Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1912-12-05 / 49. szám

2 NAGYBÁNYA 1912. december 5 nemzetközi vöröskereszt-egyesületet. Az erről szóló ugynevezett genfi egyezmény tartalmát röviden igy foglalhatjuk össze: Minden államban országos egyesü­let alakul, melynek feladata lesz, hogy háború esetén minden hatalmában álló eszközzel a beteg és sebesült harczosok segítségére és ápolására siessen és közre­működjön a hadseregek egészségügyi szolgálatában. E feladatához képest korlátlan szám­ban fiókegyesületeket alakit s a tagok által a gyógyitó eszközök, kórházak stb. költségeire pénzt gyűjt; továbbá önkén­tes betegápolókat nevel, gyógyitó- és kötőszereket szerez; háború esetén már szervezetten vonul ki a harcztérre, vörös keresztes fehér zászló alatt; az egyesü­let személyzete is vörös keresztes fehér karkötőt kap minden országban (Török­országban vörös félholdast); ezek az or­szágos egyesületek nemzetközi értekez­letet tartanak s tapasztalataikat a genfi bizottság által közük egymással. A vöröskereszt-egylet azóta minden országban megalakult. Magyarországon véglegesen 188t-ben: „a Magyar Orszá­gos Segélyző Nőegylet“ a felséges királyi pár legmagasabb védnöksége alatt átala­kult a „Magyar Szent Korona Országai­nak V öröskereszt-Egyleté“ - vé. Nagybányán is van fiókegyesülete már régebben. Most Neubauer Ferencz miniszteri tanácsos, bányaigazgató elnök­lete alatt ismét fokozottabb tevékeny­séget szándékozik kifejteni. Ápolói és ápolónői tanfolyamot szervez, melyre a felhívások az összes városi hatóságok, hivatalok, iskolák és testületeknek szét­küldettek. Tagokat gyűjt s azokat haza­fias tisztelettel kéri e sorok Írójánál, a fiókegylet titkáránál való szives jelent­kezésre. Az évi tagsági dij csak 2 korona. Mert ha már nem áll módunkban nekünk, egy kis ország jelentéktelen pol­gárainak, a véres háborúkat eltörölni, legalább teljes erőnkkel azon legyünk, hogy azok borzalmait enyhítsük 1 Léha férfiak. December 4. Nincs semmi rendkívüli a dologban; a minap egy fővárosi fürdőben öngyilkos lelt egy fiatal úri leány. Az öngyikosság oka boldogtalan szerelem, az aki elcsábította, elhagyta és nem akarta feleségül venni. Ezer és ezer leány el­bírja a szégyent és keserűséget, ezer és ezer leány uj életet kezd és a szivében egy elhibá- bázott múlt fulánkjával elvegyül az ember milli­ókban. Ez nem biria ki és végzett magával. És az ő társnői is ezren és ezren vannak, fiatal leányok, akik nem bírják ki, akiknek a haláL hírét azzal olvassuk, hogy az öngyilkosság oka ismeretlen és mások, mielőtt a halálba mennek, nyíltan meg is mondják a sötét elhatározásuk okát és rámutatnak arra, akit gyilkosukul j vádolnak. Rengeteg sokan vannak és talán ez a baj, hogy társadalom lelkiismerete nem ér rá, hogy minden egyes esetben megmozduljon. Lassan megszoktuk ezeket a folytonosan ismétlődő ese­teket, lassan kezdjük már úgy tekinteni őket, mint az élet természetes és magától értetődő járulékait. Valahogy olyan formán van ezzel az ember, hogy a lelkiismeretét úgy nyugtatja meg, mintha a megcsalt és elhagyott lányokból a csa­lódott szerelemnek ugyanúgy járna ki a per­centje, mintahogy a lüdővésznek és a himlőnek meg van a maga százalékos hullája, Hideg szocieilogus ésszel talán bele lehetne nyugodni ebbe, de tessék ezt megmagyarázni annak az anyának, lessék megmagyarázni annak az apá­nak, aki a gyermekét vesztette el és adta adóba ennek a százaléknak. A rideg szociológus gondolkozásának leg­feljebb annyi eredményt lehet tenni, hogy a dologban fölismerjük a tömegjelenséget s elis­merjük, hogy azok a csábítók, akik miatt azok a szegény szerencsétlen leányok öngyilkosok lettek, nem a maguk kivételes aljassága és gonosz szívtelensége miatt cselekedtek úgy, mint ahogy cselekedtek, hanem sem jobbak, sem rosszabbak nem szoktak lenni, mint a fiatalságunknak a nagy átlaga. A mi pelyhedző állu sihederjeinket fölnevelik abban a fölfogásban, hogy tisztelje és megcsodálja azokat a férfiakat, akiknek sok kalandjuk volt az életben, amit más szóval úgy is ki lehet fejezni, hogy sok lánynak a szivét zúzták össze, sok asszonyt térhetlek le a köte­lesség útjáról. A siheder fiaink ilyen erényeket hallanak dicsérni a társaságban, ilyen hősökről olvasnak a könyvekben, ilyen hősöket látnak szerepelni a színpadon. Egészen érthető, ha nekik sincsen más és nemesebb ambibiójuk, mit az, hogy ők is ilyen nagy csábilók, nagy szivpusztilók legyenek, akik felére esik a krimi háború, amelybe csak Anglia egyedül, kinek pedig alig van szá­razföldi serege, 25000 katonát küldött. 1854. szeptember hó 20-án vívták meg az almai véres csatát, melyről Párisban egy gyönyörű hidat neveztek el. Az angolok katonai kórházaikat a tenger partján állították fel s még javá­ban bömböltek az ágyuk, ropogott a puska, csattogott a kard s rengett a föld a rohamra menő lovas és gyalog ezre- dek lépései alatt s máris megteltek se­besültekkel a kórházak. Sőt el sem fér­tek azokban. Szenvedéseik fölött vigasztaló meny - nyei angyalként egy leány állott, aki fá­radhatatlanul foglalatoskodott velők. A neve Miss Florence Nightingale. Angol leány volt, aki azt vallotta, hogy azért van érző szive az embernek, hogy a szenvedőkön segítsen. Ez a leány azt a megdöbbentő ta­pasztalatot szerezte ott, hogy ápolás hiá­nyában több ember halt meg, mint a mennyi a csatatéren elesett. Ezért ápolónői képzőintézetet állí­tott fel és azt saját maga vezette. Dunant Henrik erről értesült s a solferinói csatatéren ugyanezt tapasztalta. »Emlékezés SolferinóróU czimü művé­ben ugyanis azt Írja: »Ezrekre ment azok száma, akik 1859. junius hó 24-én elpusztultak a kór­házakban, mert nem volt elegendő or­vos, nem volt kellő számú ápoló, nem volt helyiség elég; kevés volt a szállító eszköz, a kötőszer, sőt még viz sem volt. Kimondhatatlan nyomorúságot, szenve­dést és gyötrelmet enyhítettek volna, ez­reit a katonáknak menthették volna meg, ha kielégítőbb az egészségügyi szervezet.“ Ez a Dunant indítványozta, hogy ön­kéntes társulatokat alakítsanak béke ide­jén a sebesültek ápolása s ellátására. E könyv nagy hatással volt az em­berekre és Dufour svájczi tábornok el­nöklete alatt értekezletet tartottak ez ügyben. Ennek eredményeképen 1863. okt. 23-án szintén Genfben megalapították a — Szó sincs róla! Ide friss levegő kell, hogy meg ne fulladjunk. Kell, hogy a pergamen­emberek ereiben újra vér keringjen. Tanuljanak meg kacagni és zokogni, amit már rég elfelejtet­tek. Vihar kell ide, meg meleg napsütés, hogy újra érző emberekké változzanak 1 Hat napos házasságunk alatt ennyi tempe­ramentumot még nem tapasztaltam Lóriban. Hir- telenül lábujhegyre emelkedett és gyöngéden meg­csókolt, aztán hátra szegte a fejét. — Megmondhatod barátom »Dikszinek« és a többinek is, hogy a le feleségedet nem lehet agyonfegyelmezni I Megismertem itt néhány bájos jó asszonyt, akik nemsokára hűséges barátnőim és követőim lesznek. Ezek, szegénykék, mozdulni sem mernek, mert a férjeik őrülten félnek az ezredes úrtól. Most ellenben nem tartóztatlak tovább barátocskám, iskolába kell sietned. Újra megcsókolt és én elindultam hivatásom legunal­masabb szolgálattételére. Iskola után sietve igyekeztem hazafelé. A folyosón elém állt a tisztiszolgám és titokzatos arccal jelentette: — Az ezredes ur vari benn a nagyságos asszonynál 1 Megijedtem. Mi vezethette ide? Csak nem akarja személyesen figyelmeztetni Lórit? Alovagias ur nagyon szeretetreméltó szokott lenni hölgyekkel szemben ... de mégis .. . Lóri szókimondása... Gyorsan besurrantam a szomszédos szobába, hallgaíodztam . .. Az ezredes hangját hallottam legelsöbben, éppen nevetve ezeket mondotta: — Nagyságos asszonyom, engem a meg­lepetés első izgalmában »Dikszi* urnák szólitott, de nem veszem zokon . . . — Én zokon veszem, hogy nem haragszik érte ezredes ur, mert ön igazán nem érdemel gúnynevet! — Bravó! Tehát jó barát lett az ellenségbői ? — Nem egészen, a szeretetreméltó ezredes ur iránt barátságot érzek ugyan, de fegyelmezési kisérletei egyenesen ellenszenvesek előttem. — De asszonyom . . . — Pardon, ezredes ur: már megmondtam, hogy amilyen lehetetlenség, amilyen abszurdum, hogy az ön ezrede én előttem, a hadnagy felesége előtt defilirozzon, annyira lehetetlen engem, a hadoagynéí, fegyelem alá kényszeríteni. A lova­mat irányítom, korlátozom, mert emberi mivoltom és okosságom az állat fölé helyez; de magamat soha semmiféle konvenciónak alá nem vetem, mert a konvencióban egy csöpp okosság sincsen. — Önnek fölötte éles Ítélőképessége van asszonyom. Mióta időzik közöttünk ? — Férjhezmenetelem napja óta. — Mióta van az, ba szabad kérdeznem ? •— Hat napjai Holnap ünnepeljük a hét­napos háborút 1 Lóri hangja vig volt és csengő, de az »öreg* is zsebrevágta parancsnoki hangját. Éppen most mondotta: — Azért ön még aláveti magát a katonai fegyelemnek 1 A viszontlátásig asszonyom. Nehogy ésszrevegyék szégyenletes hallga- tódzásomat, gyorsan kiléptem az előszobába és halkan fűtyörészve oldottam le a kardomat. E percben lépett ki a szalonba vezető ajtón az j ezredes. — Szervusz, pompás, hogy találkozunk. Ma a felesége parancsolt ide hadnagy ur. Meglepettségemben szörnyen buta arczot vág­hattam. Az öreg mosolyogva fogott velem kezet. — A felesége alaposan megmondta nekem a véleményét. Momentán felhevülésében egészen röviden Dikszinek szólitott. — Bocsánat ezredes ur — hebegtem. — Soh’se exkuzálja — szakította félbe jo­viálisán. — Ennivaló bájos kis menyecske. Is­mételten gratulálok magának. A feleségem örven­deni fog, ha minél többször lesz alkalma fogad­hatni őnagyságát. Szervusz 1 Dikszi lecsörtetett a lépcsőn, én p?dig alig bírtam lerázni magamról az elképedésemből eredő merevséget. — Csak nem akarsz itt elaludni az ajtónk előtt, szivecském ? — szólitott meg jókedvűen Lóri. — Az Istenért, Lóri, mit műveltél? — Semmi különöset. Ide rendeltem magam­hoz a rettegett »Dikszit.« Kedves levélkét küld­tem neki és ő rögtön eljött. Energikusan meg­mondottam neki a véleményemet. Különben bá­jos, szeretetreméltó úriember az öreg, akivel pompásan el lehet mulatni. Alaposan megmagya­rázta nekem, hogy már a hozzád való szerelmem folytán is kénytelen leszek alávetni magam az itt divó szokásoknak. Ünnepélyes hangon jelen­tette ki:« Az asszony, ha szereli és tiszteli az urát, minden körülmények között köteles melléje állni, különben egyikük sem ér egy fabatkát.« Ezt ugy-e, szépen mondta? —Fegyelem alá sze­retne kényszeriteni. — De abból nem lesz semmi, barátocskám . . . *

Next

/
Thumbnails
Contents