Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1912-03-07 / 10. szám
2 NAGYBANYA 1912. márczius 7. vezetését, indítványozza, hogy a közgyűlés az ő buzgó munkásságáért fejezze ki hálás köszönetét s ezt vele jegyzőkönyvi kivonaton közölje. Az indítvány egyhangú lelkesedéssel elfogadtatott. Ezek után Imre Károly alelnök felkérte Szávai] Gyula titkárt felolvasása megtartására. Sajnálattal kell jelentenünk, hogy a lebilincselő felolvasást annak illusztris írója nem bocsáthatta rendelkezésünkre s igy csak szűk és halvány kivonatban ismertethetjük azt, mely szépségét és tartalmát kellőleg kidomborítani nem alkalmas. Bevezetésében megemlítette, hogy midőn a Rokkant és Nyugdijegylet áldásos munkálkodását méltatni kívánja, egy másik mesterségéhez, a költészethez kell fordulnia segítségért, mert hiszen az emberiség boldogitása a legszebb költemény. Az elaggott és gyámolitás nélkül maradt munkások helyzetét a háborgó óceán közepén levő sivár szigethez hasonlította, melyet a haragos hullámok szünet nélkül ostromolnak. Az óceán az élet, a hullámcsapások a sors csapásai. Gyönyörűen fejtette ki, mint termékenyült meg a kopár sziget, az agg munkás szomorú helyzete az emberszeretet meleg napfényének, áldást osztó esőjének hatása alatt, hogyan bújtak ki a földből az enyhet nyújtó lombos fák, az országban külömböző helyeken működő fiókpénztárak, melyeknek védő lombjai alá évtől-évre menekülnek a munkások ezrei. Megkapó volt az egyesület megalakulásáról elmondott meséje, melynek a valóságban élt és szenvedett szereplője, a szegény budapesti szabómester, hogy mindennapi kenyerét biztosítsa, midőn szemevilága meggyengült, a czérnát a harangkötéllel cserélte fel s harangozó lett az Urnák egyik szentegyházában Ez a szegény szabó mester, a harangok el mellette. A vérem vörös volt ős az égbolt ennivaló kék. Lentről a kopasz é3 karcsú fák, csupa aggastyán közül néztem, illetve bámultam ezt a kékséget, ezt a nagy lányszemet, ami kacérkodott s amiben egy lángoló nap égett, de nem is égett, csak kedvesen és bánatosan szunyókált. Hiszen még föl se gerjedhetett úgy régi kedve. Hiszen még nem volt tavasz. Hiszen még minden aludt, csak talán én éreztem úgy, mintha motoszkálna már valami. Pedig, pedig . . . A száraz gályák, korhadt csontjai a múlt esztendőnek lábamba akadtak, ráfonódtak, nem engedtek. No, Isten neki! beledültem a rőzse- kötegbe. Ó, be édes szúrások voltak azok, egy csomó kedves vipera. Bántam is én, csak a szememet védtem. Gondolják, hogy verekedtem valakivel, bánom is éD, gondoljanak, amit akarnak. Már szinte el is szunyókáltam a rőzse ágyban, amikor lépések vertek fel. A félig nedves, félig már kiszáradt leveleket rugdalta valaki. Mintha közeledne. Hallom, pedig a puha és finom levél-szőnyeg felveszi a lépteit. Csak egy angyal tud ilyen észbontó csöndesen járni. Vájjon messze lehet és milyen messze? Emberi ész nem képes azt felfogni, hogy az angyalok merre járnak. De itt is van már ... Juj! Szentséges Isten! — kiálték fel. Ugyanakkor hanyatvágódott rémületében egy keresztet hányó asszony. Maga az néni? — szólok oda hozzá — jönne inkább és emelne ki ebből a rőzsekosár- ból . . . Hallja néni lelkem! Nem hallott az semmit, csak feltápászko- dott és szedte sánta lábait és fával rakott hánvelvén az égiekkel beszélgetve, mintegy felsőbb sugallat hatása alatt egyszerre hirdetni kezdte azt az igazságot, hogy senki sem segíti meg a tehetetlenné vált szegény munkás embert, ha első sorban önmagán nem segít. Ennek az egyszerű embernek az agitálása folytán alakult meg szerény anyagi viszonyok között a Magyarországi Munkások Rokkant- és Ngugdijegylete ezelőtt 19 évvel s azóta folyton szervezi a maga hóditó ezredeit az ország külömböző pontjain. Ezek a hóditó ezredek a fiókpénztárak, melyeknek száma ez idő szerint már 425, közöttük a nagybányai a 350-dik, a költőé, a debreceni a 37-ik ezred. A hódítás folytonosan halad. A 425 fiókpénztár és a 183 tagcsoport ma már 142 593 fizető taggal, 7.687,137 korona törzsvagyonnal, 518,363 koronát kitevő külön alapokkal rendelkezik s 1903 óta 1 635,000 koronát fizetett ki 1323 rokkant, 363 árva és számos özvegy segélyezésére. Az egylet 1911. évi vagvon szaporodása 1.592.619 K. Költői hasonlatokban és meglepő fordulatokban gazdag előadásának csak halvány visszfénye ez a gyér kivonat. Imre Károly alelnök a fiókpénztár nevében hálás köszönetét mondott Szávaynak lelkesítő felolvasásáért. A bibliai magvetőhöz hasonlította őt s a nagyszámú közönség lelkes hangulatából ítélve azon meggyőződést hangoztatta, hogy az általa hintett magvak közül i egy sem hullott a bozót közé, vagy az ut szélére, hanem valamennyi termékeny talajba, nemesen érző emberi szivekbe jutott, ahol a jövőben kihajtva, meghozza majd a humanus intézmény érdekében a maga termését: egyik har- mincz-annyit, másik hatvan-annyit, avagy száz-annyit.. . A közgyűlés a legemelkedettebb hangulatban, a Szávay Gyula mellett meg- megujuló ovácziók között ért véget. ... r ...r ... tát, szinte gurulva repült le a domboldalon. Megállj csak vén szipirtyója, zengtem utána, azt hittem, hogy az ördög vagy, holott kufár vén- ség, ki fát lop az erdőből. Próbáltam feltápászkodni, kínlódtam s úgy éreztem magam, mint a hátán fekvő teknősbéka. No szép tavasz ezl Mire feltápászkodtam, gyönyörű szép tigrisbőrré vált az arczom, kezem. Be kár, hogy nem volt tükör nálam, igy az égboltban tükröződtem. Valahogyan meg is nyugtatott ez, bár sajgott isszonyuan a bőröm. Jócskán vagyok ezzel. Még meggondolják. Bánom is én, gondo'janak, amit akarnak . . . El kezdtem rugdalni a leveleket, ó, felséges passzió. Ajánlom tüdőbetegeknek. Egész vékaszámra szállt föl a por, jó dohányos, csípős. Menekültem onnan. Valamikor pedig összesodortam a száraz leveleket és rágyújtottam. Balga gyerekkor! Egy piros rongyköteg közeledett felém. Nagynehezen kivettem, egy cseléd. Vagy csak amolyan, a maga portáján koldus. Egyébként agyongörnyedett proletár valami, két hátnál magasabb aprófa alatt. Jól a szemébe néztem. Szegény, sápadt volt és összeaszott, idős, holott szinte gyereknek látszott. Még lány lehetett, amolyan bányász leány, aki a sok mindenféle után is csak lány. — Lelkem, hova-hova oly szaporán? Elsurrant mellettem, szinte futva, ugró tánczlépéssel, hogy ne zökkenjen a fa a hátán, ha kátyúba lép. — Lelkem, ne siessen úgy! Csak a vállát rándította meg és futott tovább. A Teleki-Társaság felolvasó estélye. Március 6. A kultúra súlypontja nálunk az irodalomban van. Más szóval az irodalom nálunk az a diszruhás testőr, ki a kultúra kapuit nyitogatja számunkra. Az irodalom az egyetlen művészi törekvés, melyre rámondhatjuk, hogy kellő virágzásban van. Ezzel nem akarjuk lekicsinyelni a festő művészetet, mely ma már szintén elsőrangúvá küzdötte ki magát, de konstatálnunk kell, hogy a magyar élet minden kinyilatkoztatása az irodalom által történt s hogy a festészetben nyilvánuló akarások is elsőbb az irodalom által váltak ki s olvadtak a nemzet leikébe, öntudatába. Hogy egy speciell, egyirányú akarás művészetié váljon egy nemzet lelkében, szükséges, hogy az akarás, e célkitűzés öntudatos legyen. Az egyén művészete azonban mindig szubjektív, de a nemzet, a társadalom öntudatos közfelfogásából, közérzületéből meriti táplálékát. Annál is inkább, mert az alkotó egyén csupán felszínre vetett exponense egy bizonyos kor, társadalmi érzet sturm und drangjának. A magyar közélet meg is érzi azt, hogy itt az irodalom a kuliura ajtónyitogatója, mert az irodalom lerén tényleges túltermelés állott be. Ez azonban sokkalta inkább tulajdonítható annak, hogy a magyar közönség nem akarta bevenni, elemészteni az eléje tálalt irodalmat, mint annak, hogy az irodalom volna alacsony- nivóju, a közszeretetre, elismerésre nem érdemes. Nem is lehetne csudálni még azt se, ha valójában igen sok és nagymennyiségű pelyva termeltetett volna irodalmi cégér alatt. Mert ez a fejlődésben levő, úgyszólván forrongó magyar közélet, mely az alföld sivatagjából, a hegyek kopárságából bámulatos rövid idő alatt volt kénytelen kulturországot teremleni, mint ahogy teremtett is, ugyanazon rettenetes és kétségbe- ejtően gyors harcokat kellett, hogy megharcolja az irodalom terén is, valamiként a kuliura minden egyes ágában is. Az irodalmi túltermelés azonban önmagára — szerencsére — nem lehet soha oly ártalmas, mint az ipari túltermelés. Az irodalom és általában a művészetek lultengése legfeljebb csak a közönség Ízlését fogja emelni s ez helyes szelekcióval a jókat kiválasztja, felemeli, a rosszakért pedig nem kár, ha letörnek, kiszorittatnak. De a művészetek s igy az irodalom is, ha jót, elfogadhatót, korszerintit alkotnak, akkor mindig érvényesülnek! Ami társaságunk s más társaságok, hogy úgyszólván szervezik az irodalmat, tehát az irodalmi termelés mennyiségét óhajtják szaporítani, szintén csak az irodalmi Ízlés fejlődését mozdítják elő azáltal, hogy a közönség többször hallva irodalomról és irodal— Ejnye lelkem, ^még csak meg se áll? Várjon egy kicsit no! lihegtem hozzérkezve. Hát nehéz a fa ? — Hát nem is könnyű. — Álljon meg egy perezre, pihenjünk egy kicsit. — Pihenjen, aki fáradt, válaszolt durván és rohant tovább. — Hallja lányka, ha meg nem áil, lekapom a lábáról. Erre már aztán megállt. Sovány melléről lekapta a kezét és kihívóan a csípőjére tette; — Hallja az ur, nincsen jobb dolga? — Nincs bizony drágáin. — Menjen az ur, mig jól van ! Látom úgyis, hogy helyben hagyta már valaki. Igyekeztem is, mert egy lötyögős lábú gbányász jött felénk, egy egész lombos fát cipelt a hátán, szuszogva és zökkenve haladt el mellettem és illedelmesen köszönt. — Adjon Isten! mondtam. A lány hozzácsatlakozott és mondott neki valamit. A bányász hátrafordult, megállt egy kicsit és olyan gyilkos szemekkel meredt rám egy pillanatig, hogy kiestem a tavaszi áhitatból. Mikor aztán tovább mentek, akkorát káromkodtam* hogy mir-daketten újra visszanéztek. Lassan én is megindultam az ösvényen lefelé. Csodálatos tavasz — szuszogtam. A zordon öregség illedelmes és a könnyed lányka zord. Igazán csak a tavasz tudja igy kiforgatni az embereket. Egyedül bandukoltam, pedig az arcomon kiserkenő vér szaga őrjített. Úgy tudtam volna pofozni, csókolni, akármitcsinálni. Milyen nagyszerű elgondolni is — beleharapni valakibe,
