Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-08-03 / 31. szám
2 NAGYBÁNYA 1911. augusztus 3. ból is fontos, mert az egész héten dolgozó kisember a korcsma, vendéglő és kávéház hiányában akármilyen formában is, de mégis — ha szórakozva is, — tanulna. Ilyennek kell lenni a vasárnapi munkaszünetnek, ha azt akarjuk, hogy az üdvös és célirányos legyen. Bizonyosan lesznek, talán sokan lesznek, akik magánérdekből ellenezni fogják az ilyen radikális reformot, de akkor, amikor milliókra kiható üdvös ujitásokról van szó, nem szabad tekintetbe venni egynéhány ekzisztenciának érdekét. Szó sincs róla, érzékenyen sújtaná a törvénynek ilyen formában való meg- valósitása a vendéglőket, korcsmákat és kávéházakat, ámde azok iparát tönkre még sem tenné és az elveszitett egy nap helyett sok százezer embert ragadna ki az alkoholizmus karmai közül. Ez az eredmény, amelynek nemzetgazdasági és szociális szempontból óriási értéke van. kárpótolna minden veszteséget és indokolja az eszme megvalósítását még akkor is, ha magára a kincstárra is jövedelemcsökkenéssel jár. Az önálló asszony. — A jövő asszonya. — Agusztus 2. Jeau Fiúét, hírneves franczia filozófus a »La Revue« hasábjain érdekes czikket irt a jövő asszonyáról. Azzal kezdi, hogy mi lesz az asz- szonyból, ha egyszer leveti összes női tulajdonságait, erényeit. Elveszti-e az asszony női bájait, ha leszáll abba az arénába, ahol ma még a férfiak küzdenek egymással a boldogulásért, a mindennapi kenyérért? Nem fogja-e ez az átalakulás az asszonyt ledobni arról a piedesztalról, ahova a férfiak emelték. Ez egy probléma, amelyről már sokat Írtak, de amelyet mindeddig még nem fejtettek meg. Finet hosszabb értekezés után arra a következtetésre jut, hogy mindettől nem kell fél ni. Csak tartalomban és formában fog megváltozni, az »örök női«, maga a lényeg megmarad. A politika asszonya mindenesetre más lesz, mint a háziasszony, de azért asszony az is. A politikus asszony sem fog boldogulni tudni a női báj nélkül, nála is le kell majd mindent győzni a szerelemnek, hogy az emberiség tovább élhessen és fejlődhessék. A tegnap asszonyának a gyengesége, felelőtlensége és macskatermészete volt az ereje. A lélek megmagyarázhatatlansága, amit annyiszor megénekeltek a költők, nem született tulajdonsága az asszonynak, pusztán csak társadalmi helyzetéből, a férfitől való függéséből folyó. Amint az asszony önálló lesz, nyomban nyíltabb is lesz és pedig annál őszintébb, mennél magasabbra emelkedik a társadalmi szereplés létráján. Látjuk ezt már ma is. Az asszony követeli jogait és fölemelt fővel foglalja el azokat a pozíciókat, amelyeket eddig a férfiak pusztán a saját részükre tartanak fenn. Mint orvos, ügyvéd, hivatalnok, újságíró kiérdemelte a férfiak tiszteletét, de egyúttal a konkurensektől való félelmet is. Es ezek az asszonyok nem arra törekszenek, hogy istennők, hanem hogy becsületes emberek legyenek. A tegnap asszonyával együtt eltűnnek a különböző régi fogalmak is, elsősorban azok, amelyek a szépségre vonatkoznak. A modern asszony munka, sport és egészség után törekszik és azt hiszi, hogy elegánsság és szellemesség által éri el azt a czélt, amire a múltban csak a szépség volt képes. Azok a szép asszonyok, akiket Tizian, Holbein, Reynold festettek, megin- ditóan angyali arczkifejezésükön hordják a függőség, az odaadás kifejezését. Micsoda óriási az ellentét azok között az arczképek és a mi modern szépségeink közölt, akiknek szemei büszkeségtől, önérzettől, a győzelem biztos tudatától csillognak. Ezekből az arczkifejezésekből leolvasható az uralkodás. A ma asszonya ellentétben a múltéval, csupa energia, csupa akarat. Nem játékbáb. És emellett nem kevésbbé szép a modern asszony, csak másként szép, ez tény. Csakhogy annyira általános, hogy senki- sem veszi észre. Különösen pedig nem veszik észre a férfiak, akiknek meg van az a tulajdonságuk, hogy minden kikerüli a figyelmüket, ami őket érdekli. De amint más a mai asszony, mint a múlt asszonya, éppen úgy más lesz a har- minczadik században, mint ma. Ezután a nő koráról értekezik. Finet is konstatálja, hogy a ma asszonya ugyanabban a korban sokkal fiatalabb, mint a múltban volt. Sőt sokkal fiatalabb, mint az édes anyja volt az ő korában. Balzac egy négyvennégy éves férfit öreg embernek nevezett, ma még hatvan éves Don Jüanok is vannak. De még annál is nagyobb az ellentét a nőket illetőleg. Ötven évvel Balzac kora előtt egy szocziológus, mely sajnálkozással irt arról a leányról, a leány szerencsétlen sorsáról, aki lizennyolcz éves korában még nem tudott férjet kapni. És ma? Ma a harmincz éves asszonyt tartjuk a legszebbnek, de akárhányszor megtörténik, hogy ezt a legszebb asszonyt is kiüti a nyeregből a negyven éves még szebb asszony. A mai színdarabok és regények hősnőinek legalább harmincz évesnek kell lenniök, különben nem érdekesek. A harmincz éves férfi még alig házasságképes és ha ez a férfi mégis nősülni akar, egy olyan asszonyt keres, aki már érett és rendelkezik élettapasztalatokkal. Az édes, fiatal ga- lambocskák nem kellenek neki. Még a szülők sem igyekeznek fiatalon férjhez adni leányaikat és nem esnek kétségbe, ha huszonötéves korában is pártában van. Arra meg egyáltalán nem is gondolnak, hogy tizenöt-tizenhat éves leányt férjhez adjanak. És alig hihető, hogy ezért hara- gusznak a leányok! Hiszen ma nincs is öreg leány. Mindegyik fiatal, még a harminczon túl levő leány is édes. Pedig a múltban már a szülők is levették a kezüket arról a leányról, aki a huszadik életévét betöltötte. Ennek már nem is kerestek férjet. A jövőben pedig nem is kell, hogy keressenek, mert keresés nélkül is találni fog . . . Színház. Augusztus 2. Az elmúlt héten ismét meg lehef elégedve a közönség Heves társulatával. Négy darab került bemutatásra: a Botrány, a Herczegkisasz- szony, a Csákó és kalap és Csárli nénje. Nemcsak a bemutatott darabok újdonsága vonzotta a közönséget a színházba, hanem az a körülmény is, hogy a társulat több tagja búcsúzott. Távozik Zöldy Vilma, Komáromi Gizi és Heltai Hugó. őszintén sajnáljuk távozásukat, mert a társulatnak nemcsak igen szimpatikus tagjai, hanem kiváló erői is voltak. Komáromi ugyan nem végkép hagy itt, ősszel Neményi társulatával újra visszatér, oda szerződött. A távozó művészek helyébe természetesen újak jönnek nehány nap alatt. Heves igazgató most folytat tárgyalásokat ez irányban. Itt volna ugyan a direktor felesége, a társulat énekesnője, akit Szatmáron a közönség osztatlan szeretettel vett körül, de nem léphet fel. Azt hitte, hogy mire Komáromi távozik, már el is foglalhatja régi helyét, de csalódott, egyelőre más szerepet kell betöltenie. A személyi változásokon kívül természetesen nagy szenzáczió Beregi Oszkárnak, a Nemzeti Színház művészének vendégszereplése. Egy este már tömve volt a színház, reméljük, hogy a másik két estén sem marad üresen, mert közönségünk méltányolni tudja az igazi művészetet. Szerdán Henri Bataille nagyszabású színmüve, a Botrány került bemutatásra. Egy nő ballépését s annak bűne tudatában vergődését tárja elénk a dráma. Nem uj a téma, hisz annyi meg annyi szinmü veszi tárgyát a házastársak hűtlenségéből, a kidolgozásban sem az uj, sokat elmélkedő irányt láthattuk, inkább a hatásos jelenetek egymásra halmozásával iparkodik a szerző a közönség megindítására. A kifejletét lehetne talán újnak nevezni. A megcsalt férj az asszonynak, vallomása daczára is, megEz is hiábavaló volt. A főhadnagy ur tovább aludt, akárcsak otthon a maga ágyában. — Ezt ugyan az Ítéletnapig fel nem költőm, dörmögte magában a hadfi s nagy tettre határozta el magát. Elébb azonban két fokkal lejebb lépett a létrán. Nagy óvatossággal levette a köpönyeget a főhadnagy úrról, aztán megfogta a vállát s megrázta hatalmasan. Az eredmény nem maradt el. Fábián főhadnagy ur egy pillanat alatt talpon volt s mérgesen kiáltott: — Ki az? — Káplár Boros, jelentette a vitéz, aki akkorra már tiz lépésnyire volt a szénaboglyától. A főhadnagy a káplár vitéz viselkedésén elnevette magát. Aztán lement a szénaboglyáról, rendbeszedte magát s útnak indult a századdal. A legények nótára gyújtottak s nótáztak addig, amíg berekedtek. Mikor a hegyre vezető meredeken kifáradtak, elhallgattak s azt kezdették találgatni: hol lesz a pihenő s hogy sokat kell-e még marsolniok? A főhadnagy jól hallotta a század élén kiváncsi kérdezősködésüket, de nem válaszolt. Szótlanul haladt előre. A hegygerinczről meglátták a szamobori hegyeket. Erdős ormaikkal kíváncsian tekintettek feléjük. E hegyek között, a hegykatlanban fekszik Szamobor. Leggyönyörűbb helye Horvátországnak. Kis város, melyet köröskörül erdőkkel borított magas hegyek öveznek. Az egyik hegytetőn áll a szamobori vár, melyben IV. Béla királyunk megpihent, mikor a tatárok elől a tenger felé menekült. Nem vár már, csak rom, elpusztította az ellenség s még inkább az idő. Nehéz utunk volt. A gyaloglás kifárasztott, a fegyver, a borjú meghúzott bennünket. Fábián főhadnagy magához intett: — Jöjj itten mellettem. Beszélgessünk. Szamobor még messze van, addig kibeszélhetjük magunkat. Elmondok neked egyet-mást, mert jó barátom vagy s mert a saját lelkem terhén is könnyitek vele. Érdeklődéssel hallgattam a főhadnagyot, akit zárkozott természete daczára nagyon szerettem. Azt a benyomást tette rám mindig, hogy valami titkot hord magában, amely emészti és amelynek kínzásától nem tud megszabaudlni. — Életem egy titkát mondom el neked, kezdette. Említettem már, kilépek a hadseregből a gyakorlatok után. Te csodálkoztál, hogy miért ? Most megtudod. Akkorra lesz uj állásom, rendőr- kapitány leszek egy alföldi városban. Kis állás, nem sokat jövedelmez, mégis én leszek a világ legboldogabb embere. Nem először megyek mosfan Szamoborba. Jártam ott már három év előtt. Akkor is gyakorlat közben kerültem oda. Tiz napot töltöttünk akkor a városban, mely egyike a legremekebb helyeknek. Engem — akkor még hadnagy voltam — a vár alatt egy kastélyszerü épületben szállásoltak el. Régi épület, talán a várral együtt építették fel. Kis dombon, kert közepén fekszik, amely kertnek folytatása az épület háta mögött a hegy- oldalon az erdő. Amint szállásomra értem, egy jóságos öreg asszony fogadott. Férje kapitány volt s elesett Szerajevo ostrománál. E régi kastélyban élte özvegysége szomorú napjait leányával, egy tizennyolcz éves gyönyörű teremtéssel. Ez a kastély volt minden vagyona. Jövedelme pedig az a néhány száz forint, amit a király kegye adományozott évenkint neki. Margitnak hívják a leányt. A legbájosabb teremtés, kit életemben láttam. Alabastrom ar- czát hollófekete haj övezi, fekete szempillái alól kék szemek mosolyognak. Magas, karcsú a termete, idomai remekek, amilyet nem készített soha szobrász vésője. Hamar összebarátkoztunk Margittal. Ha gyakorlatról fáradtan hazatértem, elébem szaladt a kis kapuig s ő maga gondoskodott, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt. Kis szobám ablaka minden reggel, minden délben friss virággal volt tele. Ö maga szedte kint a kertben, ő maga kötötte össze bokrétába kis kezeivel. A délutánokat együtt töltöttük el. A kertben sétálgattunk s ezer bohóságot összebeszéltünk. Esténkint zongorához ült Margit s én gyönyörködve hallgattam remek játékát, csengő énekét. Észrevettem magamban, hogy őrülten szeretem ezt a leányt és láttam, hogy Margit sem idegenkedik tőlem. Életem legboldogabb perczeit itt töltöttem el. Távozásom előtt az utolsó estét is együtt töltöttük. Szótlanul sétálgattunk egymás mellett a kertben, a hegyoldalon elterülő erdők felé. A kínos csendet végre én törtem meg.
