Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1912-07-18 / 29. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, ahová lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is. Ismét a városi gyógyfürdőről. Julius 17. ígértük, hogy a városi gyógyfürdő kérdését többé a napirendről levenni nem engedjük. Igyekezünk s igyekezni fogunk, hogy ez ígéretünknek meg is feleljünk. Mindenekelőtt konstatálnunk kell, hogy magánbeszélgetésben nem akadtunk még városi életünk oly számottevő tényezőjére, ki a városi gyógyfürdő ideáját a legnagyobb lelkesedéssel és helyesléssel ne fogadta volna. Sajnos azonban, hogy e kérdéshez a lezajlott évtized alatt, amióta e kérdést lapunk hasábjain felvetettük, nyilvánosan még senki sem szólt hozzá. Időnkint íel-felujitottuk a kérdést, hogy ismét csak elmerüljön a rettenetes közönyösség, a nemtörődömség mindent nivelláló hullámaiba. Pedig most e kérdés napirendre tűzését s a lehető legsürgősebb megoldását nemcsak mi, hanem más, égetően orvoslásra váró kényszerítő okok is sürgetik. Városunk polgárságának teherviselési képessége túlontúl nagy erőpróbának van kitéve. A terhek egyre nőnek, a jövedelmi források pedig nemcsak hogy nem szaporodnak, hanem határozottan apadnak A hitelviszonyok kétségbeejtően ziláltak s közgazdasági életünk nemcsak a nyers termelés, de a kereskedelem s ipar terén is lejtőre jutott. Nemcsak a hivatalos város küzd nagy anyagi gondokkal, hanem a polgárság is s szorongó szívvel lesi a labirinthusból kivezető utat. Hogy ez pedig nem frázis, hanem megdöbbentő valóság, tekintsünk csak széjjel az utczák sorain. Minden második, harmadik házon ott fitj'eg a kis tábla: Ez a ház eladó.1 A veresvizi Svaiczer-utczában, melynek lakói bányamunkások, akik tehát havi biztos jövedelemmel bírnak, tavaly még egyetlenegy ház sem volt eladó. Ma már megdöbbenve látjuk, hogy a nagy fejlődésnek indult csinos bányanegyed ez utczájában tizenöt-tizennyolezra rúg az eladó házak száma. Ha az anyagi romlás ily nagy azon osztálynál, mely havi fix fizetésre támasz- kodhatik, minő nagy lehet az a kisiparos osztálynál, a kis exisztencziáknál, melynek keresete a legnagyobb ingadozást mutatja ? Pedig azt is tudnia kell mindenkinek, hogy ezek a tömeges házvétel- kinálatok alapja nem a spekuláczió. A mi népünk nem szívesen válik meg semmi holmijától, az pedig utolsó mentsvár, ha már a viskóját is eladja feje felül. Nem mutatják e jelek is az avatott szem előtt, hogy elérkeztünk a tervez- getések tizenkettedik órájához s hogy már nem tervezgetésekre, hanem a legsürgősebb cselekedetekre van szükség, hacsak azt nem akarjuk, hogy az el- merülés hullámai össze ne csapjanak az összes városi polgárság fölött? * Mi kezdettől fogva vallottuk és hirdettük, valljuk és hirdetjük ma is, hogy városunk lakosságán egyedül az idegen forgalom megteremtése segíthet, mely uj, közvetett jövedelmi forrásokat nyit minden társadalmi osztály számára. Ez idegen forgalom megteremtésére pedig az egyedüli eszköz a városi gyógyfürdő megteremtése. Valóban csodálatos, hogy minő szánalomra méltó szerepre kárhoztatjuk magunkat. Birtokunkban vannak mindazon természeti kincsek, melyek egy más, élelmes városra nézve milliókat jelentenének s mi sopánkodva, küzdve, nyomorogva s a küzdésekben el-elmerülve kiaknázatlanul hagyjuk e kincseket. Ma már birtokában vagyunk mindazon előfeltételeknek, melyek nélkül a városi gyógyfürdő megépítésére nem is gondolhattunk. Van vízvezetékünk, csatornázásunk, villamvilágitásunk, van díszes nagyszállónk. Miért késlekedünk tehát? Nagyon jól tudjuk, hogy a város ezer oldalról van igénybe véve, tehát most ez újabb vállalkozásba aligha bo- csátkozhatik. De ha a város nem teheti, miért nem teszi meg legalább arra a kezdeményező lépéseket, hogy a városi gyógyfürdő részvénytársasági alapon létesíthető legyen? Mi, megvalljuk, szerettük volna, ha a gyógyfürdő megteremtése városi vállalkozás lett volna, mert erős meggyőződésünk, hogy annak már pár év múltán is oly jövedelme lett volna, hogy az óriási sulylyal esett volna a városi háztartás mérlegébe. De ha nem lehet, ha leküzdhetlen akadályok merülnek föl, nyissunk tért s legalább támogassuk A „Nagybánya“ tárczája. Dohányosok. A jegyző-irodában máris vastag a füst, pedig még fiatal délelőtt van. Három pipa fűti be a szobát. A jegyző ur a forró nyár miatt ingujjra vetkezve, öblös faj ■ tékjából nagy füsttömegeket szi fel a hosszú, vékony száron át, a mely szája egyik sarkába van beeresztve; a másik szájszögletéből aztán koronként kifújja, mint a kovácsfujtató. A testes ur jámboran üldögél az asztalánál s rendetlen iratcsomók hevernek előtte. Vizes, pislogó, kék szemével úgy röpdös czéltalanul, mint a légy. Valami szórakoztatót keres és hetet-havat összehord, hogy agyonüsse az időt. A jó Isten tudja, bogy él meg annyi vágott dohánynyal, a mit az égtől kapott. Ezer szerencse, hogy a hivatal segít rajta. A csempészek, a gacsályi vénaszonyok legalább a dobozt megtöltik jóféle szüzdohánynyal, a mely ott kinálgatózik boldog-boldogtalannak s rá kell töltenie belőle bírónak, esküdtnek, régia váltó parasztnak, még a tyúklopásért elitéit czigány- nak is. De még a fináncz se szabadul, mig meg nem kostólja s mivel szakértő, ki nem jelenti róla, hogy: — Kár volt lopni! A biró szikár, göthös paraszt, feltett kalappal ül szemben a jegyzőjével. A kalapja nem butaságból van a fején, mint gondolnánk, hanem a rang miatt. Szólítsa meg valaki, hogy vegye le, csöndességgel felel rá : — Jó nekem igy is. És fenntartja vele a respektust. Szörnyen dolgozik a pipájával. Mintha egyebet nem is tudna. Hangosan ezuppogatva, szopogatja a kurta, szét- rágolt pipaszarat, a hányszor szippant, mind a két arcza behúzódik a fogsora közé s közönyösen bámul egy helyre, legtöbbször a pipa meg- megfeketült rézkupakjára, a mely épp olyan formájú, mint a falubeli torony teteje. Soha senki sem tudja, hogy már megint miben fő a feje a ravasz parasztnak, a ki bíróvá is csak azért lett, hogy szenvedélyét, a fösvénységet, nagyobb körben érvényesíthesse. Itt a segédjegyző is. A sokdolgu körjegyzői irodák páriája. A ki a selmeczi pipájából alázatosan lop ki egy-egy kis füstöt és mégis legtöbb dohányt fogyaszt. Keshedt ruháju, züllött urféle, az állát kiverte a ritka szakái Ő3zes sörtéje s még rosszabbul áll neki, ha néha megborotválkozik. Minden dolgot elvégez. Ingyen. Sehol sem marad sokáig. Csak ahol rábízzák a pinczekul- csot. Még ott sem, mert ott többet részeg, mint másutt, pedig egy napig sem józan, még ha józan sem. És ülnek, ülnek. így nap-nap után. Csak a segédjegyző pennája serczeg, a pátronusa vicczel és rá a hahotája harsog. A biró pedig buzgón szijja a pipát. Neki ez elég. Benyit a kisbiró. — No mi a? — támad rá a jegyző. — Tekintetes uram, itt vón az a Tokány József. — Ahá, aki elvált a feleségétől, — csillan fel a jegyző szeme. — Jól van. Felhivattam. Mer már igazán szeretném látni, hogy veszi a paraszt, ha elválasztják a hites sárkányától. Az asszonyt is beczitáltattam, A jegyző ur előkeresi az iratokat, kirakja maga elibe, végigsodorja vékonyra, debreczeni- esre pedert hosszú bajuszát, megvakargatja a kövér tokáját s tovább beszél: — Bolond paraszt. Nagyapám hallott ilyet. Elválni 1 Micsoda úri tempó a, ? ... Házát, kertjét eladta, hogy kiteljen a költség. Persze, most már tisztán van, se ház, se asszony. Hahaha. Megszabadult a tehertől. A biró kivette a pipát a foga közül s nagyot köpött a könyökén túlra, azzal megszólalt: — Hajsze nem paraszt a’. — Hát mi csudája ? — Duhányos. — Hát az nem paraszt? A biró kétfelé igazította csuka bajuszát a pipaszárral s vállat vont. — A' csak duhányos — s legyintett hozzá. jlLs e mozdulat méltóságából látszott, hogy éppen oly mélyen érzi maga alatt a nemes dohány megművelő munkását, mint az úrnő, a félvad ceylonit, a ki az igazgyöngyét kihalászta a tenger fenekéről. — Na, hát mért nem gyün be az az ember? Mit állasz ott, te barom. Mi? — szólt a jegyző.
