Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-09-14 / 37. szám
ISII. szepteiaaloer lió 1A. 37-ilc szám. Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő : ÉGLYMIHÁL Y. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is. Iskolák és tanárok. Szeptember 13. A tanuló ifjúság ismét a munka uj esztendejébe lépett s a szülők ujult reményekkel néznek gyermekeik jövője elé. Hogy ezek a remények nem mindig teljesednek, annak igen sokszor nem a tanuló, sem a szülő, hanem épen az iskola az oka, amely nem készíti elő eléggé az iljút a praktikus életre. Hány nagyra és szépre hivatott élet és karriér tört le a gyakorlati élet súlya alatt, amelyet nem bírlak el az iskolában helytelenül képzett ifjak vállai I Természetesen a középiskolákról szólunk, amelyek negyven esztendős tanterv szerint tanítanak most is és a gyakorlati élet követelményeire ügyet sem vetnek. Eklatánsán illusztrálja középiskoláinknak meddőén theoretikus voltát az, hogy rendszerint azok a tanulók, akik tiszta jelessel végezték iskoláikat, az életben ugyancsak hátul maradnak. A jók, elégségesek, sőt az elégtelenek bizonyulnak rendszerint tetterősebb, alkotó képesebb és szerencsésebb embereknek. E sorok írója a nyáron a húsz éves találkozót ünnepelte hajdani gimnazista pajtásaival. Volt közöttünk egy milliomos, egy képviselő, egy egyetemi tanár, egy püspök helyettes, mindegyik legalább egyszer megbukott a nyocz gimnáziumi osztály egyikében s az érettségin úgy, ahogy keresztül csúsztak. És a tiszta jelesek? Az egyik jegyző volt egy eldugott faluban, a másik ügylelen ügyvéd, A „Nagybánya“ tárczája. Fenyvesben. A szép fenyvest azóta se láttam, A mióta benne veled jártam, És azt hittem, többé nem is látom, S íme, megint osöndes útját járom. Megutáltam e szép sudár fákat, Melyek engem oly boldognak láttak, Mintha bizony tehetnének róla, Hogy nyílik is, hervad is a rózsa. Szegény szép fák, bocsánatot kérek, Hiszen a bűn enyém, nem tiétek, Osak én magam vagyok oka néki, Hogy a bánat a szivemet tépi. Kinyillott a rózsa első csókra, S elhervadt az első durva szóra. Az én bűnöm a csók is, a szó is, Hogyha bántják rosszá lesz a jó is .. . * Te veled jártam utoljára E fenyvesek között, Örömtől duzzadt lelkem akkor, Most gyászba öltözött. Azóta nem is jártam erre, S most újra itt vagyok, a harmadik kórházi segédorvos, a negyedik aljárásbiró, — mindmegannyi zúgolódó szegény ember, intelligens proletár! S a tanár urak — emberi gyönge- ség! — a volt praematurusokat alig méltatták figyelemre, de annál lelkesebben ünnepelték a milliomost, a képviselőt, a püspök helyettest, akiket pedig a szamár- padba ültettek hajdanán! Ilyen az élet! Idestova már egy évtizede, hogy a közvélemény modern reális tantervet sürget, amely ne a holüsmeretek terjesztésére, hanem a mindennapi élet szükségleteire fordítsa a súlyt. Lépten-nyomon találkozunk érettségizett fiatal emberekkel, akiknek még a kis ujjábán Vergil és Ovidius, de egy nyomorult német levelet nem tudnak megfogalmazni; akik a harmincz éves háború minden dátumát tudják, de fogalmuk sincs a világ mai történelméről és helyzetéről. Pedig hát minek veszi nagyobb hasznát: Vergilusnak-e, vagy a hibátlan német levélnek, a harmincz éves háború, vagy a német-frai'^ . a, esetleg a haiti lázadások ismeretének? Ahogy és amit ma tanulnak a középiskolákban, az kitünően megfelelt 30—40 év előtt, de nem felel meg ma, amikor a létért való küzdelem már a kora ifjúságban kezdődik s ezért az iskolának nemcsak az életre előkészítenie, de az élettel együtt haladnia kell. Ezt akarják az uj tantervvel, amelynek dolga csak nem akar előre jutni. Aminek nagyrészt az az oka, hogy a tanári kar leginkább a maga anyagi bajaival foglalkozik, jobb fizetést, jobb megRád gondolok és szivembe zsongnak Az édes bús dalok. Az édes-bús dalok terólad, Ki elvesztél nekem, Elvesztél ? Vagy nem is voltál tán Az enyém sohsem ? 1 Vórteay Gyula. Tévedésből. — Irta: Leo N. Tolsztoj. — Hat órakor jött haza, szokásszerüen bement az öltöző szobába, de nem vetkőzött le — egy székbe vetette magát, kezeit a térdeire fektette és öt vagy tiz perczig, vagy talán egy órán át — maga se tudta meddig — ült igy mozdu* lattanul. — A tout hét! Perdutti! És megtalálta borzalmas, rendíthetetlen és mégis öntudatos ábrázatát. — Az ördögbe ! kiáltotta hangosan. Az ajtó mögött megmozdult valami. Hímzett hálóingben és zöld bársonypapucsban jött be hozzá középmagasságu, gömbölyded, szép szőke felesége és barátságos kék szemeivel gyöngéden nézett reá. — Mi bajod? kérdezte, egyszerűen az ar- ozába nézett és ismételte: Mi bajod Misa? — Hogy mi bajom? Tőnkre vagyok téve! — Játszottál ? — Játszottam ! — Nos és? élhetést sürget az államtól s az iskola fentartóktól s ebbeli buzgalmában megfeledkezik a jobb tanításról. A nyomorúságos szocziális viszonyok okozzák, hogy nemcsak középiskoláink, de tanáraink is —r tisztelet a kivételeknek — el vannak maradva. Az egvetemen a tanár csak a legszükségesebb alapismereteket szerzi meg, a többit, a többet, amire hivatása betöltéséhez szüksége van, magán utón kellene elsajátítania. Ám a tanár nem ér rá a tanulásra. Kenyeret kell keresnie, az iskolán kívül is robotolnia, hogy családját tisztességesen eltarthassa. Többé- kevésbé lelkes gépek módjára végzik kötelességüket az iskola falai között, az ainbicziót, a hivatásért való rajongást, a tudomány és a tudomán}ros kutatás sze- retetét elnyomja benne a harcz a kenyérért. Korántsem akarnak e sorok vádak lenni senki ellen. Az iskolai év megnyitásával egész ötletszerűen Íródtak, de mégis évtizedes panaszokat foglalnak magukban. Mi a magunk részéről a helyzet jobbrafordulását csakis a jelenlegi lehetetlen tanterv félredobásától s a tanári kar független anyagi exisztencziájának megteremtésétől várjuk. A legújabb angol idea. — Tegyen vizsgálatot a menyasszony. — Szeptember 13. Régen elmúltak már azok az idők, amidőn a házasságok az égben köttettek és Hymen rózsa- lánczait a szerelem finom szálaiból kovácsolták — És — ismételte a férfi: Tönkrejutottam 1 zokogta, visszafojtva könnyeit. — Hányszor kértelek, könyörögtem 1 Sajnálta Misát, de még jobban önmagát, a bekövetkezhető nyomor miatt. És mert egész éjjel nem aludt és várt reá, — már öt óra gondolta, amikor a kis asztalon lévő órára nézett. — Óh és mennyit vesztettél? Mindkét kezét a füléhez nyomta. — Mindent! Nemcsak annyit, de még többet. Egész pénzemet és a komáét is! Üssetek, tegyetek velem amit akartok. Tönkre vagyok! Arczára borította kezeit. Már nem tudok semmit! — Misa, Misa, hallgass rám 1 Sajnálj engem, hiszen egész éjjel nem aludtam, én is csak ember vagyok. Vártam reád, kínokat szenvedtem végig és ez most a köszönet? Mondd legalább mennyit? — Annyit, hogy senki se tudja kifizetni! Mind a tizenhatezret! Mindennek vége! El kell szöknöm, de hogyan ? A feleségére nézett és amit nem is várt, az asszony magához vonta. Milyen édes 1 gondolta Misa és megfogta a kezét, de az asszony ellökte magától. — Misa, mond hát, hogyan tehetted ezt ? — Reméltem, hogy visszanyerem. Szivart vett elő és elkezdett szivarozni. Természetesen gazember vagyok. Nem méltó hozzád. Kergess el. Még egyszer, utoljára bocsáss meg és én elmegyek, eltűnők. Látod, nem tudtam máskép cselekedni. Mintha álomba tenném: tévedésből történt. — Elfintorította az arczát, — De mit tegyek? Tönkre
