tárnákban a takarítók, csellérek, vágók és fejtők. Lázas, izgatott emberek verejtékesen dolgoznak a vága­tok és járatok halványan megvilágított folyosóin, hogy minél több aranyat, minél több ezüstöt kaparjanak ki azok számára, akiknek már sok aranyuk, sok ezüstjük van . . . Fent pedig alszik a város A piactér magas oromzatu, széles házait enyhe ezüstfényuyel vonja be a tiszta augusztusi éjjel csillagos égboltján tündöklő hold. Senkit se látni, senkit se hallani, csak a fogadónak ablakaiból szalad az utczára néhány sárga fény­sugár. A fogadóban mulatnak. Reggel felé a fogadóban is elcsendesedik minden . .. Szürkül. Didergő bányászok mennek a bánya felé, hogy felváltsák az éjjeli munkásokat. A fáradt éjjeli bányászokat napvilágra hozza a felvonó. El­mondják hálaimájukat. Hálálkodnak istenüknek, hogy irgalmas volt hozzájuk, mivel a bányarém nem bántotta őket. Hálálkodnak, hogy megke­resett bérük fejében istenük csak energiájukat vette el a mai napra és nem az életüket .. . A piactér is élénkül. Először néhány, később azután több és több boltos nyitja meg az ajtó­kat a kundsaftok számára. Vásár napja lesz. A közeli oláh falvakból ökrös- és lovasszekéren jönnek a földmivelők. Az éjjel kísérteties csönd­jét a folyton szaporodó eleven tömeg zaja váltja fel. A kocsikról magasra nőtt, barna arcú szikár férfiak és szép termetű asszonyok ugrálnak le. A férfiak gatyában, bocskorban, bőre szabott daróczkabátban, nagy karimáju kúpos szalma­kalapban ; fémmel kivert fekete bőrüvük testü­ket két részre osztja. Asszonyok, leányok hímzett vörös viseletben, hosszú rojtos kötényekkel. A széké: eken hozott terményeket közösen rakják le a kocsikról és rövid idő múlva dinnyepira­misok, vörös paradicsom és zöld paprika-buckák mögül kínálják s árulják az asszonyok azt, amit vásárra hoztak. Néhány csillogó szemű cigány­asszony sárga-, piros- és lilaszinü kendőkbe burkolva, emeli a kép festőiségét ... A Zazar kedves és jellegzetes fahidján át a túlsó partra ér az ember, ahol ismét feltűnnek a színesre meszelt kis bányászházak. Jobboldalt a Libamező zöld pázsitja egészíti ki ezt az intim képet . . . Megyek tovább A Széchényi-liget virágos és üde parkján át, fel az iskolához. A kíváncsiság­nak hajtóereje kerget. Sietek, hogy minél előbb lássam azt a helyet, ahol Magyarország újabb művésznemzedéke a harchoz való készséget szerezte meg. Megállók. Az iskola előtt vagyok. Szemeim nem tudják egyszerre befogadni a látottak szépségtömegét. Egy nemes vonásu, büszke fejtarlásu öreg oláh a modell. Ezüstszínű hajának hosszú fürtjei csontos arcának megható keretet adnak. »Pause aus!« Ez a két német sző üti meg fülemet, mint az iskola internacio- nálizmusának halható szimbóluma. A művészek beszélgetésüket abbahagyják, még egy-két szó, azután tökéletes csend. Ä munka megkezdődik. A rajzoló szén sercegésén kívül az iskolában semmit se lehet hallani és ezt a csendet érde­kesen egészítik ki a dolgozó művészek szabá­lyosan ismétlődő ritmikus mozdulatai. Az iskola felett a verőfényben madarak repülnek és éne­kelnek. Iskola ideálisabb helyen nem lehet. S mint Krisztus tanítványai között, úgy jár-kel Hollósy Simon növendékei közölt. Állványtól állványhoz megy és korrigál. Nagy tisztelettel hallgatják. Európa minden tájáról vannak tanít­ványai, akik fanatikus rajongással szeretik. Az ő nagy, mindent átfogó szeretete hozta az em­bereket Nagybányára és ha a mai Nagybánya egy hatalmas ívben hajlott is el tőle, az ő ellen­állhatatlan vonzóerejének nyomait mindig meg kell mondanunk, hogy legyen máskor — talán mielőbb — szerencsénk. A látogató művészeté­től függ, hogy ezt a kívánságot az őszinteség fakasztja-e, vagy a hazugság? A legtöbb látogatás azért nem sikerül, mert a látogató abban a hitben él, hogy a látogatás­nak ő a főhőse, nem pedig a meglátogatott. A látogatómüvész tudja, hogy ő csak arra való, hogy a meglátogatott érvényesüljön, megadja te­hát ehhez az érvényesüléshez az alkalmat. A közönséges látogató jön, beszél és megy, a művész jön, beszéltet és győz. A látogatónak tudnia kell, hogy ő a fogadó gazdáját nem ér­dekli, s hogy a gazdája csakis önmaga iránt ér­deklődik. Ezzel az egoizmussal azt elhitetni, hogy az álarca miatt felismerhetetlen, ez a csalás — a látogatás művészete. Téved az, aki a meghajtást, a kalapnak az előszobában hagyását vagy a szobába való be­hozását, aki a bal vagy jobb kéznek mezítelen­ségét, a széken való ilyen-olyan ülést tartja a látogatás formáinak. Ezek csak illenek, vagy nem illenek. A látogatás igazi formája az önmegtaga­dás, mert két dudás egy csárdában még vala­hogy megfér, de két egyéniség egyugyanabban a szalonban soha. A kellemetlen látogatás mindig ennek a két összeférhetetlen elemnek a talál­kozása. A látogató szabadon választotta a látoga­tást, a meglátogatott pedig csak elfogadja a vi­zitet. Az első akarhatott, a másik csak tűrhet, az elsőnek aktív volta a másodikat passzivitásra kényszeríti, természetes tehát, hogy már puszta méltányosságból is a meglátogatottnak kell át­engednünk a szereplést. De a látogatók nagy része egyenjogúságot követel, pedig ez a követelt egyenjogúság máris felülkerekedést jelent, mert hiszen a megláto­gatott nem élhetett az akarat jogával, el kellett fogadnia jelenlétünket, mig mi szabadon választ­hatunk: akarjuk-e az ő jelenlétét, vagy nem? »Kíméld a meglátogatottat«, ezzel a vezér­elvvel lépjünk vendéglátónk szobájába, fogadjuk el a gyengeségeit, sőt keressük őket, ha nem akadtunk rájuk mindjárt. Mert mások gyenge­sége a mi erőnk, az erős mindig lojális a gyen­gék irányában. Legkönnyebb a nők látogatásának művé­szete és épen a nőket látogatóknak sikerül leg- kevésbbé a látogatásuk. A mosolygás a fogadó háziasszony arciz­mainak csak akaratlan mozdulata, és nagyot csalódik az, aki ebből a mosolygásból már azt olvassa, hogy örömmel látják. Ha talán ez állna is bennük, az az öröm csak előlegezett, melyet becsületesen meg kell érdemelnünk. A nő várakozásteljesen fogadja a látogatást, mert tudja, hogy ba fogja mutathatni az énjét, s hogy ez az én győzni fog. A nő — mint az em­ber általában — mindig hiú s a látogatás alkal­mával hatványozva az. A látogatómüvész nem veszi észre ezt a hiúságot, sőt úgy cselekszik, mintha ennek a hiúságnak létezését egyenesen tagadná. Kijelenti, hogy nem fog bókolni, mert meg van arról győ­ződve, hogy a háziasszony »szelleme és érzése« a bókot visszautasítja. Ezt a bókot minden nő elfogadja és elfő­A BIKSZADI Kapható mindenhol! Árj egyzéket kívánatra küld természeíes gyógyásvány- viz vegyi alkatrészeinél fogva a legjelesebb gyógy- hatása felülmúlja a hason IT"! .. „ , „ . " összetételű külföldi ásvány­a Bikszádi gyógyfürdő igazgatósága. vizeket. . Kapható mindenhol!

Next

/
Thumbnails
Contents