Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-12-21 / 51. szám
ISI. évfolyam. 51-ilc szám, ^ják.3^L«i-«uX>-ak»Xj.»íi[x :éjm »gsjfeg~g»i-M t.tvtt echtiijAi*. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő : É G L Y MIIIÁ L Y. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A nagy öröm. Deczember 20. Hangos zokogással zúgott az égre fel a jobbak keserve: „Harmatozzatok egek felülről s ti felhők, csepegjétek az igazságot!“ Évezredek verejtékes küzdelmei, bűne, gyötrődése követelte, erőszakolta e felkiáltást. A nyomor, a szolgaság, az Ínség, a lelki élet sötétsége kiáltozott a szabadság után, széttörni akarta erőszak- verte bilincseit, megtörni akarta a zsarnokok rettegett uralmát és mégis ez észbontó zűrzavarban, e rettenetes erejű chaosban az igazságért, szabadságért esengő ember homlokával túrja a földet, hogy megfizesse adóját a zsarnok Cézárnak, akinek egy szempillantására romba dőlnek országok, hatalmasságok és egy jó vagy rossz álmától függenek emberek élete, java vagy boldogsága. Mily borzasztó képek tárulnak az ember elé négy sötét évezred eseményeiben. Népek jönnek s tűnnek el a történelem színpadáról; birodalmak, országok pusztulnak el a hatalmasabbak fegyvereitől, rabszolga-haddal tömik meg az óriási börtönöket s a szegény, nyomortól vert nép sem kíván már egyebet, mint kenyeret és czirkuszi játékokat. De ime e nagy sötétségben egyszerre kigyulad keletről egy fényes csillag. Palesztinának egy kis faluja körül éjnek idején csodás világosság terül szét, a szegény pásztorok szivében az öröm derengeni kezd, az égből csodás erejű hang hallatszik: Nagy örömet hirdetek néktek: megszületett a Szabaditó! Évezredekre kiható nagy öröm ez! Megvalósul benne, ami. ől Ábrahám beszélt unokáinak, amit Ézsaiás látomásaiban megjósolt, amiről Egyptom papjai, Görögország bölcsei álmodoztak, amiről Virgilius ihlett lelke oly szépen dalolt: a béke, a szeretet, a testvériség, a szabadság ünnepe elérkezett, mert megszületett az, ki romba dönti a világ hazug elveit, féktelen erkölcstelenségét, vad szokásait s helyébe az erényt, a bölcs mérsékletet és a mindent feledtető, mindenki szivét boldogsággal betöltő szeretetet helyezte. Az ő eszméi, az ő tanításai szívből fakadtak, szívhez szólották. Megtanította a trón magaslatán ülő fejedelmet, hogy úgy éljen, mintha az utolsó lenne a földtekén; megtanította a nyomorult koldust, hogy ha szegénysége őt a föld rögéhez köti is, felemelő tudat reá nézve, hogy az Isten egy Fia is szerény körülmények közölt élve megszenteli az ő szegénys:' Megtanította a gazdagokat, hogy vagyonuk fölöslegéből áldozzanak annak a szeretetnek oltárán, melyet a szivekben Krisztus lobban- tott fel. Az a csodás változás, amely a krisztusi tanítás nyomán az egész világra kihatott, kiterjed az ember gondolkozására, lelkületére, szivére. Ez a tanítás az, mely hitökért véröket ontó vértanukat termett, mely lobogó lelkesedésre gyújtott hazájokért küzdő honfiakat, mely a családokban visszaadta a nő, a gyermek jogát, mely megihlette a művészek ecsetjét s amely két ezredév embereit reménységgel töltötte el, hogyha itt a földön csapongó elméjének összes vágyai nem is teljesülhetnek, de küzdelmei nem vesznek el a semmiségben, alkotásai maradandók s fáradalmaiért elismeréssel találkozik. Avagy nem a krisztusi tannak mindent átalakító ereje, szelíd fénye hozott a felszínre boldog családi életet, megelégedett nőt, szülőiket megbecsülő gyermeket? Nem a krisztusi tan vonta be ragyogó fénynyel a tudományokat és művészeteket ? Volt e nagyobb lelkesedés még országok hadviselésében, mint mikor a kereszt győzelme izgatta a hadseregeket? És a mai kor óriási erőfeszítései közepette nem a krisztusi tanok tartják féken, okos korlátok között a minden nagy kérdést megoldani akaró szocziálizmust? Ennek a tannak hatása alatt keletkeztek iskolák, kórházak, szegényházak, menhelyek, árvaházak, különböző jótékony egyesületek, úgy, hogy a jótékonyság mezejére terelik a kormányok gondoskodását, a kereskedelmet s a művészetet is. Ki tudná hát leírni azt a nagy örömet, mely e tanítás nyomán fakadt, melynek kiinduló pontja a bethlehemi jászol, amely sarkaiból kiemelte s megváltoztatta az egész világot? És mégis mikor a bethlehemi istálló fölött ez általános öröm csillaga kigyuladt, sok szomorúság homályositja el azt. A „Nagybánya“ tárczája. Takács Ilus költeményeiből. Ecce ego . . . í. A szenvedés oly örök e világon, Hogy szinte bűnnek tűnik föl szememben Ha olykor-olykor boldogságra vágyom. Gyászfátyolába von a sejtelem, Hogy életnyomor s lelkek Golgotája, — Bűn s szenvedés e földön végtelen. S lelkem ilyenkor önvádtól remeg: Ha milljó s millió a szenvedő Boldog miért, miért ép én legyek ? Mért érdemelnék boldogságot én? Ha oly sok bűntelen vagy tán bűnös De sujtottabb szenved e földtekén. Csak tudni is, elhal a vágy bele : Csak elgondolni is, hogy e világ Mennyi nyomorral és gyásszal tele ! II. És mégis föltör a vád ajkamon — Álkegyesség mezét nem tűri lelkem, A lelki árvaság, fáj, fáj nagyon ! Vágyom egy szivre, mely enyém legyen; Halk, hű ütembe visszhangozza mélye Mindazt, mi hangot üt meg lelkemen. Együtt örülve, együtt lelkesülve, Enyhítve egymás sors-kiszabta árnyát. Szivvel-lélekkel, együtt bízva, tűrve. Erősítve egymást reménybe, hitbe; Együtt érzésünk összhang-forrásából A küzdelmekhez bizalmat merítve. S úgy lássam őt, mint a tenger felett Magasba büszkén álló szirtfokot! — — így hinni, bízni csak egyszer lehet. III. Óh nincs hitem többé, hogy megtaláljam S az eszme élet hideg régióját Csüggedten, árván ússza, ússza szárnyam. De lelkem még a dacz tüzében ég! Lázongva lángol föl a vágy szivemben . . , — Megnyugvását meg nem találta még . . . S szivem ilyenkor vádlón megremeg, A létnek ha egy füszáll is örül Oly árva, árva én miért legyek ? Vágyom egy szivre, mely enyém legyen, De nincs hitem többé, hogy megtaláljam . .. Leörlöm árván csöndes életem . . . Óh majd letompit mindjobban az élet, Hisz a szivemre éltető verőfény Csak messzeségből, olykor-olykor téved. IV. De bár, halálos-lassan majd csak eljő . . . A béke. — S bús kegyelmét hinti rám A kereszten is békén Szenvedő . .. S mi akkor majd e harczból megmarad : Sugárzó hitnek, szent érzés-világnak Ködbe fulasztott, lankadt fénye csak , . . Mely életcélok gazdag mezejét Aranysugárral vonta volna be, Ha el nem fojtják lelkem melegét, Visszfény. Még nem voltam tizenhat éves sem S talán titkos megérezés nyomán, E sugallott óhaj kelt ajkamon Vidám szüreti kedvű társaságban: >Beh jó voln' nékem mostan halni meg!« E sugallatos szók hallója egy Vidám-bús kedvű ifjú művész volt; S jelentős, tréfás mosolygással igy Felelt: »Tizenhat éves kis leány Ha halni vágyik, úgy bizton szerelmes.« S én tiltakoztam: »Nem! Az nem vagyok!« Ez óhajom nem ily okból fakadt, Hanem : mert lássa, most az életem Még oly derűs, még oly zavartalan, Mint ez a fényes holdvilágos est. S valóban fönséges szép este volt. A holdfény szinte záporzott reánk
