Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1912-01-25 / 4. szám

Z23Z. évfolyam. 1012. janiaár Hó 25. szám. APAT.MI ilS «g;^T»lTI OT> A T.mri Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szára ára 20 fillér. ik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A drágasági pótlék. Január 24. Aminek a megvalósítását a magyar tisztviselői kar évek óta várja és ami­nek a megvalósítását szinte parancsoló módon sürgeti az egyre fokozódó drá­gaság, mely különösen a kisemberre nehezedik rettenetes sulylyal, a tisztvi­selők helyzetének javítása igen rövid időn belül ténynvé válik. Lukács László a képviselőházban, Khuen-Héderváry gróf miniszterelnök pedig a Batthyány gróf vezetése alatt nála járt küldöttség előtt jelentette ki, hogy a kormány cselek­vésre határozta el magát és a pénzügy- miniszter már elő is készítette a szük­séges javaslatokat, melyekkel legközelebb előlépni szándékozik. Ezeket a kijelentéseket kétségkívül őszinte örömmel és megnyugvással fo­gadja nemcsak a legelsősorban érdekelt tisztviselői kar, hanem az egész magyar közvélemény, mert hiszen mindenki kívánatosnak kell, hogy tartsa annak az intelligens középosztálynak a meg­erősítését, melynek zömét a tisztviselői kar teszi ki. A miniszterek enunciációiból kitű­nik, hogy a kormány mennyi figyelem­mel viseli a lelkén a tisztviselők sorsát. Áthatva annak tudatától, hogy a tiszt­viselők helyzetén javítani kell, a kabinet azonnal megtette ez irányban a konkrét lépéseket a javaslatok előkészítésével, mi­helyt az állam pénzügyei erre módot nynj- tottak. De kitűnik Lukács László és Khuen­Héderváry szavaiból az is, hogy igen hathatósnak kontemplálják a segítséget, melyet drágasági pótlék alakjában fog­nak nyújtani azoknak, akik az állam szolgálatában állanak és akiknek az exisztencziális viszonyai lényegesen meg­javulnak majd e réven. Igen elismerésre méltó megfontoltság­gal és a gyakorlati életnek igen okos szem előtt tartásával úgy fogja a kormány megoldani ezt a nagyfontosságu kérdést, hogy nemcsak drágasági pótlékot nyújt minden tisztviselőnek, még pedig hihető­leg a kisebb javadalmazásuaknak nagyobb perczentuáczióban, mint a nagyobb pozi- czióban levőknek, hanem az egyéni drá­gasági pótlékon felül még külön családi pótlékot is juttat a familiás emberek­nek. Vagyis az a tisztviselő, akinek négv­oj “ O*/ öt gyermeke van, a körülmények igen helyes méltánvlásával külön pótlékot is kap családja tagjainak számához képest, úgy, hogy az állam több jövedelmet juttat az ilyennek, mint a legényembernek, aki az átlagos fölíogás szevint mégis csak könnyebben él meg. Bizonyos, hogy nem lehet elvitatni ez intézkedéstől a nagy nemzetgazdasági és szocziális jelentősé­get, mert hiszen kétségtelen, hogy a tiszt­viselők igy könynyebben fogják magukat elhatározni a nősülésre, de gátat vet majd a családi pótlék intézménye az egyke rendszernek is, mely az életviszo­nyok nehéz volta következtében sajnosán terjed, egyre jobban a középosztályban is. Az az évi huszonnégy miilió, melyet a magyar állam az ő tisztviselői hely­zetének javítására szán, mindenképen nagyon jó befektetés lesz. És e huszon­négy millió hasznát nemcsak a tiszt­viselői kar fogja látni, hanem egész köz­gazdaságunk. Égész határozottsággal fel lehet ugyanis tenni, hogy a sanyarú vi­szonyok közt élő magyar tisztviselők a jövedelmi többletet, meíy drágasági pótlék czimén jut nekik, nem fogják a takarék- pénztárban gyümölcsözőleg elhelyezni, hanem életszükségleteik fedezésekor to­vábbadják, úgy, hogy c huszonnégy millió megerősitő, hasznothajtó módon fog végig­folyni egész közgazdasági életünkön. Jelenti tehát a tervbe vett intézke­dés, a müveit középosztály megerősíté­sét, kulturális viszonyainak emelését, emberek jobb boldogulását, családalapí­tások elősegítését, családok sorsának eny­hítését, az egész magyar közgazdaság istápolását, a tisztviselői kar munkaked- kedvének és munkabírásának fokozását. Van azonban ennek a segítő akczió- nak egy óriási szépséghibája. Nem vonat­kozik az az ország összes tisztviselőire, hanem csupán az állami tisztviselőkre. A városi tisztviselők, akik eddig is mostoha gyermekei voltak az államnak, most sem részesednek az állam részé­ről semmi drágasági, vagy familiáris se­gélyben. Mintha bizony különbséget le­hetne tenni állami, törvényhatósági vagy városi tisztviselők között. Mintha az egyik nem oly fontos hivatást töltene be, mint a másik vagy a mi az egyik­nek terhes, drága, nem oly terhes vagy drága volna a másiknak is! A „Nagybánya“ tárczája. Köd-halál. Összeszoritom szürke felöltőmet, Olyan hideg, bús ez az alkonyat. A ködhullámok hömpölyögnek, nőnek És elnyelik az utczasorokat. Sötét van. En a ködhílóba vesztem, Vergődöm benne, a foglya vagyok, Az álmaimat most mind eleresztem, Általuk én úgy sem szabadidők. Repüljenek a téli ködbe veszve, Lázongtak bennem úgyis eleget. Utolsó állomásom nincs már messze, Koldusán jöttem koldusait megyek. Nagy köd előttem, még nagyobb utánam, Óh, jaj, fejem fölött is tornyosul És az én lelkem foszló ködruhában A végtelen kódkoporsóba hull. Peterdi Andor. A tükör. — Irta: Kálmán Jenő. — Hiacinthus lovag egy reggel elhatározta, hogy bele fog nézni a tükörbe. Nagy szó volt ez bizonyára, mert a derék lovag pontosan tiz esz­tendeje nem cselekedte meg ezt a műveletet, nem tartván sem szükségesnek, sem élvezetes­nek, hogy a saját képében gyönyörködjek. De Hiacinthus lovag előtte való napon egy csudála­tosán szép ifjú hajadont látott, amitől lángba- borult a szive. Egész éjjel csak hánykolódott mennyezetes ágyán, mig megfogant benne a vég­zetes elhatározás és reggel, amikor a jó Safra- nyik hajlongva köszöntött be az ébredező lovag­hoz, Hiacinthus rákiáltott: — Safranyik bácsi, hozz nekem egy tükröt 1 Az öreg Safranyik, az udvarmester, majd hogy hányát nem vágódott az ijedtségtől. — Jézus Máriám, lelkendezett, vájjon mi­csoda ártás eshetett jó gazdámba ? És úgy, ahogy volt, sűrűn vetni kezdte a keresztet, de Hiacinthus lovag most már haragos volt és rozsdás hangján ugyancsak ijesztgette Safranyikot. — Te Safranyik, mondta, itt legyen mind­járt az a tükör, mert lecsapatom a tar kopo­nyádat ! Safranyik megint keresztet vetett és jó messzire eltartotta magától az ördög szerszámját, amelynek fényes lapja csillogva kaczérkodott egy beszabadult sugárral. — 0, ó, mi lesz velünk? siránkozott az öreg Safranyik, ki hozta ezt az ördöngösséget az én jó gazdámra . . . Safranyik, szegény, megvakarta a fejét é8 sebesen kilódult az ágyasházból. Künt a kama* rában előkeresett egy nagy fene rozsdás kulcsot* azzal fölballagott egy csomó nyikorgó, szürke lépcsőn, föl a padlásra, ahová annak idején a fölösleges dolgokat száműzték. Volt ottan lovagi játékhoz szükséges kopja, meg piperés mente, hetyke, legényes csizma, drágaköves, bojtáro3 lószerszám, aztán legalul, egy czifrán faragott láda legfenekén megtalálta Safranyik a tükröt is. Finomművű velenczei tükör volt. Hiacinthus lovag valamelyik őse hozta annak idején a taljá- nok közül, araikor Nagy Lajos seregében meg­járta Nápolyt. Dühös pillantást vetett a tükörre, de akkor aztáu úgy megijedt, hogy többé nem tudta róla elvenni tekintetét. A sima lap mögül egy fölpuffadt, holdvilágos arcz rémüldözőit feléje. A koponyája, meg a feje búbja olyan sima volt, mint egy görögdinnye, csak hátul, a tarkón szerénykedett néhány sárgás-piszkos lenféle. A szemei, kidülledt békaszemek, kocsonyásán pis­logtak és bajusza irdatlanul kajlán szaladt le kétoldalt, mint kőt keshedt madárszárny. — Ez volnék én ? riad meg az öreg Safra­nyik, mert az idők múlásával egész, más kép rögződött emlékezetébe a saját arczáról. Amikor délczeg volt, sudár, mint a fiatal jegenye, a sze­mei vidám tűzzel lobogtak és két karján duzzad- tan feszültek az izmok. És Safranyik, az öreg

Next

/
Thumbnails
Contents