Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1912-03-28 / 13. szám
2 NAGYBANYA 1912. márczius 28. Henriknek hívták, aki a bécsi képzőművészeti akadémiáról valahogy elvetődött a nagybányai gimnázium rajztanári katedrájára s e városkában meglehetősen elszigetelve képviselte a művészetet. Horváthnak keze alá jutott Réti, aki hálásan emlékszik vissza a legelső mesterére. »Az iskolán kívül is tanított, — úgymond — feljáratott magához és amit tőle tanultam, sohase kellett megtagadnom.« Szebb bizonyítványt nem állíthatott ki tanítvány a mesteréről. Horváth Henrik festészete meg a sok illusztrált könyv mind-mind a múlt művészetét jelentették. Az élő pikluráró! az első hirt hetedik gimnázista korában kapta : akkor ugyanis visszajött Münchenből, még pedig Hollósy iskolájából Thorma János és mesélt neki uj festésről, Bastien-Lepageról, Leibiről, a realizmus és idealizmus nagy harczárói, csupa oly mozgalommal teljes témáról, amelyről eddig a fiatal gimná- zistának fogalma se lehetett. Mohón szedte magába mindezt s mivelhogy egyszeribe nem vehetett részt a festészet mozgalmaiban : feldolgozta a hallottakat — az önképzőkör számára. Teoretikusan tehát s az önképzőkör szűk keretein belül már lekötötte magát a művészetnek. S nem volt hatalom, amely attól többé elválassza. Alig hogy arz érettségi vizsgálaton túl volt, 1890-ben more patrio bekopogtatott a budapesti Rajztanárképzőbe s ott egy hónapon át keményen rajzolta a különféle gipszeket. De a halottszinü, rideg öntvények még annyi művészi élményt sem költögeítek benne, mint a nagybányai képeskönyvek. S kisült, hogy az ő régi rajzmestere sokkalta különb koszion tartotta, mint a budapestiek. Nem volt maradása. Ott hagyta az iskolát. Frissebb, élő művészettel teljes környezetbe vágyott. München felé irányította tekintetét, amelyről annyit mesélt neki Thorma. Végre 1891 januárjában kiutazott s Hollósy tanítványa lelt. Hollósy iskolája egy darab bohémvilág volt, fesztelen, külső rendszert nélkülöző, de tele művészi szesszel. Az ifjúság hamar benne látta a szabad iskola ideálját. Ez időben már akkora lett a hire, hogy akárhány tehetséges fiatal festő otthagyta az Akadémiát s itt folytatta tanulmányait. Réti tehát oly környezetbe került, amely leginkább kedvezett neki Nem is mondhatnék, hogy valami nagyon müncheni ize lett volna az itt tovább plántált művészi elveknek, inkább szabad átalakítása a Francziaországból világgá eredt naturalizmusnak és impresszionizmusnak. Kétévi tanulás után Réti a modern művészetet ott szerelte volna tanulmányozni, ahol az megszületett. 1893-ban tehát félévre Párisba költözött. Ami reá itt hatott, merőben különbözött a müncheni benyomásoktól. Mert a bajor fővárosba el-eljutolt ugyan a modern kultúra sok sugara: de a fénylő nap maga Paris felelt ragyogott. Igaz, hogy Ibsen drámái, a kor i nagy irodalmi eseményei ott zajlottak le, de idegen import volt az is. Igaz, hogy franczia képek is kerültek a Glaspalaslba és Kühl és Liebermann is bemutatták itt nyugati élményeiket Igaz, hogy fiatal Írók itt is elmondották Verlain verseit, fordították Zolát és Maupassant-1. De majdnem minden, ami újnak, sokat Ígérőnek mutatkozott, mégis csak Párisra utalt. A fiatal magyarság Münchenből egyre-másra átszakadt Párisba: Réti is oda tartott. S amit Münchenben csak foszlányokban kaphatott, ami csak a nagy egészről leszakított díszes ornamentum volt: azt megkapta itt a maga szerves teljességében. Egy oly fényes intellektus, mint az. övé, most élvezhette a maga teljében ezt a fogalmat: kultúra. Mindeneseire Páris e hatása keltette benne a vágyat: megalakítani festék, ecset, vászon segítségévéi azt a képet, amit e hatás benne kel- tegetett. így keletkezett 1893-ban legelső olaj- festménye: »Bohémek karácsonyestéje idegenben«. Ősszel festette Nagybányán s novemberben kiállította Budapesten a Képzőművészeti Társulat műcsarnokában A kép szokatlanul nagy feltűnést kelteit s bár szerzőjéről alig tudott valaki valamit, mégis egyik kimagasló érdekességévé lett a kiállításnak. Annyira, hogy az állam megvásárolta az ismeretlen festő e legelső zsengéjét s az ma is a Szépművészeti Múzeumban látható. Ez a siker azért is meglepő, mert akkor százszor nehezebb volt kivívni, mint ma. Ma már nincs a festészetnek oly szélsőséges iránya, amelynek Budapesten ne akadna rögtön egészen számottevő közönsége. Ma már pártokat lehet tömöríteni akamilyen extravaganczia köré. Akkor azonban másként álltak a dolgok. A művészettel édes keveset törődött a közönség. Távolról sem volt meg mai iskolázottsága; néhány nevessé lelt festő stílusára esküdött a publikum s ami attól eltért, azt nem tartotta helyes művészetnek. Réti képe ezek ellenére is feltűnést keltett. Nyilvánvalóan nem a stilus érdekessége kötötte le az ilyen előadáshoz nem szokott nézőit, hanem valamely más elem. Talán nem tévedünk, ha ezt az elemet közvetlenségnek, őszinteségnek mondjuk. Csakugyan: nem valami történeti jelenetet ábrázol, mint a Piloty-iskola képei, sem a közvetlen élményből már kitörült aktokat, mint Cornéliusék, sem textura-realizmust nem ad, mint budapesti kortársainak átlagos képei. Mindenekfelett a közvetlen élmény képe ez a festmény. Három bohém az asztal körül s a jelenet meleg homályát áttöri a petróleumlámpa fénye. Müchenben, Párisban csakugyan ilyenforma volt a szegény magyar piktorfiuk karácsonya. Nem valamely kieszelt konslrukczió virtuóz előadása, hanem az átélt dolgok lírája ragadhatta meg a közönséget. Festői előadása természetesen eltért az akkor Budapesten divatostól, de aligha hisszük, hogy ezt valami különös ei'énynek tartották volna itthon. Rétire nézve azzal a tése ne legyen veszélyeztetve. És túlhajtott, hamis liberalizmussal ne kergessük ki hazájából a munkást, mert az ennek folytán állandó lett vérvesztességet ez a nemzet soká ki nem bírja! Réti István. Márczius 27. A millennáris év májusában húsz fiatal festő érkezett Nagybányára azzal a szándékkal, hogy ott töltik a nyarat és őszt s aztán visszamennek oda, ahonnan jöttek, Münchenbe. Hogy legyen hol dolgozniok, egy bányai polgár, Stoll Béla, ingyen felajánlott nekik egy szénatartót, amelyet a város ácsa pár tuczat deszkával műteremmé varázsolt át. 1896 májusától számítódik tehát a nagybányai művészet, egy fogalom, amely nemsokára jelentőssé lett. A »nagybányaiak« azóta minden esztendőben ott töltik azokat a hónapokat, a melyek a szabadban való festésre alkalmasak, a kis telep felvirult, jeles mesterek kerültek ki belőle s modern művészettörténetünkben mindenkorra helyet biztosítottak egy díszes fejezetnek, amelynek »nagybányai művészet« lesz a czime. A dolognak értelmi szerzője Réti István volt, aki Thorma Jánossal összeszürvén a levet, keresztülvitte, hogy Hollósy Simon az ő, már akkor nagyhírű müncheni iskolájával Nagybányára jöjjön dolgozni. Ő meg Thorma meg tudta szerezni Turman polgármester érdeklődését, meg tudta mozgatni a központot s az igénytelen s addig minden szerep nélkül való városka néhány év alatt országos hírűvé lett a festőtelep révén. Rétin és Thormán kívül Fe- renczy Károly, Iványi-Grünwald Béla, Csók István, Glatz Oszkár, Nyilassy Sándor és mások voltak az első telepesek s azzal, hogy a kis kolóniában sok német, orosz, lengyel s más egyéb náczió tagjai is találhatók, Nagybánya szépen belekapcsolódott az egyetemes művészettörténetbe. Egész sereg bel- és kü földi mester életrajzába beleiródott minden időkre Nagybánya neve. E »nagybányaiak« közt az egyetlen valódi nagybányai Réti István. Thorma is nagybányai polgár ugyan, de Halasról származott oda. Réti azonban Bányán pillantotta meg a napvilágot, ő tehát a telep igazi »romano di Roma«-ja. Ott született 1872 deczember 16-án, oly családból, amelyben régóta tradiczió volt a lateinerség. Mérnökök, könyrvet kedvelő emberek voltak a familia ősei. Réti atyja is tudományosan képzett ember, kincstári főerdész volt. Valami- művészeti hajlandóság élt benne is: szeretett rajzol- gatni s szerette a képeket. Réti István a gyermekkorát nagy sereg illusztrált német könyv közepette töltötte s egy szerencsés körülmény még inkább szította benne a művészei iránt való érdeklődését. A sorsnak e kezét Horváth múlva a hajtás megindult s mialatt a hajtők közeledtek, alkalmam volt annak minden mozzanatát megfigyelni. így tisztán lehetett kivenni, hogy a vad messze van a hajtásban, mert a szajkók minden lépésüket éktelen lármával kisérték. Biztosra vettem ezek szerint, hogy az első állás felé, hol Osztadál főmérnök állt, vad közeledik, mit pár perc után két lövése igazolt is és melyekkel a hat darabból álló kondából egy kapitális kocát terített le. A hajtás mindjobban közeledett, a hajtők már alig voltak 100 lépésre a iővonaltól, mig végre az általam várt kan lábhegyen lépkedve, nesztelenül közeledett felém. Érdekes volt látni, mint akar ez a vén agyaras eszünkön túljárni, mily ravaszul spekulál és mielőtt a lőrésre kiért volna, megállt és mintha magában gondolta volna — amit füle állásáról leolvastam — menjek-e, vagy itt az idő, hogy visszatérjek ? Ebben a pillanatban a ravaszság bennem is felülkerekedett a gyors elhatározás kíséretében, de golyóm se késett, mely az állat szivét furta át. Két nagy szökés, majd a harmadik után a levéllel borított földön, egy szép fa tövében kiadta páráját. Hajtás után négy hajtóra bíztuk, hogy felhúzzák a gerinezre, honnan a vadászat után rendeUe- tési helyére kerül. 15 én Erdőszádára mentünk, höl Károlyi Lajos egy kant, Schönflug főügyész egy koczát és egy malaczot ejtett. A bikocsi hajtásban Károlyi Lajos egy kant és egy koczát lőtt, mig én a felső-bikocsiban majdnem hasonló körülmények között egy hasonló nagyságú kant ejtettem, mint az előző napon. Ugyané hajtásban sógorom, Teleky Tibor szintén lőtt egy szép koczát. 16- án a czigányhegyi hajtásban ismét szerencsém volt egy magányos koczát lőni, mig Odescalchi Loránd egy hasonló nemhez tartozó és érdekes állapotnak örvendő egyedet terített le, „Miller és Greis“-féle fegyverével. 17- én Birlafalun sógorom, Teleky Tibor egy tehenet lőtt, mig Schönflug főügyész egy remek kant. Ezután a hajtás után búcsút vettünk a szép Bükkhegységtől és kocsikra ülve, Barlafa- lun a Szamoson át Sikárló felé hajtattunk. Szép tavaszi est léven, 10 fok melegben, szótlanul bandukoltunk egy dülőufon. Képzeletünk a szép emlékeken járt. Mindnyájan egyet éreztünk, hogy jól mulattunk, miközben arra sem gondoltunk, hogy miképpen kelünk át a Szamoson, mely még azelőtt nap zajlott. Felérve egy emelkedetlebb helyre, minden képzeletet felülmúló panoráma tárult szemeink elé. Alattunk egy síkság, melyet a Szamos féktelen árja szel át, mig tűi rajta a sik területből minden átmenet nélkül emelkedik ki egy remek hegylánc?, mely a gyermekeiként öleli magába a Pietrosát, Rozsályt és a Cibleseket. Talán bolondja vagyok a természetnek, nem tudom — de, ha ilyen szépségeket látok, mely a természet nagy alkotása, mindannyiszor a [bámulás rabja leszek. Lelkem igyekszik a minden- napiasság fölé emelkedni. Gondolataim messze utakon kalandoznak, kutatják, keresik azt, mit oly nehezen tudunk magunknak megmagyarázni: azt a teremtő erőt, azt a le nem irható szépséget! . . . És ha tudjuk, hogy ezek a hegyek és erdők mit rejtenek magukban — aranyat, ezüstöt és egyéb fémeket, érdekesebbnél-érdekesebb vadakat, melyek után ily messze eljöttünk: akkor csak igazán szép ez a látvány! Fönt e sziklák templomában, hol csendes a világ, ott tanyáznak ők; puszta föld a nyoszo- lyájuk, hó borított a párnájuk . . . Nem tagadom, szép és bámulatos minden hegység, de, ha az vadban is dús, akkor már mindent felülmúl! így volt ez itt is. 18-án már ott voltunk, ahol az előző napon még csak a gondolataim kalandoztak és e napon a Sevcset-hajtást vettük, melyben Odes- calclii L. egy erős koczát ejtett; később az úgynevezett alsó seveseti hajtásban Károlyi Lajos és én ejtettünk egy-egy „Ueberlauferfi*. 19 én Tyeju-hajtásban Károlyi Lajos ejtett egy koczát, a Purkareszben pedig, onnan nem messze Teleky Tibor sógorom egy említésre- méltó kant lőtt, melynek agyarai 23 és fél cm.
