Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1912-11-07 / 45. szám
1912. november 7. NAGYBANYA 3 Tipary Dezső. Nagybánya, november elején. Egy vendég távozott el a művésztelepről. Meg kell emlékeznünk róla, mert Nagybányának szeretettel kell fogadnia az ide tévedőket, hogy ők is nagybányaiak legyenek, visszavágyva ebbe az örökszép millieube, motivumgazdag vidékre. Négy hétig volt a szimpatikus, megnyerő egyéniségű művész a piktorok vendégkoliégája. És ez alatt a négy hét alatt huszonnégy nem épen kicsi képet festett. Beszélgettünk róluk — ügy érzem, — mondta — hogy most sok olyan képem van, amit festve csak éppen befestettem a vásznat. Nem érzem magam bennük. — Szeretném látni azokat a »befestett« vásznokat! — Jó. Jöjjön el most. Megmutatom. Mentünk. De mielőtt bemennénk a szobájába, ahol minden fal képpel teregetve sorba, mutassuk be azt az embert, aki huszonnegyedik éve dacára érettebb férfiak alkotókészségét birja, fiatalsága pedig vidám optimizmussal tölti el, minden ecset vonásában, minden szavában megnyilatkozva ; ott van vizsgáló és mélyrelátó szemében és derűs homlokán, ezt érzem abban az egyszerűségben is, amivel beszél az életéről. — 1887-ben születtem, Horvátiban, Hont megyében. Már 14 éves korában Munkácsinak tartottak és igy is kezeltek a honti lapok. Az ipparrajziskolában kezdtem intenzivebben rajz- kulíurában dolgozni, ahol a múzeumban maradtak dolgaim. Majd a képzőművészeti főiskolában folytattam tanulmányaimat, ahol Zemplényi Tivadar volt a mesterem. Ott volt külön műtermem, szabad modell, dolgozhattam amit akartam, amennyit akartam. Jártam külföldön is, Münchenben, Dechauban, meg máshol is, de itthon van a legtöbb munkakedvem, olyan alkalma sehol sem lehel az embernek, ha komolyan akar dolgozni, mint itthon. Itt vannak természeti ritkaságok, megkapó tájak, szép nők: — ez kell a piktornak, nem a külföld, csak, mert a külföld »patinája« értéket ad a selejtesebb munkának is az átlagközönség szemében. — Mivel foglalkozik szívesebben ? Grafikával, vagy pikturával? — Az inkább motívum, mint érzés dolga! Néhol öntudatlan kívánkozik kezembe a karcolótű, kaparókés, mig máshol az ecset széles mozdulatot vált ki belőlem, De nagyon szeretek grafikával foglalkozni, van grafikai dijam is és a Szépművészeti Múzeumban kilenc műlapon, j Higyje el, nem ment mindég olyan jól a dől- j gom, mint most. Sok, sok bajom volt nekem is, és azért nem minden önérzet nélkül mcndha- j tóm, hogy — házasodom. Ekkor legalább lesz ; alkalmam pihenni, olvasni, mert lássa, nekem I az a bajom is megvan, szeretek mindennel komolyan foglalkozni, de [eddig időm nagy részét a piktura kötötte le. Hogy ezzel milyen komolyan foglalkozom — meggyőződhet róla maga. Megérkeztünk. Már pz ablak hirdette a piktor-lakást, kék paraszti vázákban mosásra váró ecsetek meredtek. Amint beljebb kerültünk, ez az egyenes, nyílt modorú ember nem minden képmulatás nélkül fogadott. Huszonnégy festmény és temérdek rajz került elő falakról, szekrények mögül, mappából, egyikét-másikát ösmertem már, azon melegében volt alkalmam látni, amint festette. De más a kép festés közben, más a műterem lanjában és más az interieur intim közelségében, bekeretezve. — Nem is tudom, mit mutassak magának! Szegénynek érzem magam, hogy idegen szem tévedt a szobámba — Jó, megmondom, mit mutasson. Mutassa meg legelsőbben azt a képét, amelyben legjobban érzi önmagái. Rövid szemlélődés után leemelt a ruhaszekrény homályából egy arliszlikus zöld képet. Alacsony törzsű almafa alatt pirosszoknyás leány áll, a fa alsó ágai lehajtanak az almák súlya alatt. A finom tónusu háttérben lehajló, mozgó emberek szedik az almát. Friss, közvetlen és hangulatos kép, napsugárral és levegővel tele. A faiombok zöldje összeolvad a háttér zöldjével, a piros szoknya csak azért ugrik ki, mert csupa zöld veszi körül, nem, mintha erre a főalakra helyezte volna a fősulyt. Egyetlenegy hibája az, hogy nagyon sziik keretekben mozgósította e kevés szin nagy skáláját, az élet vibráló rezgését. A leány talpa alatt már a keret jönne, ügy kívánunk még oda egy kis füvet, egy kis előteret, egy kissé több levegőt. De ha levegőt akarunk, ennél többet, ad azt is. Pld. nagyobb vásznán, a Zazarparti kis vasút töltésén. Ezen a vásznán van a legtöbb szin, a legtöbb sziporkázó nap, perspektívái megoldás. Első tekintetre azt hinnők, egy-két szint alkalmazott csupán, mégis színes, életiele lett a vászon: alaposabb szemlélésre azonban kitűnik, hogy itt nem esak a motívum érdekessége ingerelték fokozottabb tevékenységre, hanem érdekes szinproblémák megoldása is. Nem küzd a materialis elemekkel, könnyedén íöléjük emelkedik s egy-két ecselvonással képes megjeleníteni, mint kis csendéletképén a pohár keménységét, a zsemlye ropogását, a terítő vászonszerüségél- Csupa foltfölrakás minden képe, a kezelése keresetlenül gyors, szinte durva erővel vannak felrakva színei, mégis sok finomság simul a festék és vászon közé. És talán ez ép a piktorunk egyéni sajátsága, a keresetlen, finom elegáucia a megjelenés bármely anyagában és formájában. Vázlatos dolgaiban is. Égyszerüség és ebben az egyszerűségben válik festőivé. Ez ráillik majd minden dolgára Tiparynak. Nem keresi a »nagy megoldásokat,« mert mindent könnyen tud megoldani, csak néha tűnik föl grafikus volta, egy-kopasz fa komplikált szerkezetének megoldásában, de ott is csakhamar átcsap az elaprózott részletekből a széles, nagy vonaluságba és anyag és motívum artisz- tikus összeolvasztásába. Ezek nagyvonalban a Tipary képek erényei és hibái, És mint minden talentum, ő is erényeiért bűnhődik. Nagybányai kollégái nem mind ösmerték el, talán féltékenykedtek reá, festményeit is grafikai szempontokból vizsgálták. Reméljük, az összemelegedés meg fog történni, mert Tiparyt sokszor visszavonja még az a nagy szeretet, mellyel Nagybányán dolgozott. Mielőtt távoztunk volna, még két stúdiumot mutatott. Az egyik egy szalmaszéken ülő cigányleány, alapos, szigorú tanulmány; a mozdulat karaktere, a faji sajátságok visszaadása tökéletes, de az arc megfestése elaprózott. Érdekesebb és szemlélésre méltóbb volt a másik, kompoziciófanulmánya. Anyagszerü, élő, de ebből is — mint a másik tanulmányból — hiányzik önmaga. Az elegáns, a finom, a Tipary. A rózsaszinruhás, ajtó mellett álló nőalakja friss vázlat és finomabb, dacára, hogy önmaga nem tartja sokra s dugja idegen szemek elől. Még egyszer végignézek a vásznakon. És felötlik a kérdés: hová fog ez a fiatalember jutni? Mire fog ez; a íemperamentumlékozlás vezetni? Meddig fog tartani? — Mig fiatal, csak természetes levezetője sok felgyülemlett energiának, fiatalos nekibuzdulásnak, nagy akarásnak, belső ösztönnek. De meddig fog tartani ez a temperamentum? ha nem mérsékli, ha szétforgácsolja, ha nem gyűjti össze, hogy aztán annál nagyobb erővel adhassa oda lelke kincseit, — mert vannak, — nagyobb, művészibb produktumok keretében? Huzella Ödön. HÍREK. November 6. A Teleki Társaság tisztelgése. Részletesen hirt adtunk múlt számunkban a Protestáns Irodalmi Társaság nagybányai szerepléséről. Egy érdekes mozzanat azonban elkerülte figyelmünket. A Nagybányai Teleki Társaság testületileg üdvözölte a testvéregyesület világi elnökét, Zsilinszky Mihályt.. Révay Károly elnök vezette az Oblatek Béla, Révész János és Székely Árpád rendes tagokból álló tisztelgő küldöttséget. A M. P. I. T. nagybányai kirándulásáról a legtekintélyesebb prot. sajtóorgánum, a Budapesten megjelenő »Protestáns Égyházi és Iskolai Lap« ezeket Írja : »Október 29-én reggel aztán átrándult a társaság Nagybányára, ahol a városi képviselőtestület, élén Egly Mihály főjegyzővel és Soltész Elemér lelkész a ref presbyterium tagjaival várta a vendégeket. A nagybányai ref. egyház kedves figyelme folytáu itt is [vendégek voltunk. És ez a lekötelező, szives vendégszeretet párosulva Nagybánya páratlan természeti szépelfogadliatja-e azt a pénzt, amit csak fitogtatás- ból, sőt talán az Isten kicsúfolására adnak. Küzdött, vergődött. Nem tudott határozni. És amíg igy tusakodik a szemei előtt megelevenednek a a szentirás szavai : és kedvesebb nékem egy megtévedett juh .... Pirosság ömlött el az arcán annyira elszé- gyelle magát. Gyávasággal, erőtlenséggel vádolja magát, amiért im föladta reményt, hogy a maga oldala mellé hódíthat egy csökönyöst és ez önvád nyomán megélemedő betegsége késztette. — Derék ember válik a fiából. Okos a feje. Beadja az iskolába ? — A gazdasághoz van nagy kedve. — Kár, kár, de igy is nagyon hasznos emberré lesz; bizonyos, hogy még áldására lesz a szülőnek. Kis András hízelgésnek vette a szavakat és mig valósággal megvetően néz végig a papon, két újabb bankóval tetézi az asztalra helyezetteket. Meg sem számolja a bankjegyeket és mig székéről egy keveset fölemelkedik, a kezét nyújtja Kis Andrásnak és úgy mondja: — Derék fiú és féli az Istent. Kis András meg sem szoritottta a kezét Olyan ragyogással süt a nap, hogy a fényes sugaraitól bearanyozott házfalak láttára az ember hitetlenül csóválja a fejét, amikor megnézi és látja a kalendáriumban, hogy ma nincs ünnep. Gyönyörű beilleszkedő volt ebbe a hangulatba a két vadonatúj ruhába öltözködött ember: az egyik Őszbecsavarodó, de azért szakasztott mása a mellette állónak, akinek sugár tartásán meglátni, hogy most került ki a katonasorból. Az ellentétük lép ki, amikor kopogtatásukra megnyílik az ajtó. Hajlott vállu, őszfürtü aggastyán, aki szájából már reszketve kerülnek ki a szavak: Isten hozta. Kis András egyetlen szempillantás alatt összemérte magát a pappal, amikor rápillantott a csupa vasizom fiára, megelevenedett előtte a múlt: amikor jött az ifjú, az erőtől nyugtalan vérü pásztor, aki a többi Istenháza-kerülővel, de sokszor kiprédikálta őt is és aki a kertek alatt, tanyán, fonóban, tanácsban soha meg nem szűnt őt korholni és fenyegetni megátalkodottsá- gáért. És az mosolygott az akkori emésztődésein, amikor megnézi a papot, akibe már csak hálni jár a lélek, mig jó maga erői fecsérlése nélkül az egész falu gazdaságát begyűjtötte a maga portájára. Most már’nagyon öntudatos és egyenes lenéző volt a hangja. — Megnősül a fiam. Szeretném ha a főtisz- telendő esketné. — Én kereszteltem, bérbálni is én vittem, már majd az ő esküvőjéről sem maradok el. Különösen sokáig szorongatta Kis Ferencz kezét, akit szemei annyi megindulással nézték, mint halad minden napon a sir felé az öreg papja. Ez a nézés könnyeket ugratott az öreg pap szemébe és mig meghajolt a feje, különös melegséget érzett végigfutni, az ereiben. — Aztán ki lesz a párja. — Aranyék lánya, Erzsi. — A hídon túlról ? Akik télviz idején is átjönnek a templomba? . . . — Az bicentett rá a legény, mig Kis Andráson valami komorság látszott. — Igazán ? — Kis András, nagy áldására lesz a fia I — Ezt a szegényeknek. Ennyi volt Kis András válasza és két százas bankót tett le az asztalra. Mig kiléptek, visszaidézte maga elé múltját, kivált a Kis Andrással való találkozását. Látta, mint legényt és amint közeledik a végső állomás, ahová ő már megérkezett, a megrokkanás felé. A három találkozásukból, amint ujjaival odébb tolta a pöffeszkedő százasokat, a szegények számára adott adománya Kis Andrásnak lépett különös élességgel az agyába. Az esküvő előtt álló vőlegény mondja az apjának. — Ne menjünk ma át; igen veszedelmes a viz. — De bizony megyünk. Már a közepén jártak ; zúgva tomboló harsogással rohant a megáradt folyó megfeketedett vize, amely féktelen haragjában fehér tajtékot túrt az útját szegő csónak előtt. Fullasztó volt a csend és az égbolt köröskörül annyira sötét, hogy az egymás hegyén-hátán gomolygó felhők fenyegető feketeségét csak akkor lehetett tisztán
