Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1912-06-27 / 26. szám

2Z évfolyam. 1©12. j-uniTJ.© Ixó 27, 2e-d.ilc szám. Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, ahová lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A csatornázás. Junius 26. A csatornázás ügye hova tovább mind nagyobb port ver föí. Általánosa panasz, hogy a vállalkozó a házi bekötéseket csak nagy sokára, többszörössürgetésre eszközli, vagy még ekkor sem s ha el is végez­teti a bekötéseket, azokért oly horribilis árakat számit, melyek semmi arányban nincsenek a végzett munkával. Mi már régóta figyelemmel kisérjük e meg-megujuló panaszokat, melyek leg­alább látszatra nagyon plauzibilisek s épen azért a köz érdekében állónak tart­juk, hogy ez ügyet megvilágítva, keressük a kivezető utat. Vállalkozó eljárását, hogy a házi be­kötéseket vagy egyáltalán nem, vagy csak igen későn s akkor is méregdrágán esz­közli, azzal motiválják, hogy a vállalkozó ezzel bosszulja meg azt, hogy az udvari csatornázást nem ő vele, hanem más iparosokkal végeztetik s igy akar kény­szerhelyzetet teremteni, hogy necsak az udvari bekötéseket, de az udvari részt is vele csináltassák. Ezzel szemben vállalkozó azt vitatja, hogy neki a megkötött szerződés értel­mében joga volna az összes bekötések­nek úgy az utczai, mint az udvari részét elvégezni. Ő azonban a szerződésadta jogával nem él, de ne kívánják tőle azt, hogy a jóval költségesebb utczai bekötést, amidőn 3—4—5 méter mélységben kell hogy dolgozzék, olyan olcsó árban ké­szítse el, mint elkészítik az udvari részt, hol a mélység legfölebb 1—2 méter. Hogy a közönséget egyáltalán nem zsarolta "s nem zsarolja, azt egy csomó számlával igyekszik bizonyítani, melyekből kitűnik, hogy az egységárakból nemcsak jelenté­keny engedményeket tesz, de a csator­názási munkálatok utczai bekötésére sok helyütt egyenesen ráfizetett. Az audiatur et altera pars elvénél fogva közöltük vállalkozó védekezését is s be kell vallanunk, hogy sok részben igaza van. Az utczai bekötések sokkal költsé­gesebbek. Hiszen láttuk a főcsatorna­vonal elkészítésénél, hogy némely helyütt minő mélységben s minő rendkívüli talaj- viszonyok között kellett dolgozniok. Már most azután a csatornabekötés drágasá­gát e rendkívüli talajviszonyok s mélység figyelmen kivül hagyásával, csupán folyó- méterenkint mérlegelni, nagy igazságta­lanság. S mindéhez hozzájárul még egy körülmény, meiyet — ugv látszik — szin­tén figyelmen kivül hagytak. A legtöbb megrendelőnek akkor, midőn háza előtt a csatorna szakaszon dolgoznak, eszébe sem jut, hogy hiszen előbb vagy utóbb a csatornát ő is kény­telen lesz bevezettetni. A bevezettetésről vagyis a házi bekötésről csak akkor gon­dolkozik, midőn már a harmadik utcában dolgoznak. De akkor aztán erélyesen kö­veteli mindenki, hogy a bekötést azonnal eszközöljék. Mondjuk csak tiz jelentkező legyen egyszerre külömböző helyeken, a vállalkozó eleget tehet-e a kívánt gyor­sasággal a kivánalmaknak? Hiszen mun­kásait a főcsatorna tartja lekötve, fölös munkásokat pedig azon okból sem tart­hat, mert nem tudja, hogy lesz-e elég bekötési munka vagy nem? Látnivaló, hogy ez a helyzet állandó torzsalkodásoknak, állandó panaszoknak válik kutforrásává. Épen ez indította dr. Ajtai Nagy Gábort és Égig Mihályt arra, hogy a csa­tornázási ad hoc bizottság egyik ülésén azon indítvánnyal álljanak elő, hogy a város legalább a főbb utczákban, ahol a főcsatorna már készen van, rendelje el a házi csatornák utczai részének azonnal leendő kiépítését egészen a kapuig. Ha ez a munkálat készen van, akkor a ház- tulajdonosok az udvari csatornát a szabályrendeletben kikötött időn belül akkor és azon iparossal csináltatják meg, akikkel akarják. Ez indítvány el íogadásával egyszerre ketté lett volna vágva a gordiusi csomó. De ez indítvány elfogadásával egy nagy célt is szolgáltunk volna. Utczáink ugyanis annyira járhatatlanok, hogy kocsival a közlekedés némely helyütt szinte lehe­tetlen. Ha az utczai bekötéseket egyszerre eszközölnénk, akkor hozzáfoghatnánk az úttestek kijavításához. így azonban arról beszélni sem lehet addig, mig az utczai bekötésekkel el nem készülünk, ami A „Nagybánya“ tárczája. Ködben. Amikor még élt az öreg Huszthy Ádám felesége, bálványozással imádta a csöppnyi fehér- hajú asszonyt a két hatalmas ember. Az ura, meg a fia. Mikor aztán egy verőfényes, szép őszi délu­tánon az asszony csöndesen elszenderüU, a két férfi lelkében összeomlott egy egész világ. Külö­nösen az öreg embert sújtotta le nagyon a vesz­tesség. Hetekig nem is beszélt, csak apatikusan bámult bele az ökörnyálas, rőt őszi levegőbe. A fiú hamarabb ocsúdott fel a lelki letargiából s akkor rászánta magát, hogy átnézi édesanyja Írásait, nem maradt-e utána valami írott rendel­kezés, aminek az élők eleget kell hogy tegyenek. A kulcs ott volt benn a kis íróasztal fiók­jában, mintha csak azt akarta volna mondani a halott, hogy ime tekintsetek bele az életembe. Nincs titkom előttetek. Huszthy Elek úgy nyúlt bele a megsárgult iráscsomóba, mintha ereklyé­ket érintene és a legelső levél, melyet fölnyitott, egy szenvedélytől izzó, lángoló szerelmeslevél volt. A szivenvert ember felhördült és megtán- torodott. Azt a levelet nem az ő apja irta az édes­anyjának . . . A levelek aláírása mindenütt Pál voll; de sehol semmi cim, se dátum. Végre egy megezim- zett lezárt boríték akadt a kezébe. Az anya írása volt. Nagyságos és vitézlő Kosztolányi Pál kapi­tánynak szólt a Vilmos-huszároknál. Keze önkényteleDül beszakitotta a lezárt borítékot, de föltépni nem volt ereje. Az a nagy erős ember megingott és odaroskadt némán egy karosszékre. Nem tudta, nem akarta látni azt a vallomást, melyben az ő sárba hullott szentje maga tesz tanúságot gyalázatáról. Órákig ült ott magában, küzködve a rette­netes rémmel, amely vigyorgó pofával csábította a megsemmisülésbe. Huszlhy Elek azonban nem akart meghalni. Valami égő boszuvágy támadt a lelkében, hogy elégtételt vegyen a sorstól meg­csúfolásáért. De mit tegyen ? Keresse fel azt az embert, akinek most már a nevét is tudja és számon kérje tőle hitványságát ? És hátha az az ember neki édesapja?! . . . Vagy menjen ki ahoz a gyászoló öregemberhez és mondja meg neki, hogy ne sírjon, mert az a némber, akit ők imádtak, megcsalta mind a kettőjüket . . . ? — Nem! Annak az öreg embernek nem szabad megismernie ezt a sivárságot. Az lesz neki ezután a kötelesége, hogy annak az öreg­embernek megőrizze boldogságát egészen a sirig. És ettől a gondolattól Huszthy Eleknek va­lami fásult, jéghideg nyugalom szállott a lelkére Szótlanul fölkel», összeszedte a leveleket meg egy fényképet, amely a fiók fenekén akadt a kezébe és eltette mind a tárcájába, Akkor nyilallott utolsót a szive, amikor arra a fényképre nézett. Erős férfias vonásokkal volt keresztül irva: Lenkének - Pál. Azontúl nem látta Huszthy Eleket moso­lyogni senki. * . Egy esztendeig tartott az öregember vergő­dése. Éppen egy kerek esztendeig. Aztán mögötte is nyikordult egyet a vasajtó és Huszthy Elek föllélegzett. Megkönnyebbülés volt neki, hogy az öreg embert eltemethette, mert nem kell tovább alakoskodnia. Hanem maradni nem birt többé abban a házban. Még a vidéket is gyűlölte, ahol ez az asszony lélegzett és futott el az idegenbe, hogy feledhessen. Céltalan bolygassál járta a világot, de sehol egy pillanatnyi maradása nem volt, mert azok a megfakult Írások ott a tárcájában egyre hajszol­ták irgalmatlanul. Valami olasz fürdőhelyen őgyelgett, küzködve a saját lelke terhével és gyűlölködve irigyelt meg minden mosolygó arcot. Egy napon azután a háta mögött csengő női hang magyarul szólalt meg. Önkéntelenül is hátra fordult s tekintete egy fiatal leány arcára esett. Hamvas, üde gyer­mekarc volt; s az ártatlan, tiszta leányszemek kacérság nélkül viszonozták tekintetét. Huszthy Eleket pedig ez a tekintet lenyűgözte. Valami lebirhatatlan, névteten erő kénysze- ritette, hogy megálljon s maga elé bocsássa a hölgyeket. Egy idősebb matrona volt a leány kísérője; valószínűleg az édesanyja. Huszthy Elek azonban csak a leányt látta és nem tudott meg­válni a látásától. Az arca, a szeme szinte bele­edződött a leikébe. Idegen arc, idegen tekintet volt és mégis oly ismerős, hogy Huszthy Elek megdöbbent tőle. — Hol látta ő már ezt az arcot? Hiába gyötörte magát a kérdéssel, nem tu­dott rá megfelelni. Pedig megkapta rá a feleletet hamarabb, mint gondolta volna. Délben, ahogy

Next

/
Thumbnails
Contents