Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1912-02-01 / 5. szám
IS. éTTfol3ram. 1912. február Iió 1. 5-d.ils: szám, mi isam m M3DT öflzejjési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, ^negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér, enik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kflnyvkercskedő üzletében is. A vizdijak. Január 30. ^Jpunk legutóbbi számában egy Vövid hirt közöltünk, melyben arról adtunk számot, hogy a vízvezetéki és csatornázási dijaknak igen sok esetben aránytalan s a szabályrendelet intenczióinak meg nem felelő kivetése milyen nagy felzúdulást és visszatetszést keltett városszerte. Ezt a nagy resensust csak növelte azon körülmény, hogy a beadott feleb- bezések elbírálására kiküldött bizottság a íelebbezések indokait alig vette figyelembe s legtöbb esetben felebbezőket meg sem hallgatva, jóváhagyta az alapkivetést. Mindenekellőtt konstatálni kívánjuk, hogy ez a kis hírünk meglehetősen nagy port vert föl. Két laptársunk, a N. és V. továbbá a N. H. vezető czikkelyeikben világosítanak föl arról bennünket, hogy valamint a tejet, czukrot ingyen adni nem lehet, úgy nem lehet ingyen adni a vizet sem. A N. H. pedig csodálkozását fejezi ki azon, hogy onnan verik a riadót, ahol legkönyebben lehet alapos tájékozódást szerezni s azzal vádol meg bennünket, hogy egy népgyülés haragjával szeretnénk a vízvezetéket elsöpörtetni. Amig egyrészről laptársaink valósággal megütköznek a mi fellépésünkön, addig a nagyközönség részéről s erősen kiemeljük, társadalmunk igen előkelő köreiből is egyre-másra érkeznek hozzánk az elismerő levelek, sőt a polgárság kiküldöttei is fölkeresték szerkesztőJ ségünket, hogy hát nagyon helyénvaló lesz a népgyülés összehívása, ahol a polgárság megbeszélheti sérelmeit, mert most az egyetlen felebbezési fórummal szemben tehetetlenül áll. Tehát a közhangulatot tekintve nem is olyan nagyon farsangi tréfa a népgyülés összehívásának eszméje, mely egyébként nem tőlünk eredt. Sohasem volt czélunk az, hogy a zavart zavarral tetézzük s az olcsó népszerűséget hajhászszuk. Ez okból ki kell jelentenünk, hogy amint nem szolgáltunk rá laptársaink elitélésére, épen úgy érdemedének vagyunk a minket elhalmozó elismerésekre is. Mi csupán csak tényeket konstatáltunk a magunk személyes meggyőződéséből is s ezzel csak újságírói kötelességünket teljesítettük. Már most pedig nem az a czél, hogy a hivatalos tényezők s a nagyközönség között támadt szakadékot még jobban kiszélesítsük, hanem hogy azt a lehető legméltányosabb eljárással áthidalhassuk. Mi nagyon jól tudj' k hogy a nagy költségbe kerülő vízvezeték terheit a nagyközönségnek kell viselnie. Tudtuk ezt akkor is, amidőn éveken harczoltunk a vízvezeték mielőbbi sürgős megvalósításáért. Tehát azzal, hogy a vizet ingyen adni nem lehet, tisztában voltunk és vagyunk. De nem is az a baj, hogy fizetnünk kell. Még az sem a főbaj, hogy sokat kell fizetnünk. Hanem a baj az, hogy a kivetés messze mögötte marad a kon- templált ideális álláspontnak s nagy aránytalanságokat mutat. Vagyis az egyik adózó polgár alig jövedelmező viskójáért több vagy ugyanannyi vizdijat fizet, mint egy másik adózó sokkal több jövedelmet hajtó házáért. Az aránytalan kivetés tehát a baj, mely nagy méltatlankodást és keserűséget fakaszt városszerte. Ezen kell segíteni, még mielőbb jobban elmérgesednék a hetyzet. Nag}ron jól tudjuk azt is, hogy a felebbezéseket elbíráló bizottságnak minő nehéz volt a helyzete. Nagy munkát kellett végeznie és gyorsan. Nem is az ő jóhiszeműségüket vontuk mi kétségbe, hanem csupán a tévedésüket voltunk bátrak fölemlíteni. Mert hogy tévedtek, azt magunk is számos esettel tudjuk igazolni. Pedig e tévedéseknek olyan fórumnál, mely véglegesen dönt, alig volna szabad előfordulnia. Nagyon sovány vigasztalás az, amit ezzel szemben laptársaink fölhoznak. Hogy a kúria is hoz olykor téves Ítéleteket; vagy hogy ha történhettek is hibák, hát az 1911. évi kivetés még nem oly nagy teher, fele sem az 1912. évi kivetésnek, tehát viselje békén a közönség a hibákból származó nagyobb terheket. Az adófizetés, az újabb terhek, történjenek azok bármilyen czimen, sohasem kellemes dolgok. Még akkor sem, ha a legigazságosabb kvóta is az alapjuk Hát még akkor minő érzéseket váltanak ki, ha a kulcs igaztalan arányokat tüntet föl? Épen ez okból nagyon is nagy figyelmet kellett volna minden egyes A „Nagybánya“ tárczája. Alkonyat. Szegény, hanyatló ifjúságom, Tehozzád minden hű télén, Ami csak édes a világon: Tavasz, dal, hírnév, szerelem. Mint a fény a virágos réttől, Búcsúzom ábrándomtól én, Csókolom szivem sugarával, Mielőtt az éj int felém. Emlékszem: gyönyörű leány volt, Csupa derű és csupa ész, Aki egyetlen mosolyával Egész életre megigéz. Selymes hójának omló habja Csókolta szűzi homlokát — Rágondolok és a szivemet TJj, ifjú tűz lobogja át. A troubadour feledve régen, A királylány feledve rég; Emlékét híven megőriztem, Mint édes, szomorú regét. Oly hűtlen minden! A dicsőség ? Még nem is szórta sugarát, Alkony odó napomnak többé Meleget, uj fényt már nem ád. A lira húrjáról lesiklik Fáradtan reszkető kezem, Oh Múzsám, tudod-e mit tettél, Mikor itt hagytál betegen ? Már nő az árny, leszáll az alkony, Csak szenvedek, csak sorvadok! Oh mire várjak, mit reméljek, Ha cserbenhagytak a dalok ? Herczeg János. A vizsgálóbíró ur. — Irta: Vértesy Gyula. — Az előszobából behallatszott a heves párbeszéd. A cselédein polemizált valami szörnyű borízű hang tulajdonosával: — Nem mehet be, az ur dolgozik. — Nohát ne dolgozzék! Nem érdemes dolgozni! Az élet hülyeség, ha komolyan vesszük! A hang olyan ismerősen hangzott, meg azután ez a filozofálás is érdekelt, kinéztem hát. — Nem tudom elkergetni ezt a csavargót 1 Az előbb még olyan hangos férfi szemlesütve, szégyenkezve állt előttem. Csakugyan olyan volt, mint valami csavargó. A ruháin látszott, hogy más mértékére készültek, a kalpját is más hordta uj korában, az ingének pedig legfeljebb csak a neve lehetett fehérnemű, egyéb tekintetben semmi köze se volt a fehérséghez; az arczát pedig legalább négyhetes tüske borította, hasonlatossá tevén azt holmi elhanyagolt tarlóhoz. Pirosodó orra alatt pedig — mely pirosság egyáltalán nem tanúskodott amellett, hogy eme orr tulajdonosa megvetné az alkoholos italokat — fakó bajusz disztelenkedett, megfakulva, megritkulva bortól, dohánytól. Az egész alak elsősorban komikus benyomást ébresztett, csak szégyenkező tartásában volt valami szomorú, vagy mondjuk bizalomkeltő. Aki még szégyenli magát, az még nem züllött el teljesen. — Kit keres ? Mit akar ? — kérdém tőle. Szurtos kabátjának egyetlenegy még meglevő gombjával babrálva felelte, azaz inkább viszontkérdezte, tekintetét végre mégis félénken rám emelve: — Nem ismer? Kerekes vagyok. Kerekes Pista. Együtt jártunk Losonczon. Le is vagyunk véve az érettségi után. Együtt. Milyen szép kép. Megvan ám most is! Pedig kevés holmim van meg#
