Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1911-07-06 / 27. szám

ISI- éTr folyam. ISII. j-alivis Hó S. 27-iH szám, NAGYBÁNYA •MI ás SZáFIMOXIAIiMI Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-ulcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kSnyvkereskedd üzletében Is. Te Deum. Julius 5. Elhangzottak a Te Deum fenséges ak- Ikordjai. A tudomány csarnokai elnépte­lenedtek. A gyakorlati élet előcsarno­kába ismét ezer és ezer ifjú lépett ki szorongó érzéssel, eltelve aggodalommal. Az iskolai falaktól való bucsuzás, a da­gadozó rózsás remények csak egy-két pillanatra ha feledtették azt a kérdést, mely Damokles kardjaként ott lebeg minden ifjú felett: mit hoz a jövő? A szülök, az egész magyar társada­lom a legnagyobb érdeklődéssel tekint a szellemi aratás elé, melyben a jöven­dő nemzedékek berendezkedésének és életének alapjait látja lerakva. Régi igazság: amilyen az ifjúság, olyan lesz a nemzeti jövő; amiben ala­pot és szellemi boltiveket rakott le a társadalom s amilyen áldozatokkal és szellemmel dolgozott a jövő élet kiala­kulásán, olyan arányban fog fejlődni,' vagy visszaesni az ország, olyan arány­ban fogja aratni a dicsőséget, az előha- ladás boldogságát, vagy átszenvedni a megpróbáltatások nehéz óráit. Az iskolai bizonyítvány, melylyel sok ezer ifjú tért meg" a szülői házhoz, bizonyos fokmérője a szellemi előhala- dásnak, arra a bizonyítványra azonban a megmásíthatatlan pecsétet az élet fogja rányomni. Az élet, ez a kemény erőpróbája a jellemeknek, a tehetségeknek s annak az érvényesülő elvnek: hogy az iskola is az életért van és az életnek tanulunk. Az életnek, mely nemcsak létezés, hanem vágyódás, nemes érzés, gondolat, erős kifejlett akarat, jellem, alkotás, hő­sies szeretet, türelem, áldozat s mindaz, ami az igazi emberi méltósághoz vezet. Csak a vallásos világnézet képes köte­lességtudó, erkölcsös, jellemszilárd ifjú­ság nevelésére, mely az életet elbírja s lelkesen meg is vív vele. Nagyon is mély értelme van gróf Zichy János kultusz- miniszter azon mondásának: Nemzeti és keresztény kultúrát akarok! Ugyan mely országnak van szüksége olyan ifjúságra, melynek kultúrája nem nemzeti? Vagy mi, immár majdnem két évezred óta védbástv ü a kereszténység­nek, mohamedán vagy az ördög tudja micsoda kultúrában neveljük ifjainkat? Vagy összetett kezekkel nézzük, amint a tudomány szent nevében detronizálják az Istent, halomra döntik az oltárokat s kiölni igyekszenek a szivekből azt a szent érzelmet, melvnek neve: hazasze- retet! Amint leköpkö ’ik, meggyalázzák, kigunyolják leszent - L., nemzeti hagyo­mányainkat s amint bemocskolják, meg­hamisítják a történelem lapjait? Mi elég bátrak vagyunk fennen hir­detni, hogy ilyen megtévesztett, nagy- képüsködő ifjúságra abszolúte nincsen szüksége a hazának. Mi büszkén valljuk, hogy csakis a vallásos nevelés, az észnek és a szívnek egységes összhangja teremt lelkes, érett s a veszélyekkel is bátran szembe nézni .tudó iíjuságot. S az észnek és a szívnek ez egy­séges, harmonikus nevelését nem látjuk mi középiskoláink jó hányadánál, aminek azután csak természetes következménve ft/ az, hogy a lelkes ifjusereg mellett, mely hivatásának készséggel megfelel, az ifjú­ság egy jó része kifogás alá esik. Ami­nek okát nemcsak az iskolai nevelésben találjuk, hanem abban is, hogy a leg­szükségesebb nevelő intézmény, a családi élet is nélkülözi a jó nevelés szellemét. Hibás az iskola, a fegyelem, az oktatás és nevelési módszer, mely csak az értelmet akarja fejleszteni s elhanyagolja a szivet; de hibás a család is, hol a fejlődő ifjú lélek csak ritkán, elvétve lát felemelő s követésre méltó példákat. Ha valamikor, úgy most, a szociális erős hullámzások közepette, az eszmei áramlatok folytonos összeütközései kö­zött van szükségünk érett, kiválóan kép­zett, jellemes, vallásos és hazafias érzel­mekkel telitett ifjúságra. Most, amidőn még a kiválóbb tehetségűek s erősebb jellemüek is könnyen elveszítik lábuk alól a talajt. Mit szóljunk ily viszonyok között arról az ifjúságról, melynek mű­veltségi máza a czinizmus, a mindent le­kicsinylés; melynek nemcsak ismeretei szerfölött fogyatékosak, de szive is ijesz­tően üres, legfölebb egy jó csomó önzés­sel teli? Az élet nagyon is ráczáfol a ferde, félszeg nevelésre, az akaratnevelésnek, a jellemképzésnek hiányára, ráczáfol a lépten-nyomon ismétlődő diákanarkiával, az éretlen, kiaszott és agyonélt diák- arczokkal s a megdöbbentő számban A „Nagybánya“ tárczája. Ágnes néni. — Lagerlöf Selma. — Tipegő, apró léptekkel egy alacsony, szá­raz, öreg anyóka ballagott fölfelé a hegyi ösvé­nyen. Arcza fonnyadt volt és színtelen, de nem kemény, nem is ránczos. Hosszú köpenyeget, fodros főkötőt viselt, kezében imakönyvet tar­tott s zsebkendőjében egy levendula-ágacskát. Kunyhója messze fent állt a sziklák közt, ahol nem él meg a fa sem. Kihúzódott egy szé­les jégmezőig, mely a hótakarta hegyoromról a völgybe ontotta alá jégzuhatagát. Itt lakott az öreg asszony nagy magányosságban. Minden atyafísága rég a föld alatt pihent. Vasárnap volt, az anyóka épp a templom­ban járt. Nem tudni hogyan, hogy nem: útja inkább fájdalmas, mint vidám hangulatot keltett benne. A plébános a halálról s az elkárhozot- takról beszélt. Nagyon meghatotta ez a lelkét. Hirtelen visszaemlékezett arra, amit gyermek­korában szép meseszóban hallott, hogy tömér­dek elkárhozott épp az ő kunyhója fölött, a hegytető örök fagyában gyötrődik. Mondák ju­tottak eszébe a gleccserek szomorú vándorairól, a soha el nem fáradó árnyakról, kiket ide-oda üldöz a jéghideg hegyi szél. A hegy látása egyszerre mély borzadálylyal töltötte el s úgy tűnt fel előtte, mintha kuny­hója félelmetes magasságban állna. Ha a hegy­csúcsok láthatatlan vándorai egyszer a gleccse­ren lefelé vennék útjukat. Mi lenne vele a nagy egyedütiségben . . . Erre a szóra: »egyedüliség«, gondolatai még bánatosabb irányba tévedtek. Benn élt újra azokban a gondokban, melyek napjait emésztet­ték s nagyon érezte, hogy szomorú az embe­rektől oly távol élnie. — öreg Ágnes néni! — motyogott magá­ban, ahogy fenn, a kietlenségben már meg­szokta — te csak élsz kunyhód sötétjében és fonogatsz. Napról-napra kínlódó!, töröd magad, hogy éhen ne pusztulj. Van-e, aki örül azon, hogy életben vagy? Van-e, Ágnes néni? — Ha élne még valaki a tieid közűi, hát megjárná. Vagy ha lenn laknál a faluban, egy- nek-másnak örömére lehetnél. Szegénységedben ugyan kutyát vagy macskát nem lehetne tarta­nod, de néha-néha hajlékot adhatnál szegény koldus embereknek. Ágnes néni, nem kellene oly messze laknod az országúttól! Ha módod­ban lenne a szomjas vándornak csak egyetlen egyszer italt nyújtani, megnyugodhatnál, hogy életed valakire mégis hasznos. Felsóhajtott s szomorúan mondogatta, hogy még azok a parasztasszonyok sem törődnek vele, akik lenjüket fonásra neki adják. Mindent meg­tesz, hogy munkáját becsülettel végezze, de bi­zonyára sokan vannak, akik még jobban elvé­geznék. Könnyek szöktek a szemébe arra a gon­dolatra, hogy a plébános ur, aki őt évek sora óta a templom ugyanazon helyén látta, azt vél­hetné: mindegy, akár ott van, akár nincs. >Ha- lott vagyok én már,« — motyogta — senki sem kérdezősködik utánam. Akár le is fekhetnék és örök álomra csukhatnám szememet. Megfagytam a hideg magányosságban. Megfagyott a szivem. Bizony, igy van ez « — Jóságos Istenem, én jóságos Istenem, ha csak egy ember akadna, ki hasznomat látja, ak­kor még felmelegednék Ágnes néni öreg szive. De hát zergéknek kössek-e harisnyát s mormó- táknak vessek ágyat? Azt mondom neked égi atyám, — szólt s ég felé terjesztette karjait — adnod kell valakit, akinek használhatok, külön­ben lefekszem és meghalok. Ekkor egy nagy, komoly remete jött szembe az utón. Gsat.akozott az anyókához, mert látta, hogy szomorú. Ágnes néni elbeszélte neki bána­tát. Elmondta, hogy testében megfagy a szív s maga is csakhamar egyike lesz a gleccser ván­dorainak, ha Isten nem ad valamit, amiért élnie érdemes. — Isten ad, — mondta a remete. — Nem látod-e, hogy idefönn Istennek alig van hatalma? — szólt Ágnes néni. — Nincs itt egyéb, csak fagyos, sivár pusztaság. Egyre magasabbra értek. Moha simult pu­hán a lejtőre, hajszálfinom levelű alpesi növé­nyek szőtték be az ösvényt s a végtelen hegyek szakadékai, mélységei, jég- és hórétegei oly nyo­masztólag, oly súlyos hatalommal álltak előttük, hogy szivük összeszorult. Ekkor a remete épp a jégmező tövében megpillantotta Ágnes anyó kunyhóját.

Next

/
Thumbnails
Contents