Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1911-08-24 / 34. szám

é-^rfol3ram. ISII. augusztus ixó 2-3=. 3^-lic szám. Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. M egjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kflnyvkereskedé Üzletében Is. NAGY •r‘ Uíl2$ Gazdasági népoktatás. Augusztus 23. Hogy a többet-termelés eszméje szé­leskörű megvalósulást nyerhessen, annak előfeltétele az, hogy első sorban a szel­lemiek, a kultúra és pedig különösen a mezőgazdasági kultúra terén többet, a jelenlegi állapotnál sokkal többet ter­meljünk. A magyar népoktatás mai állapotá­val éppen nem lehetünk megelégedve, az iskolába nem járó tankötelesek igen nagy százaléka, az irni-olvasni és magyarul beszélni nem tudók nagy száma stb. legalább is szomorúan bizonyítják azt, hogy a népoktatás terén még igen tág tere nyílik a munkának és a haladásnak s a sürgős és fontos feladatoknak egész tömege vár mielőbbi megvalósítást. Már pedig a népiskolák rendkívül fontos kulturmissziót teljesítenek és ezért a mai csigaszerü fejlődést czéltudatos és tekin­télyes eredményt felmutató, tevékeny népoktatási politikának kell felváltania mihamarább. Ha a népoktatás állapota szomorú képet tár elénk, hátramaradoltabb a magyar mezőgazdasági népoktatás kér­dése. Pedig a magyar földbirtok nagyobb része kisgazdák kezén van, a kisbirtokok száma az utolsó évtizedben tekintélyesen megszaporodott s a jövőben a közép- birlokososztály pusztulása, a nagyszámú parczellázás, a birtoknélküliek földéhsége folytán mindenesetre csak emelkedni fog és ha ez az állapot és irányzat — el­tekintve a középbirtokososztály erkölcsi és anyagi súlyának erős megfogyásától — úgy szocziális, mint nemzeti szem­pontból kedvező és helyeselhető, de gazdaságilag sem kifogásolható, annyi­ban azonban elég szomorú, hogy a kis- birtokokon, kevés kivételtől eltekintve, igen kezdetleges gazdálkodás foly. Mig a gazdasági élet minden más ; ágazatában az utolsó évtizedekben óriási, i nem remélt a haladás, a magyar kis- ! birtokokon a régi, elavult gazdálkodás foly s hozzá a mai kisgazdaközönség nem szereti a nyomtatott papirost, lenézi a tanult ember tudományát s igv a kon­zervatív, ósdi felfogásban nevelt lelkülete nagy átlagban nem is fogékony a haladás, a tanulás iránt. De ebben nagyrészt nem a kisgazdák a bűnösek, hiszen sohasem volt részük gazdasági nevelésben, ha lát­ták is az iskola falait, a túlzsufolt vagy más fogyatékosságú iskola kevés művelt­séget és általános Oldást adhatott nekik s a leg*--!eir».U>b mezőgazdasági szakisme- í reteket sem volt alkalmuk elsajátítani. ! A magyar mezőgazdaság erőteljes továbbfejlődésének az alapja egy tanulni- vágyó, haladás iránt érdeklődő, a gazdál­kodás alapelveivel tisztában levő, gyakor­latilag is képzett, értelmes és munka­szerető kisgazdanemzedék nevelése, mert addig nem fogunk többet termelni, amig nem lesznek olyanok, akik többet ter­melni tudnak és akarnak is. És ennek a gazdaságilag is képzett kisbirlokososztálynak a nevelése a mező­gazdasági népoktatás fontos feladata, amiért annak mielőbbi törvénvhozási szervezése, gyors lépésekben való kifej­lesztése és hasznos munkára alkalmassá tétele a kormány és társadalom elodáz­hatatlan kötelességét és nagy fontosságú feladatát képezi. A drezdai tanulmányút. Agüsztus 23. Mint egy röpke álom, úgy tűnt el az a hét, amelyet a külföldi tanulmányúton eltöltöt- tünk. Még ki sem pihentük a rendkívül prog- ramm-gazdag ut fáradalmait, még az összbe­nyomásokat sem értünk rá rendezni agyunk­ban s már is fájó szívvel gondolunk arra, hogy már vége van. Még szivünket áthatja az a meleg barát­ság, fpneíylyel cseh testvéreink fogadtak; még fogva tartják elménket a drezdai kiállítás tanul­ságai, még szemünk előtt látjuk a megszemlélt városi közmüvek hatalmas méreteit és berende­zéseit s még halljuk azt a halk morajt, amit a Friedrichstrasse nagy emberáradata s a berlini körvasút percenként váltakozó vonaljai okoz­nak, a tanulmányul azonban már prográmm- szcriileg véget ért. Akik részt veitek a tanulmányúton, azok bizonyára valamennyien kellemesen emlékeznek arra vissza, mert sok tanulságot, érdekeset cs kellemest volt alkalmuk tapasztalni. Ennyi ideig ily szép számban még nem voltak együtt városi tisztviselők s valóban ily ; társas-utazás kiválóan alkalmas arra, hogy egy­más képességeit, gondolkodását stb. megismer­hessük, nézeteinket, tapasztalatainkat kicserél­hessük. A mi városaink még nagyon sziik keretek ! között mozognak, nem csoda tehát, ha a veze­tőség látóköre is szűkre szorul. Ilyenkor nyílik alkalma a vezetőségnek, hogy összehasonlítást A „Nagybánya“ tárczája. Este a hegyen. — Irta: Lévai Mihály. — Szépen, sorban, egymás mellett, álltak a fák, sötéten zöldelő, szálegyenes, karcsú, alul kövérebb, felül hegyesedé, tűlevelű fenyők. Szépen sorban, egymás mellett, mintha mérnök mérte volna, jelölte volna ki mindegyiknek a helyét. Katonák állanak igy a díszszemlén, mikor a század előtt ellovagol a generális. így álltak a fenyvek egy­más mellett felfelé a hegyoldalon. Alul még ma­gasak voltak, égnek törők s a koronájuk elnézett a soraik között felfelé recsegő hegyi vonat teteje fölött. Aztán minél magasabbra ért a vonat, annál alacsonyabbak lettek a fenyők. Már nem néztek el a kocsi teteje fölött, csak az ablako­kon nézegettek be, amint vágánydarabra zök­kenve, siklott el a kötélpályán lomhán fölfelé kúszó vonat. Később ezek is elmaradtak, szerte­szórva, mint a konda a legelőn, itt is egy, amott is egy, bújtak elő a sziklák ezrei közül apró, törpe, zöld fenyvecskék, amiknek nagy volt a feje, nem látszott a törzse. Apró kicsiny fenyvek s még feljebb, ott, ahol már a sziklák között, a kövek alján, mint az erek, vékony fehér hóvo­nalak futottak fölfelé, mindig soványabbak lettek, mindig kevesebb lett a tűjük, a zöldjük, többlett a fájuk. Aztán már csak szikla dőlt sziklára, mindig több lett a hó s elmaradtak a fenyők egészen. Azt már nem látták, amikor odabenn a kocsiban a legfelső, első ülésen, a fiatal, nász­utas asszony, aki előrelátóan, gondosan magával hozta a cobolypréraes kabátját — s már az egész utón úgy ült az ura mellett, hogy a karja a karját érte, hogy a férfi testéből minél többet érezzen, — azt már nem látták a fenyők, mikor odahajolt az ura vállára, hogy a fényes szőke haja odaomiott a férfi fekete koponyájára és ki­nézett a havas tetők felé. Az első szerelmek boldogságától, az első nászok gyönyöreitől ned­ves, elborult szeme nagy fekete golyóiban, mint egy domború tükörben, apróban, akár egy mozgó­fénykép, suhant el a vidék, a havas ormok, a szürke sziklák képe. Ahogy odaborult, — nem törődve azzal, hogy nem illik, hogy látják mások, az első boldogságokat már rég elfeledett, vagy még ki sem tapasztalt mosolygó idegenek, akik­kel tele volt a kocsi, — kifelé nézve, mereven bámulva, inkább lehelte, mint mondta, talán maga sem tudta, hogy mondta, csak kicsúszott a remegő, izgalmaktól száraz ajkán: — Be szép, Istenem, be szép! Az ura pedig, aki eddig a vidéket nézte, nem feleit semmit, nem vette le a szemét egy pillanatra sem az Orller odavilágitó, fehér tete­jéről, csak néma nyugalommal lassan, meggon­doltan szippantott egyet a szivarjából és csön­desen, gyöngéden, szerelmesen, érzelmesen szo­rított egyet a cobolykabátos asszonyka finom fehér kezén, amit már egész délután ott tartott a maga hatalmas, erős, napbarnitotta markában. Nem felelt semmit, csak megszorította az asz- szonyka kicsi kezét, büszkén, boldogan, mint akit szerelnek s aki szeret, a szerelmében bol­dog, tudja, büszke rá, hogy boldogságot tudott okozni. Előttük pedig ott volt az egész hegyvidék, az alul földdel, erdőkkel, mezőkkel, felül hő fehérjével, az égbolt kékjével határolt szürke­ség. Ormok és tetők, sziklák, gömbölyűek és hegyesek fantasztikusan, rendszertelenül egy­másra hajítva, egymás mögé állítva, mintha játékos istengyermekek hajigálták volna Őket bosz- szus kedvükben szerte. Azokon járt a szemük, a körülöttük, előttük, mögöttük fekvő nagy, nagy­szerű természeten, a fenséges, megdöbbentő szép­ségeken, amikre nyugat felől, mint egy bucsu- sóhajiást, egy utolsó, lágy, aranyos simogatást küldött a távoli messzeségben a hegyek mögé lebukni készülő nap. S ahogy nézték a nagy szépségeket., érzések szöktek a szivükbe. Vibráló, de nagyszerű érzések. Érezték az egymás közel- létét, az egymásba simuló testeken, az össze­kulcsolt kezeken át érezték az egymás lelkét, az egymás vibráló, sóvárgó érzésekkel, egymásra való vágyakozássokkal teli, reszkető, éhes lelkét. Ott a vonaton, a közömbös, az unott, az utazásba belefáradt emberek, az idegenek, a mosolygók, az őket, a lelkűket, az érzéseiket, a vágyaikat és a vágyakozásaikat meg nem értő, az össze­hajtásukat, összesimulásukat, egymásra való éhségüket megmosolygó idegenek közölt. A vo­naton, amelyik haladt felfelé csöndesen, zök-

Next

/
Thumbnails
Contents